Kezdeném azzal, hogy azt senki nem mondta nekem, hogy... 

De. De mondta. Egy kedves kismama ismerősöm. Hogy hiába a napirend így meg úgy, vigyázzak, mert ha valamit végre megszokunk és jó, a gyereknél jön valami új skill, feature ami dugába dönti a szépen felépített kártyavárat. Nem hittem neki.

Pedig. :))))))))

A hozzátáplálásnak köszönhetően (vagy azzal egy időben, ezt sosem tudjuk meg) imádott kisfiam úgy döntött, fene a napirendbe és az egyéb maszlagokba, ő bizony mostantól, hogy már tudja, milyen jófajta kaják léteznek, folyton éhes. És mivel folyton enni akar, nőtt a mozgásigénye és az érdeklődése is. Ami azt jelenti, hogy mostantól az elalvás újra nem opció. Fene alszik, mikor olyan érdekes a világ, olyan szép színes az új szoba, a díszek, a plüssjátékok...

Tök érthető. Igazából én vagyok a hülye, hogy mindezt három nap alatt következtettem ki, pedig logikus. Addig igyekeztem a korábbiak alapján etetni, altatni az én kis drágámat, aki meg-megelégelvén a bénaságomat kis csíkszemű pulykakakas méregzsákként üvöltözött velem naphosszat, hogy "Anya, nem érted, hogy nem ezt AKAROM???". Hát anya először nem értette. Próbálta a "régi", két-három hete beváló technikákat, módszereket, de Ádi azt mondja, kicsit türeltetlenül, hogy ideje váltani, uncsi a repertoár :D

Ma reggel - hiába az esti, kései bőséges vacsora (bízva abban, hogy ez továbbalvást tesz lehetővé) - gyermekünk hajnali 4-kor saját sírására ébredt. Azt hiszem, vagy a fogzás kezdetei zavarnak be megint az alvásába (ismét nyáladzik mint egy kölyökkutya) vagy a hozzátáplálás miatt változóban a kis emésztése és ez ébresztheti fel. Mindenesetre a szokásos visszaaltatási módszer nem jött be, csöppet feldühödött a kisded. Végül apa nyugtató testmelege, egy kis kaja és anyához ölbe bújás oldotta meg a dolgot... vissza oda, ahol elkezdtük :) De nem volt szívem erőszakosan ragaszkodni a szabályokhoz, mikor néztem az én kis dühödt szemű gyermekemet, aki miután megnyugodott, olyan szeretettel nézett rám, láttam, hogy szüksége van a segítségünkre, arra, hogy pihenhessen, arra, hogy biztonságban legyen és együtt elűzzük a fájdalmat és a félelmet vagy bármi is legyen az ami miatt nem akar/nem mer újra elaludni. Segítenem kell neki, ez a feladatom, és ha ez a szabályok folyamatos változtatásával működik, akkor úgy fog. A lényeg, hogy ébredéskor egy mosolygós, izgatott baba lehessen, akinek gyönyörű és érdekes minden ébren töltött perc. És finom és izgalmas minden új íz, falat, legyen az almapüré vagy a saját lábujjai :)))

Ádi 4 hónapos kora nem azért nagy szám, mert több mint három, hanem azért, mert a hófordulóval számos apró változás következett be az életünkben. Ettől lett az újszülöttünkből csecsemő, a kisbabából igazi nagyfiú:

- 4 órás napirendet vezettünk be. Egy hét harc és kisebb nagyobb sírások (a megadás előtti két napon inkább nagyobb) után olyan gyönyörű, percre pontos napirendünk van, ami megkönnyíti mindkettőnk életét. És eljutottunk odáig, hogy nem én "erőltetem" az időpontokat, hanem Ádi jelez pontosan, belső órája szerint. Ébredéstől számított két-két és fél óránként nyűgösködni kezd, ha lerakom a kiságyba, 5 percen belül alszik egyedül (egy kis hátsimivel és finom "anya itt van" érintéssel vagy néha anélkül). Nappal pontosan 45 perc alvás után kicsit mocorog, bemegyek, kezem a hátára teszem pár percig és alszik még 45 percet.4 - 4 és fél óránként éhes lesz, általában nem várom meg, míg sír, de ha nem etetném meg időben, azonnal szól. Reggel pontosan negyed 7 és 7 közt kel (éljenéljen, az volt a legfontosabb célom, hogy felejtsük el a 6 óra előtti kelést, mert zombianya nem jó anya :). A reggeli után 1 órával, 8 körül kapja a hozzátáplálás aktuális kóstolóját, ha nem készülök el időben, mint ma, nyűgösködik, tudja, hogy neki akkor bizony kaja jár. Ha megkapja a kaját, ismét kisüt a nap :) Így a mi életünk is könnyen kezelhetővé, kiszámíthatóvá vált, tudok kalkulálni, hogy mikor milyen programokat tudok beszervezni. Ez sajnos azt is jelenti, hogy nem engedhetünk meg fél-egy óra csúszásokat, ami a férjemnek még sokszor úgy tűnik, hogy nem egyértelmű :))

- saját szobába költözött a kis törpe: a pihentető alvások érdekében és hogy mi se járjunk egész nap lábujjhegyen a nappaliban, külön szobába költöztettük, egy nap alatt sikerült berendezni neki egy tündéri kis kuckót, ami sokáig kiszolgálja majd. Az új szoba "jól seper", amióta ott alszik, sokkal nyugodtabban, sokkal tovább tud aludni, kevesebbet ébred meg, így nap közben vidámabb, boldogabb. Mi pedig este végre nyugodtan megnézhetünk egy filmet a tv-ben és az sem gond, ha hirtelen jön a baromi hangos reklám :))

Babaszoba újratöltve:

-  a védőnő javaslatára elkezdtük a hozzátáplálást, először almát kapott, ma pedig répát kóstoltunk. Nekem fontos volt, hogy Ádi szeressen majd enni, mert mindketten szeretünk a párommal, nem akartuk, hogy folytonos küzdelem legyen az asztalnál. Ráadásul mivel a szoptatás olyan ramatyul ment, igyekeztem, hogy a normális evéssel kapcsolatban már az elejétől kezdve pozitív élményei legyenek. Ezért jó ideje minden étkezésnél ott ül közöttünk a kis hordozójában, figyeli, ahogy eszünk, bekapcsolódik a beszélgetésbe (ami jelenleg kuruttyolást, bugyborékolást és random sikkantgatásokat jelent). Emellett a hozzátáplálás elkezdése előtt 1-2 héttel néha engedtem, hogy megnyalogassa a kezemben lévő almát, répát, mert úgy láttam, tetszik neki, ha olyat kap, amit látja, hogy mi is eszünk. Az eredmények, erőfeszítések eddig bíztatóak: az almát azonnal elfogadta, sőt, már első alkalommal jobban tetszett neki, ha úgy ehet, hogy ő is fogja a kanalat (mondtam, hogy nagyfiú már :)), a ma először megkóstolt répáról pedig úgy kellett lepattintani, annyira tetszett neki. Ráadásul nagyon szépen eszik, alig kellett törölgetni az arcát, a szuper-szilikonos-előke pedig eddig teljesen feleslegesen került a nyakába. Gyűrögetni, játszani vele persze jó :)

Szóval azt hiszem méltán lehetek büszke az én kis nagyfiamra, aki rettentően ügyes és önálló már most. Feltételezem, ha így folytatjuk (és az apjára üt), nem sokáig fogja elviselni anya ölelgetését, puszilgatását, szóval addig nyüstölöm, amíg lehet ;D

Hordozni jó. Ezt tudjuk. Nem is kéne vele tovább foglalkozni, de nem tudok elmenni szó nélkül a jelenség mellett, amit én úgy hívok, hogy a "hordozós anyukák kasztja". Anno, még terhesen eldöntöttem, hogy messze el fogom kerülni ezt a csoportot mert semmi kedvem vérre menő elvi vitákba bonyolódni nevelési kérdésekben. Ám végül mégis hordozós anyuka lettem és élvezem. De! Nem szeretnék és nem is fogok a hordozós anyukák kasztjába tartozni, akik szerint "azért kell hordozni, mert az a gyereknek a legjobb, mert borzasztó önfeláldozóak vagyunk és a testmeleg és a közelség és adjunk meg mindent a mi kis egyetlenünknek és legyünk együtt, összenőve egész nap és ha közel van, bármikor rá tud cuppanni a cicire és az jaj de jó és akár 6 éves koráig is és nem baj ha leszakad a derekad, a gyerekért mindent és csak a kendő a jó, a kengurut és a csatost az ördög találta ki és az igény szerinti szoptatás és nem veszünk kínai másolatot csak eredeti, negyvenezres hordozót mert a gyerek a legjobbat érdemli és ezt kiterjesztjük minden más termék vásárlására is és ha nem hordozunk, akkor együtt alszunk akár a gyerek 10 éves koráig is mert a testmeleg meg a gyereknek ez a legjobb...".

No. Nem azt mondom, hogy a fenti dolgok rosszak, csak azt, hogy én nem tudom magamévá tenni őket 100%-ig. És nem szeretem, ha ezért elítélnek és úgy gondolják, én rossz anya vagyok, ha nem alszok a gyerekkel/nem hordozom egész nap/nem szoptatom percenként és évekig/nem vagyok vele kizárólag, amíg iskolába nem megy :) Imádom a kisfiamat és ezt szerintem mindenki tudja, de őszintén bevallom, nem miatta, hanem magam önzése, kényelme és praktikussága miatt választottam a hordozást ;)

- szabad két kezem vagy legalább egy, így sokkal könnyebb bármit csinálni

- ha csak gyorsan el kell ugranom valahová, elintézni valamit, sokkal egyszerűbb a dolgom, 3 perc alatt magamra csatolom a babát és mehetünk is, nem kell szenvednem a babakocsival, nem kell sehová cipelnem azt a plusz 10 kg-t, nem kell gondolkodnom rajta, hogy hová fog beférni a kocsi és hová nem és hol találok babakocsibarát üzleteket.

- kisebb a hisztiveszély, a hordozóban a gyerek jó esetben vidáman nézelődik vagy alszik mert tényleg jól érzi magát a közelemben, szorosan hozzám bújva. Ellentétben a babakocsival, amit lassan a 4 hónaphoz közeledve egyre kevésbé szeret, mert nem tud benne kedvére nézelődni, fészkelődni és nem bírja a passzivitást. Másrészt ha sír is, könnyebb megnyugtatni így, hogy a közelemben van, mint fekve a babakocsiban.

Szóval igen, én vagyok az önző, a saját kényelmét előtérbe helyező anyuka, aki abban egyetért másokkal, hogy hordozni jó :) Viszont a hordozást nem köti össze álszenteskedéssel és nem szépíti meg mások előtt sem az életét sem az anyaságát és az azzal járó kihívásokat és nehézségeket, hanem őszintén beszél a problémákról is, tudva, hogy ezzel más esendő anyukának is segíthet, erőt adhat. És nem gondolja, hogy más rossz anya lenne, mert nem hordoz (a hordozás szó bármi másra behelyettesíthető) :)

A héten tölti hiperbabánk a 4. hónapot, ennek örömére úgy döntöttem, eddig volt a "mindent igény szerint" korszak, mostmár elég nagy az én lelkem ahhoz, hogy elkezdődhessen a nevelés :) Amiben mindenképp változásra volt szükség:

- csak ringatva, kézben / cicin aludt el, magától nagyon nagyritkán. Ez 4 kg-al még oké, de 6-7-el már kezd nehézzé válni a kivitelezés.

- sokat evett, sokat bukott, ha sírt, baja volt, enni adtunk neki, gyanús volt, hogy összefüggenek a dolgok és nem mehet tovább ilyen rendszertelenül ez az etetés. Ráadásul a sok bukás miatt féltem, hogy nem fog fejlődni a hason mozgolódásokban, forgásokban, ha közben mindig jön vissza valami.

- hiába múlt 3 hónapos, még mindig nagyon sokat sírt, gyanús volt, hogy valami nem jó

- reggelente 4-5 közt kelt, ami másnak áldás, nekem viszont nagyon fárasztó volt, világéletemben megviselt a 6 előtti kelés, sosem tudtam hozzászokni. (ilyenek ezek az elkényeztetett anyukák :)

Szóval elővettem a szakirodalmat és kidolgoztam a stratégiát:

- 4 hónapos csecsemő már átállhat a 4 óránkénti evésre

- megtanítjuk magától elaludni a suttogó módszerrel

- szigorú napirendet vezetünk be (később lehet lazítani, de az elején következetes maradok) és így kitoljuk az ébredés idejét és megoldjuk a nap közbeni kötelező 3 alvást.

5 napja kezdtem a "kiképzést" és örömmel kijelenthetem, eddig jól vettük az akadályokat :)

Az első nap Ádi még igencsak ki volt akadva azon, hogy mit erőltetek dolgokat, mikor nem így szoktuk. Sírás, üvöltés, hiszti. A második nap már ment az altatás 40 perc helyett 5-10 perc alatt is. És szépen lassan kiderült, hogy az én drága gyerekem tündéri, tüneményes baba, ha minden rendben van körülötte:

- annyit eszik, amennyire szüksége van és tényleg nem éhes 4 óránál gyakrabban, már nem sír a kaja miatt és simán kibírja a két etetés közti időt. Ennek köszönhetően szinte alig bukik, nincs többé végeláthatatlan előkecsere és átöltözés :)

- nappal alszik 2x2 órát és estefelé még fél-1 órát, így az ébren töltött időben kipihent, vidám, vigyorgós, mosolygós, nem fáradt, nem nyűgös, nem sírós. Így utólag visszagondolva a random rövid alvások biztosan megviselték őt és nem csoda, hogy sokat nyűgösködött.

- reggel először 2-3x is kimentem hozzá visszaaltatni, ma pedig hajnal 4-kor egyszer kellett csak pár percre a hátára tennem a kezem, míg visszaalszik és szépen szundizott fél 7-ig. 

Azt hiszem, ez az 5 nap rámutatott arra, hogy mire van szüksége egy csecsemőnek és hogy bár eddig sem csináltuk olyan rosszul a dolgokat, volt rendszer az életében és annyira azért nem volt vészes a helyzet, nem panaszkodhattunk, de lehet ennél jobban, következetesebben is. És megéri, hisz az eredmény egy kipihent, mosolygós, dumagép kis csecsemő :)))

A tegnapi nap plusz izgalmakat és elsőzéseket is hozott: most először fürdettem én Ádit, mert apának munkája volt és most először sétáltunk egyet az új hordozójában. Előbbit azért annyira nem élvezte, kicsit bénáztam szegénnyel, utóbbit viszont kifejezetten díjazta: az első próba felvétel annyira tetszett neki, hogy azonmód belerottyantott a nadrágjába, ami az igazgatás miatt félrecsúszhatott, így öltöztethettem át az egész gyereket :) A séta során vígan nézelődött kifelé a vállam mellett, nagyon kis cuki volt, ha valamitől megijedt, a mellkasomba fúrta a fejét. Aztán jól elfáradt és kis horkantgatásokkal elaludt rajtam. Annyira sikerült ellazulnia (lsd fotó), hogy rámjött az anyapara, megint azt hittem, nem lélegzik a lelkem. Aminek köszönhetően felébredt édes álmából és nem mondhatnám, hogy díjazta az ébresztést :DDD (azért tuti ami tuti, megkérdeztem egy hordozós csoportban, hogy megfulladhat-e, hiába, ilyen ez az anyapara). 

Régebben azt hittem, megy nekem a multitasking. Gyerekkel viszont más szintre emelkedik a figyelem-megosztás. És ebbe bizony sajnos már bele-bele bukik az ember, hiába nem szeretne. Mert hogyan is figyelhetnél mindenre, amikor az otthonról elindulás hadműveletét közel fél-1 órás előkészületek előzik meg, és még így is nehezen hajtható végre a feladat a baba elégedetlenkedése, sírása, kiabálása nélkül? Hogyan főzhetnél / takaríthatnál nyugodtan, amikor melletted egy mindent ledobáló/szájába vevő/székből folyton (a biztonsági öv ellenére) kimászni akaró kis kópé kuksol? Hát bizony, így be-becsúszik egy hiba. Az én eddigi legnagyobb baklövéseim:

- 2 hete a telefonom nélkül indultam útnak kórházba, babalátogatóba, pedig korábban soha de soha, semmilyen körülmények (vagy alkoholos befolyásoltság) között nem feledkeztem meg a telefonokról! Rég nem éreztem magam ilyen elveszettnek :)

- 1 hete sikeresen megégettem két ujjam főzés közben: az egyik helyre a levest tettem főni, a másikra a fedőt. A fedő alatt begyújtottam, a leves alatt nem :) Közben zsonglőrködtem Ádival, aki éppen rájött, hogy jó móka ledobni az ásványvizes palackot, mert valahogyan mindig visszakerül az ölébe :) Két hajolgatás közt nézem ám, hogy nem forr a víz. Gondoltam, jólvan, felgyorsítjuk a folyamatot, rárakom a fedőt.... :D Hát így.

- Ma reggel a 6 órás kelés jobban megviselt a szokásosnál (pedig korán lefeküdtem, nem is értem. Nem erre vagyok beállítva, de hiába, lassan meg kéne szoknom), így miután a baba evett, én is reggelizni készültem... Így került tápszer instant kávé helyett a forró vizes bögrémbe :DD Ugye, a rutin mikre képes :)

Szóval igyekszem, igyekszem, de sosem leszek olyan jó ebben a multitaskingban, mint például celeb kismama sorstársaim :)

Milyen anya szeretnél lenni? A többség azt válaszolja, odaadó, szeretetteljes, tökéletes, figyelmes, stb... Én is sokszor gondoltam rá a terhesség ideje alatt, hogy milyen anya leszek. Valahogy így képzeltem:

- nem fogok parázni, aggódni hülyeségeken, ahogyan addig sem tettem

- laza leszek, simán túl tudok lendülni azon, ha szalad a háztartás vagy ha valahová nem időben érünk oda

- ha akarom, biztosan meg tudom majd oldani egyszerre a gyereknevelést és a munkát, mert szeretek és akarok is tovább dolgozni, nem szeretnék kiesni a körforgásból és egész nap csak gügyögni. Én az a fajta kismama voltam, aki egy, már gyerekes anyukától legelőször azt kérdezte meg, hogy "Ugye, lehet majd a gyerek mellett dolgozni is?"

- a munka és a baba mellett szeretném karban tartani a szellemi igényeimet is, továbbra is sokat fogok olvasni, tanulni, amíg a gyerek alszik (köszönhetően annak, hogy hét közben nem főzök, így sok időm fel fog szabadulni)

- a babát a kezdetektől emberek közé szoktatom, tanuljon meg közösségben létezni és kommunikálni, ne csak engem lásson első életévében

- a fentiek miatt és mivel mint mondtam, szeretnék dolgozni, fél éves korától pár órácskákkal kezdve szépen lassan elkezdjük a bölcsibe és közösségbe szoktatást

- korábban sokat jártam társaságba, ezért ezt sem fogom elhanyagolni és gyerekkel vagy nélküle, én bizony programokat fogok csinálni

- nem veszek meg neki mindent, csak amire tényleg szükségünk van

- nevelési célzattal ha szükséges, hagyni fogom sírni, tanulja meg már ez elején, hogy mikor mit lehet csinálni

Ezek voltak a szilárd(nak hitt) nevelési elveim Ádi megszületése előtt. Nade kedves, még gyermektelen ismerőseim, készüljetek!!!

Íme a valóság, mely arcul csapja az embert rendesen :)) /Még hogy én laza, nem aggódós, dolgozós, szigorú anyuka... jól bebuktam az elméletet, az a biztos/

1, Parázok. Mindenért, mindig. Egy köhintésért, egy csúnya nézésért, azért, ha valaki nem veszi fel a telefont. A bennem élő féltésfaktor folyamatosan csúcsra van járatva, nem csak a baba iránt, hanem családom, rokonaim, barátaim iránt is. Igyekszem, hogy mindebből csak minimális látszódjon kifelé, de néha nagyon nehéz nem kimondani a számtalan irracionális félelmet.

2, Nem vagyok laza. Sőt, minden erőfeszítésem ellenére az idő rabja lettem. Egy kis csúszásért már ideges vagyok, sőt már akkor az vagyok, ha érzem, hogy nem minden fog úgy alakulni, ahogy elterveztem. Hogy miért? Mert pontosan tudom, hogy ha a gyerek napirendje bármelyik ponton borul, annak csúfos következményei lesznek: bömbi, hiszti, akár több napon át tartó "rossz napok". Néha konkrétan saját magamat is idegesítő házisárkánynak érzem magam és fogalmam sincs, a férjem hogyan és meddig fogja tolerálni ezt a változást :)) Ja és a szalad a háztartás elméletem is dőlt: én, aki világéletemben lazán vettem a rendrakás témakörét, most napi rutinná tettem a morzsátlanítást, szösztelenítést, hiszen ki tudja, hová nyúl a gyerek és "legyen már rend körülötte". A rendszeressé váló cumisüveg mosást-sterilizálást-ruhamosást pedig szinte már észre sem veszem.

3, Tudok ugyan baba mellett dolgozni, napi 1-2 órát biztosan, de őszintén szólva nem olyan jó. Nem élvezem annyira. Hogy miért? Ha más vigyáz rá, míg én dolgozom, akkor azért mert folyton azon kattog a háttérben az agyam, hogy vajon mit csinálnak. Ha otthon, nap közben lenne fontos dolgom, akkor azért kattogok, hogy szegény babám mikor alszik már el, hogy dolgozni tudjak. Persze ő ezt megérzi és juszt nem akar elaludni. Ettől ideges leszek. Ettől ő is ideges lesz. És sír. A végén pedig már én is sírok :) Vagy nevetek és elengedem a dolgokat, ráébredvén, hogy semmi nem lehet olyan fontos, mint ő.

4, Nem adom fél évesen bölcsibe! Még mit nem! Hogy is gondolhattam ilyen badarságokat! :) Ha a család vigyáz rá pár órácskát, az még oké. De hogy idegenek kezébe adjam? Meg más gyerekek közé menjen az influenza szezon (ide akármi behelyettesíthető) kellős közepén? Esélytelen. A gyerek marad mellettem. Amíg 18 nem lesz :) Vagy max 25 :DD

5, A babával már elkezdtünk mászkálni, de nem olyan intenzíven, mint terveztem. Azért szerencsére megyünk annyit, hogy élvezze az utazást, ne féljen másoktól és ne okozzon gondot neki egy kis változás addig, amíg a napi rutin rendben van (pl: nem csak otthon, egy bizonyos helyen tud enni, eszik ő bárhol bárhogyan, ha megéhezik, ezzel megkönnyíti az én helyzetemet is). De a privát, gyerek nélküli programjaim, hát mit is mondjak, szegényesek. Egyrészt nehéz összeegyeztetni, mert mint arról már írtam, Ádi messziről kiszagolja, ha anya le akar lépni. Másrészt hiába megyek el, az agyam otthon marad a férjemmel és a gyerekemmel :)

6, Megveszek mindent :) És a felét töltöm majd fel a baba-mama adok-veszek oldalakra :D De ki kell próbálni mindent, mert nem tudni, mit szeret/nem szeret ez a csöpp gyermek. Ráadásul igazából nem tudok és nem is akarok ellenállni a hipercuki dolgoknak :D

7, Nem hagyom sírni. 1-2 próbálkozásom volt, de az eredmény mindössze annyi, hogy sírt ő és sírtam én is. Semmi, de semmi értelme. Azért persze tudom, hogy ez a lágyszívűség hosszú távon nem kifizetődő, de úgy döntöttem, a nevelési célzatú elképzeléseimet arra az időre halasztom, amikor majd egyértelműen el tudom dönteni, hogy tényleg baja van-e vagy csak hisztizik. Amíg ezt nem tudom, addig bizony felkapkodom, megnyugtatom, magamhoz ölelem, megetetem :) Később pedig gondolom, majd más lesz a kifogásom az elkényeztetésre :DD

És hogy mindezért ki a felelős? A baba, a sors, a hormonok vagy a hiányos önismeret? Fogalmam sincs. Mindenesetre azt hiszem itt az ideje elfogadnom új önmagamat, mert várhatóan sokáig társak leszünk :) És reménykedem, hogy a férjem is hamar megbarátkozik az ő újdonsült házisárkányával :D

... olyan jó gyerekkel áldott meg minket a sors. A sírásról, kaja-parákról és egyéb panaszkodósnak tűnő bejegyzésektől függetlenül Ádi alapértelmezetten egy tündér baba, szavunk nem lehet:

- Alszik: este 8 és 9 közt, egy szép szertartást követően letesszük aludni és már a kezdetek óta gond nélkül ágyban is marad reggel 5-6-ig, még visszaaltatni sem kell. Az első egy hónapban egyszer evett éjjel 1-2 közt, jó ideje már azt is kihagyja. Azt hiszem, ez sok szülő álma :) A nappali alvások kicsit macerásabbak, mert érdekli minden, de ha kellően fáradt és adunk neki teret a pihenésre, akkor azzal sincs már gond.

- Pisilkakil: pelenkázás közben eddig mindösszesen egyszer pisilt le, akkor elmondtam neki, hogy ezt közös boldog éveink érdekében nem kéne megismételni, azóta hanyagolja a mutatványt, sőt, percekig boldogan elrugdalózik meztelen fenékkel. A nagydologgal sem volt eddig semmiféle meglepetés, pontosan lehet tudni, hogy a nap közepén, az épp aktuális etetés után, félig ülő helyzetben szeret helyet csinálni a többi kajának :) És ha az időrendet nem tudnánk, elárulja az akciót a másodpercek alatt vörösödő kis fej, a nyögés, a HANG és utána a babaarcon elterülő nyugodt, széles mosoly :)))

- Barátkozik: mindig úgy képzeltem, az én babám szociális lesz, mivel én is az vagyok. Eddig úgy tűnik szerencsénk van, Ádi mindenkire mosolyog, nem volt még olyan ember, akinél különösebben rosszul érezte volna magát, hálás, ha foglalkoznak vele és mostanság dumál boldog-boldogtalannak: dumál a boltban a sorban mögöttem állónak, az utcán az elhaladóknak és anya legnagyobb örömére dumál a plüss Tigrisnek is :D Csak legyen, aki nézi és meghallgatja :)

- Vigyorog: 4-5 hetes kora óta mosolyog, vigyorog, sikítozik, kapálózik és alapvetően mindenkinek örül, ezt imádom benne

- Érdeklődik: Ádi nem maga elé meredő kis bambaba, különösen okos nézése van (ezt más, objektív megfigyelők is megerősítették) és nagyon érdekli minden maga körül. Folyamatosan azt látom, hogy megfigyel, elemez, integrál, kattog, miközben tanulmányozza a körülötte lévő világot. Azt hiszem, már levezette a Maxwell egyenleteket is, csak nem árulja el.

- Tanul: mivel minden érdekli, nagyon gyorsan tanul, mire örülnénk egy-egy új képességének, már újat szed elő a tarsolyából. Már most nagyon élvezi a közös olvasásokat, kedvence jelenleg Ariel, a kis hableány (a könyvet tőlem örökölte, ne tessék nevetni :)

- Sír, amikor kell: sír, ha éhes és nem kap gyorsan enni. Azt pedig ennyi idő alatt már tudjuk, kb mikor lesz éhes, így rajtunk múlik (meg a lustaságunkon/ feledékenységünkön/ előre nem látásunkon/ felkészületlenségünkön), megvárjuk-e a sírást. Sír, ha álmos, megunt minket és a világot. Nincs más dolgunk, mint segíteni neki elaludni. Ezt pedig nagyon hálás és szupercuki odabújással, szuszogással, álmában mosolygással, bugyborékolással és éteri alvósbaba fejjel hálálja meg. Ezeken kívül nagyon rugalmas, nem különösebben érzékeny baba, ha pocak tele és friss a feje, nem zavarja semmi más, lásd mellékelt ábra :)

- Eszik: no ez az egyetlen pont, ahol vannak problémáink, volt baj a szoptatással, volt baj a tápszerrel, volt baj a bukással, volt baj a szelekkel, de bízom benne, hogy a 3. hónap elteltével szépen lassan ez is rendeződni fog és végre minden étkezés boldog lesz számára, hiszen fontos, hogy ugyanúgy szeressen enni, mint mi :DDD

Szóval amikor megkérdezik tőlem, hogy milyen a baba, én a fenti okfejtés helyett általában csak ennyit tudok kinyögni: JÓ :)

Az orvosi javallat ellenére képtelen voltam kivárni a 6 hónapot torna, mozgás nélkül, mert a babahordozgatástól, üléstől, szoptatástól és egyéb új tevékenységektől konkrétan minden tagom fáj (legfőképp a hátam). Nem is értettem, más kismama hogyan bírja, de minél több érintettel beszélek, annál inkább rájövök, hogy mindenki kikészül fizikailag :D Ez megnyugtató.

Szóval úgy döntöttem, tornázgatni kezdek itthon, hogy a borzalmas nagy, még mindig 5-6 hónapos terhesnek mutató hasam formába lendüljön és legyen egy kis plusz erőnlétem Ádihoz is. Gondoltam, ha már olyan jól eltornázgattunk, mikor még egyek voltunk, most is érdemes lehet belőle közös programot csinálni.

Baba-mama torna 1. próbálkozás: először a szakértő Norbiné Réka tornája került elő, ezzel próbálkoztunk. Az eredmény: sírás, üvöltés, totális káosz. Réka a gyereket "használta" súlyzónak és így végezte a fel-le mozgású erősítő gyakorlatokat. Ádi köszönte, de nem volt hajlandó súlyzóvá degradálódni, így hamar lemondtunk a fittness nagyasszonnyal közös programról :(

Baba-mama torna 2. próbálkozás: a sikertelen kísérlet után eszembe jutott, hogy ha anno a babával sokat jógáztam, lehet, az ismerősebb neki és tán jobban élvezné. Egy próbát megért. Tanulva a korábbi esetből már eszembe se jutott emelgetni, pakolgatni őt ide-oda torna közben: nemes egyszerűséggel letettem magam elé a földre, a játszószőnyegére hanyatt. Én pedig álltam, ültem, guggoltam mellette, amit éppen kellett, közben pedig végig nevettem rá, mosolyogtam, beszéltem hozzá, bohóckodtam vele. Az eredmény? Egy fél órán keresztül gurgulázva nevető, gügyögő, izgő-mozgó, forgó, boldog baba, aki láthatóan 100%-osan élvezte a helyzetet :))) 

Kell ennél jobb program egy anyukának? ;)

Bevallom őszintén, én pont az a fajta első gyerekes anyuka vagyok, aki tapasztalat híján könyvekből tanulta a gyereknevelést. Elolvastam mindent, amit lehetett és még annál is többet. Az eredmény persze teljes káosz, de már a baba születése előtt lefektettem magamban pár alapszabályt az olvasottak alapján. A sírással kapcsolatban is volt jó néhány elképzelésem, amihez szigorúan ragaszkodtam addig, amíg Ádi meg nem született :)

Az ELŐTTE elképzelés:

- ha sír a gyerek, mindig fel fogom venni, meg fogom nyugtatni, sosem hagyom sírni, mert szegényke ilyen kis korban még nem hisztis, csak kifejezi a vágyait, problémáit, így kommunikál, ha nem kap választ a kérdéseire akkor megtanulja, hogy ránk sosem számíthat és nem fog hozzánk fordulni később sem a bajban, és ha hagyom sírni, az lelki törést okoz neki, satöbbi satöbbi (valami ilyesmi)

Az UTÁNA tapasztalatok:

- az első és legfontosabb tapasztalat: azt senki nem mondta, hogy a gyerek nem mindig nyugszik meg, ha felveszem és/vagy nyugtatni próbálom!!!

- sőt, a gyereket néha még jobban felbosszantja ha csesztetem

- a baba ha olyanja van, nemcsak nálam, másnál sem tud megnyugodni, így "lepasszolni" sem lehet

- ha nem sikerül még az elején lenyugtatnod, a percek múlásával ez egyre és egyre nehezebb lesz. Egy csecsemő képes olyan szinten belelovallni magát a sírásba, ahogy azt legrosszabb álmaidban sem képzelted volna. Te pedig miután végigjátszottál minden lehetséges programot a nyugtatásra (amivel persze tovább hergeled a kicsi mérgesen amúgy is gyengébb idegrendszerét), ott állsz tehetetlenül és arra gondolsz: 1, ennek sosem lesz vége? 2, miért nem beszél erről senki? 3, te ismered a legjobban és hogy lehet, hogy mégsincs megoldásod a problémájára?

- a gyereknek néha kell egy kicsit sírdogálnia ahhoz, hogy el tudjon aludni

- ha a baba nem a te kezedben lesz nyűgös, hanem a rokonok, barátok, ismerősök dajkálása közben, a kedves és lelkes nyugtatgatási kísérletek jellemzően csak még jobban felidegesítik kisdededet, így az esetek többségében végül mindig nálad köt ki egy üvöltő csecsemőcsomag. Másoknak marad a mosolygás, a vidámság, te pedig kedves édesanya, oldd meg :) Ha nem oldod meg, szaranya vagy, naná :D Az meg kit érdekel, hogy így a gyerek majd biztosan téged köt össze minden sírással végződő rossz élményével :)

- ha sír a kicsi, mindenkinek van egy jó ötlete arra, hogy mi a sírás oka, függetlenül attól, hogy bármit is ismerne az előzményekből. Egy egy ilyen jótanácstól az ember agya  hihetetlen módon el tud durranni (nekem például egy kedves és jószándékú bácsi nyögte be a síró dedemet látván, hogy "biztos tele a pelus", kedves barátnőmnek pedig a patikuslány szakértette meg a babasírás okát: "biztos éhes". Az senkit nem érdekel, hogy A) 10 perce cseréltünk pelust. B) fél órája evett a gyerek. C és D) mi már végigpróbáltunk minden lehetséges problémát és megoldási lehetőséget

- hiába látsz az utcán csupa mosolygós/réveteg anyukát babakocsit tologatni, benne édesen alvó csecsemővel, a tiéd lehet, hogy éppen abba a csoportba tartozik, aki előszeretettel tör éktelen üvöltésbe véletlenszerűen a séta bármely pontján (vagy egyszerűen csak utál a babakocsiban lenni, ez nagyobb szívás lehet). És míg otthon pár opcióval több lehetőséged van a nyugtatásra (cici elő, ágyba betenni, ringatni, dúdolni, stb), ezek nem nagyon állnak rendelkezésre az utca közepén, pláne nem ilyenkor télen (kivéve persze, ha ősanya típus vagy). Én épp a napokban futottam bele abba, hogy az induláskor még édesen vigyorgó gyerekem egyszer csak turbó fokozatba kapcsolt és a babakocsi tolása már altató, nyugtató hatás helyett inkább irritálóan hatott rá, aminek a következménye egyre fokozódó visítás, dobálás, vörösödés, sírás és persze kifáradás -> éhség lett. Így történt, hogy a télies-tavaszias, 10 fokos idő közepén egy padon kötöttünk ki egy röpke 3/4 órára, ahol baba jóllakott, megnyugodott, elaludt, anya pedig felfázott és megfázott :))

Az az egy szerencse van a dologban, hogy akármiért is sír a baba, ha nem sikerül megnyugtatni, előbb-utóbb kifárad annyira, hogy újra megéhezik, így ha eleget vár az ember, jó eséllyel a végén egy etetés mindig megoldja a problémát :)) Persze ez megint csak elmélet, mert láttunk már olyat amikor a kis drágáknak a kaja sem kell.

Ha pedig ilyennel találkozol, az maga a horror. De nem baj. Sír a baba? Oldd meg, anya :D

Végezetül egy vidám kép arról, hogy mire képes három hónapos gyerekünk a bagolybarátjával :)