Szubjektív gyűjtés következik a valóság minimális felnagyításával :)

Nagyon sok elképzelés élt bennem még gyermektelen, "nagyvilági" modern dolgozó nőben (ha sztereotípiákat akarok magamra aggatni) arról, hogy milyen is az anyaság, milyen szülőnek lenni, hogyan kell terhesnek lenni, hogyan kell szülni, hogyan kell gyereket nevelni. Én balga. Őszintén szólva így visszagondolva nagyon okosnak hittem magam. És azt gondoltam, mindenki más rosszul csinálja, de majd én megoldom és szuperanya leszek. Hát nem. Be kell valljam, ha most találkoznék a régi énemmel és az nekiállna bármilyen tapasztalat nélkül tanácsokat osztogatni ("szakíts időt magadra is", "biztosan össze lehet egyeztetni a gyereket a munkával", "csak következetesnek kell maradni", "nem is kell sokat foglalkozni a gyerekkel, etetni, altatni kell, mi ezen olyan sok idő?", stb...) hát képzeletben jól leütném, nem képzeletben pedig kínosan vigyorognék majd az első adandó alkalommal otthagynám a mondandójával. :))

Összeszedtem, mik a legnagyobb tévedések, amit korábban gondoltam a szülőségről, a szülésről és egyáltalán arról, hogy hogy is kell csinálni ezt az "anyaságot":

10, Ha jó anya vagy, nem sír a gyermeked, mert rá vagy hangolódva és tudod, mire van szüksége

Ohh, anyám! Ekkora baromságot. Persze hogy rá akarunk hangolódni a gyerekre. Persze, hogy igyekszünk. De míg nekünk ezerféle módunk van kéréseink, vágyaink kifejezésére, addig a gyereknek az első időkben csak 4-5 beazonosítható sírásfajtája. És mennyivel több baja. Amikor pedig fogalmunk sincs, mi a baj (és kilőttük a 4-5 ismert opciót), ráfogjuk, hogy hasfájós a gyerek. Később, hogy jön a foga. Aztán hogy hisztis. Közben egyszerűen csak idő kell ahhoz, hogy megismerjük egymást és hogy ő is képes legyen kifejezni az érzéseit, gondjait, gondolatait. Módosított verzió: Ha jó anya vagy, amikor sír a gyereked, minden eszközzel megpróbálod megoldani a problémáját. Van, hogy sikerül, van, hogy nem. Van, hogy akármit teszel, akár kézbe veszed, akár ringatod, a baba bizony sírni fog. Egy ideig. Előbb-utóbb azért abbahagyja. Örökké még nem sírt senki :) /Majd erre gondolok sűrűn egy-egy nehezebb, nyűglődős nap során, hátha használ valamit/

9, Baba mellett is szakítok időt magamra és a saját igényeimre

Hogyne :) Abban a napi 1-2-3-4 órában, amit az első pár hét után a gyerek alvással tölt, biztosan van időd magadra. Igen, van. Arra, hogy megcsináld a kajáját, hogy előkészülj a sétára, hogy moss, teregess, főzz, mosogass, kicsit rendet rakj, visszahívj mindenkit, aki keresett, esetleg elintézz pár fontos e-mailt (ha minimál-részmunkaidőben gyerek mellett is dolgozol, mint én), legrosszabb esetben fogy fürödj, fogat moss, fésülködj :) Este pedig: kell apával is lenni. Kell megcsinálni mindent, amire napközben nem jutott idő. Kell időben aludni menni, ha jót akarsz magadnak. Vagy kell megbékélni a napi 5-6 óra alvással. Persze le is lehet passzolni a babát. Én is azt gondoltam. Ha túl sok, majd lepasszolom és lelépek, mi ezen annyira bonyolult. Hát erre majd minden szülés előtt álló nő rájön akkor, amikor először hagyja otthon pár órára a gyerekét, mondván, neki is szüksége van egy kis egyedüllétre. Oké, megkaphatod. A fizikai távolságot. De az érzelmit soha. Mert mindig ott az ember agya félig: vajon mit csinál, vajon jól bánnak-e vele, vajon nincs-e semmi baj. Azért ha sikerül ezt a kis állandóan mormogó hangot lehalkítani, valóban lehet párszor jól szórakozni. De olyan kötetlenül, felelőtlenül, gondtalanul, mint korábban, soha. 

8, Következetesnek kell lenni a gyerekkel és nem lesz gond

Sosem voltam következetes. Féltem, hogy a gyerekkel sem leszek. Persze már jó előre sulykoltam magamba, hogy majd figyeljek nagyon oda rá, hogy mit kommunikálok felé, egyeztessünk majd a párommal, hogy ki mihez tartja magát. És igen. Igyekszem. Vannak már közös szokásaink, tudja a kicsi, hogy mi után mi következik, bizonyos dolgokat (pl: evés közben matatás) nem engedek és a baba megtanulja, hogy viselkedjen helyesen. De teljes következetesség? Ugyanmár! Elég egy front, egy hisztis nap, amikor semmi de semmi nem jó, a baba mindenért sír, nyafog, kiabál és az anya azonnal sutba dobja minden következetességét és újabb és újabb módszereket próbál ki csak hogy lenyugtassa egyetlen kincsét. Így lehet például egy esős hétvége alatt elrontani a korábban bevált altatási módszereket és újra karban ringatásra szoktatni a babát... :)  

7, Ha eldöntöm, hogy szoptatni fogok és fel is készülök rá, biztosan tudok majd sokáig szoptatni, csak akarni kell

Igen. Ha eldöntöm, hogy szoptatni fogok, biztosan fogok is. De nem biztos, hogy kizárólagosan. És ott ette meg a fene a nagy döntéseket, amikor császárral szül az ember, amikor nem kapja meg azonnal a kicsit, amikor koraszülött, amikor a szülés után napok telnek el, míg cicire kerül (addig pedig nyilván cumisüvegezni fog), amikor nincs elég tejed, amikor nem jó alakú a mellbimbó, amikor gyógyszert szedsz, ami miatt nem szoptathatsz vagy amikor a babád egyszerűen csak lusti és ha találkozott már cumisüveggel, onnantól a melleid ellen kézzel-lábbal hadakozni fog. Szép és jó eldönteni, szép és jó küzdeni (naponta plusz órákat tölteni a fejéssel, mindenfélét összeenni, összeszedni a tejtermelés fokozása érdekében, stb.), de úgy gondolom, ésszerű határokon belül kell maradni. Egy ideig ki lehet tartani, de amikor már félsz a következő etetéstől, az azzal járó balhétól, sírástól, félsz a frusztráltságtól, összeesel a fáradságtól, azt hiszem, akkor kell feladni. Kicsit magamról is beszélek most, hiszen én is megküzdöttem a babámmal, a szoptatás hónapokig valóban szó szerint küzdelem volt. A végén ő nyert, én feladtam. Illetve nagy nehezen beletörődtem és úgy döntöttem, nem erőltetem, ami nem megy, ha cserébe kapok egy boldog és jóllakott babát és egy boldog és kevésbé frusztrált anyukát. 

6, Ugyanúgy mehetek mindenhová gyerekkel, mint gyerek nélkül, csak logisztika kérdése az egész, meg lehet oldani

Ohh, igen, meg lehet oldani. Ha nem szoptatsz igény szerint (durvább időszakban mondjuk fél-1 óránként). Ha a gyerek szeret utazni/babakocsiban ülni/hordozóban lenni/emberek közt lenni. Ha a gyerek nem fáradt. Ha nem éhes. Ha nem nyűgös vagy nincs éppen rossz napja. Ha nem csak és kizárólag otthon, a megszokott székében hajlandó enni. És még sorolhatnám. Hiába akarna az ember kimozdulni babástól, itt bizony kettőn áll a vásár. Mert ha te nagyon akarsz, attól még lehet, hogy a baba éppen nem akar. Sőt, jellemzően akkor nem akar igazán, ha fontos lenne menni. Az én drága kisfiam az első három hónapban például menetrendszerűen üvöltözött a babakocsiban. Amióta nem felém néz a babakocsiban és ülhet, azóta nincs is jobb program a sétánál, ha nincs séta, látványosan unatkozik itthon a gyerek :) Kb. az 5. hónapban mertem vele először nagyobb körútra elindulni a belvárosba, addig inkább maradtunk a lakás közelében. A gyerekkel való mozgolódás amúgy ezen kívül valóban simán megoldható, ha nincs semmilyen hátráltató tényező és nálunk van A MENETFELSZERELÉS: Vagyis minden kellék minden eshetőségre a plusz adag kajákon át a pelustároló piperezacskón keresztül a váltás ruháig (szabadon válogatva a saját listámból). Nyugisabb babáknál, lehet, nincs is szükség ilyesmire. 

5, 50-50%-os munkamegosztás a férjjel a baba és a ház körüli teendőkben

Az első hat hétben még valóban történhet valami ilyesmi. Vagy az első két hétben. Vagy az első egy hétben :) A férjek/apukák a tapasztalat szerint kezdetben nagyon lelkesek és nagyon sokat segítenek, ugranak minden szóra (ha szerencsénk van). De ha anyapajtás vagánynak mutatja magát és szeretne mindent maga csinálni (császáros seb, gátseb, egyéb fájdalom ide vagy oda), egyszercsak azt veszi majd észre, hogy (már megint) mindent ő csinál otthon. A kedves pedig valahogy kimarad a buliból. Azt hiszem, ezt mi, nők, sok esetben magunknak köszönhetjük. Annyira igyekszünk szuperanyák lenni és tökéletesen teljesíteni a fejünkben élő szerepet, hogy mindent mi akarunk csinálni. Aztán pár hónap/év múlva azon csodálkozunk, hogy miért nem segít a párunk. Mert azt látta, hogy te megcsinálod. Hogy szó nélkül megoldod. Hogy nem panaszkodsz. Hogy nem kérsz, nem mondod, hogy fáradt vagy/pihennél kicsit, stb..  Szóval tessék kérni, mondani, néha, akármilyen nehéz is, lepasszolni, nem törődni. Persze a kép sokkal árnyaltabb ennél, de a lényeg az, hogy akarjuk, nem akarjuk, a baba és a háztartás legnagyobb része bizony jellemzően a mi dolgunk marad, ezzel azt hiszem, csak megbékélni lehet :). 

4, Az első három hónap a legnehezebb

Nemrég múlt fél éves a gyerekem, de már most nosztalgiával gondolok az első három hónapra :) Egy kedves ismerős azt mondta, készüljek, az lesz a legnehezebb. Valamilyen szempontból valóban nehéz volt, a baba rengeteget sírt, nehezen ment az altatás, problémás volt a szoptatás, az elején éjjel is kelni kellett és másfél órákat macerálni a babát, míg evett, bukott, álmos lett, visszaaludt, stb. Így utólag már most látom, mennyire sokat bénáztunk, mennyire nem volt egyszerű ráhangolódni a kis baba igényeire és mennyire másképp csinálnám fél év tapasztalattal a hátam mögött. Valóban nehéz ez az időszak, de inkább a bizonytalanság, a tehetetlenség és a félelem, ijedség plusz ugye a fáradság az, ami megnehezíti. Mindemellett viszont egy újszülött mellett azért amíg sokat alszik, lehet kicsit pihenni. Ha ébren van, akkor is lehet mellette tenni-venni, jellemzően még elvannak magukban :) Akkoriban emlékszem, annyit tudtam dolgozni, mint terhességem végefelé, napi akár 3-5 órákat is, amíg aludt a kicsi (persze ehhez kell egy, a kezdetekben sokat otthon levő, segítőkész férj, a házhozszállítós ebéd és a házhozszállítós tesco :)). Most pedig, amikor a baba értelme nyiladozik, mozgásigénye pedig akkora, hogy én ilyet még nem is láttam: hát most dolgozni mellette a lehetetlennel egyenlő. A gyerek alszik összesen max napi 2-3 órát, ez idő alatt jó, ha a kevéske háztartási munkával és babakaja csinálással utolérem magam és megválaszolom a legfontosabb leveleket. Az ébrenlét ideje alatt ugyan sokat elvan magában a kisded, de felfedező jelleméből adódóan az önálló játék minden percében rajta kell tartanom a szemem, mert másodpercek törtrésze alatt képes megdöbbentő (vagy megdöbbentően veszélyes) dolgokat tenni :) És még bele se merek gondolni, hogy mi lesz, ha elkezd rendesen mászni, képes lesz járni, futni, önállósodni. Atyaég. Akkor valóban 0-24 felügyeletet kíván majd. Szóval lehet, hogy az első három hónap nehéz, de egy-két-tíz-húsz év távlatából azt hiszem, minden anyuka nosztalgiával gondol majd azokra a szép, nyugodt első hónapokra:))

3, A szülésre fel lehet készülni

Szülési terv, epidurál vagy nem epidurál, természetesen akarok szülni, otthon akarok szülni, legyen bent apuka vagy ne legyen bent. Tök jó, hogy mindezt eldönthetjük kismamaként. De hogy kit érdekel, mi mit döntöttünk el? Senkit :) Legalábbis a jósitent/sorsot/kinekmit és az édes kisgyermekünket biztosan nem. Merthogy ők bizony éppen úgy alakítják a szálakat, ahogy gondolják. És a valóság ennek köszönhetően sok esetben köszönőviszonyban sem lesz azzal, mint amit mi elképzeltünk, mint amire felkészültünk. Mert tudtam én, hogy fájni fog. Nade nem gondoltam volna, hogy annyira, hogy egy műtét gondolatát megváltásként érzékeljem :) Azt is mondták, hogy ne tervezzek inkább előre semmit, úgy könnyebb lesz alkalmazkodni a történésekhez. Én pedig nem terveztem, hagytam, hadd alakuljanak az események. Nade azért élt bennem a szép, megható kép az elfolyó magzatvízről, apuka ébresztéséről hajnalban, vidáman kórházba autózásról, könnyű szülésről és szülés után a mellkasomon pihenő kisbabámról. Hogy mi lett ebből? Semmi :) Lett helyette téves riasztásos kórházba rohanás, majd hazakullogás, túlhordás, szülésindítás, hosszas és felesleges vajúdás, ki nem férő baba, császármetszés, baba 1 nap múlva mindössze 2 perce látása, majd első testkontaktus és szoptatás 4 nap múlva... És ami a legérdekesebb: pont ebben a blogban írtam le, miután megtudtam, hogy a túlhordás miatt szülésindításra lesz szükség, hogy mik a lehetséges forgatókönyvek. És kértem a sorsot, hogy ne a legdurvább verzió jusson nekem. Naná, hogy az jutott :) Mert kit érdekel, én mire készültem fel? A gyereknevelésre sem lehet felkészülni, hát akkor pont a szülésre hogy lehetne? Persze ettől még ha a következő leendő kisbabánkra gondolok, megint eszembe jut, hogy hátha őt sikerül majd "tankönyvi módon", egyszerűen megszülni. Mert ilyen buta a női lélek :) 

2, Az anyák nem csinálnak semmit

Erről azt hiszem, már írtam korábban. Láttam magam körül a panaszkodó, nagyon "elfoglalt" de mégis naphosszat facebookozó, ráérősen sétálgató anyukákat és azt gondoltam, mit nyávognak, hogy nincs idejük, mikor láthatóan van. És azt is gondoltam (mea culpa), hogy ők bizony nem csinálnak semmit. Most mi? Hát csak etetni kell, meg kicsit takarítani néha, amúgy ráérnek egész nap, sokat alszanak a gyerekek, akkor pláne van egy csomó szabadidő. Egyrészt kicsit irigyeltem az anyukákat azért, hogy cuki gyerekeik körében otthon lehetnek, sétálhatnak, játszhatnak, élvezhetik az életet és "semmit" nem kell csinálniuk, hiszen ők most édesanyák és háziasszonyok lettek. Olyan nyugodtnak, idillinek tetszett a kép, pláne egy pörgős munkahellyel és saját vállalkozásokkal a hátam mögött, ami bizony megkövetelte a munkaidőn túli és hétvégi hajtást is. Másrészt el is határoztam nyomban, hogy én majd jobban csinálom. Ha szabadidőm lesz, hasznosan töltöm majd, és én bizony simán tudok majd dolgozni a gyerek mellett. Hát igen. Mint fent írtam, ez inkább az első 2-3 hónapot jellemezte. Mármint a dolgozás része. Azóta meg vagyok lőve, egy örökmozgó babám van ugyanis, aki minden energiámat leköti. Amíg nem vagy anyuka, nem is gondolnád, mennyire idő és energiaigényes azt figyelni, hogy a gyerek ismerkedhessen a világgal anélkül, hogy életveszélybe sodorná magát. Hogy ismerkedhessen a világgal anélkül, hogy megunná magát. Neked kell figyelned még akkor is, ha nem ülsz mellette. Neked kell kitalálnod, hogy milyen új és új élmények, játékok kövessék egymást, neked kell érezned, hogy a baba épp mire vágyik. És ezt megteremteni bizony nap mint nap nagyobb kihívás, mint megtervezni pár hét alatt egy éves marketing kampányt. Itt folyamatosan ébernek kell lenni, agyalni kell, percről percre döntéshelyzetek sokasága elé kerül az ember. Szóval kedves régi énem, az anyák lehet, hogy úgy tűnik, nem csinálnak semmit, de ennek a semminek köszönhető, hogy te, én, mi olyan emberré váltunk, akik ma vagyunk :) Tessék hát megbecsülni ezt a "semmit" és most rögtön írni egy sms-t anyunak és megköszönni mindent :DD (ezúton mondok én is ismételten és soha meg nem szűnően köszönetet anyunak és apunak is)

1, A gyerek akkor jön, amikor mi akarjuk

Hahaha. Gondolta ezt az én mindent előre megtervezős, az egész életét tudatosan élő énem jópár évvel ezelőtt. Abból indultam ki, hogy eddig bizony mindent elértem, amit szerettem volna: tanulás, diplomák, munka, család, karrier, szerelem, házasság, utazások, fejlődés, stb. Mi maradt hátra? A gyerek, szám szerint kettő 28 éves koromig. Ez volt a terv. Komolyan. Le is van írva :) Hogy mi lett ebből? Lassan 29 vagyok és van egy csodaszép, 7 hónapos hiperbabám. Aki bizony nem akkor jött, amikor szerettük volna. Váratott magára egy kicsikét: konkrétan 3 évet. És közben jól megdolgoztatott minket, engem. A várakozás alatt tanultam türelmet, lemondást, megadást a sorsnak, megtanultam elfogadni, hogy nem mindig mindent én irányítok. Megtanultam szenvedni, megtanultam kezelni a fájdalmat (mind fizikait, mind lelkit), megtanultam igazán vágyni valamire, tanultam akaraterőt és önfegyelmet, önzetlen szeretetet és félelmet is. Hogy megérte-e? Igen. Minden egyes perce. A sikertelen hónapok, a szenvedés, aztán a lombik, az injekciók, a reménykedés, a hiperstimuláció, a kórház, az újabb injekciók, a terhességi nyavaják, a nehéz szülés, az azt követő rettegéssel teli napok, az aggodalom és a fájdalom. Ezek nélkül nem lennék ma az, aki. Módosítom is a fenti tételt: A gyerek akkor jön, amikor felkészültünk rá és nála jobban senki tudja, hogy mikor készültünk fel igazán :)