Bevallom őszintén, én pont az a fajta első gyerekes anyuka vagyok, aki tapasztalat híján könyvekből tanulta a gyereknevelést. Elolvastam mindent, amit lehetett és még annál is többet. Az eredmény persze teljes káosz, de már a baba születése előtt lefektettem magamban pár alapszabályt az olvasottak alapján. A sírással kapcsolatban is volt jó néhány elképzelésem, amihez szigorúan ragaszkodtam addig, amíg Ádi meg nem született :)

Az ELŐTTE elképzelés:

- ha sír a gyerek, mindig fel fogom venni, meg fogom nyugtatni, sosem hagyom sírni, mert szegényke ilyen kis korban még nem hisztis, csak kifejezi a vágyait, problémáit, így kommunikál, ha nem kap választ a kérdéseire akkor megtanulja, hogy ránk sosem számíthat és nem fog hozzánk fordulni később sem a bajban, és ha hagyom sírni, az lelki törést okoz neki, satöbbi satöbbi (valami ilyesmi)

Az UTÁNA tapasztalatok:

- az első és legfontosabb tapasztalat: azt senki nem mondta, hogy a gyerek nem mindig nyugszik meg, ha felveszem és/vagy nyugtatni próbálom!!!

- sőt, a gyereket néha még jobban felbosszantja ha csesztetem

- a baba ha olyanja van, nemcsak nálam, másnál sem tud megnyugodni, így "lepasszolni" sem lehet

- ha nem sikerül még az elején lenyugtatnod, a percek múlásával ez egyre és egyre nehezebb lesz. Egy csecsemő képes olyan szinten belelovallni magát a sírásba, ahogy azt legrosszabb álmaidban sem képzelted volna. Te pedig miután végigjátszottál minden lehetséges programot a nyugtatásra (amivel persze tovább hergeled a kicsi mérgesen amúgy is gyengébb idegrendszerét), ott állsz tehetetlenül és arra gondolsz: 1, ennek sosem lesz vége? 2, miért nem beszél erről senki? 3, te ismered a legjobban és hogy lehet, hogy mégsincs megoldásod a problémájára?

- a gyereknek néha kell egy kicsit sírdogálnia ahhoz, hogy el tudjon aludni

- ha a baba nem a te kezedben lesz nyűgös, hanem a rokonok, barátok, ismerősök dajkálása közben, a kedves és lelkes nyugtatgatási kísérletek jellemzően csak még jobban felidegesítik kisdededet, így az esetek többségében végül mindig nálad köt ki egy üvöltő csecsemőcsomag. Másoknak marad a mosolygás, a vidámság, te pedig kedves édesanya, oldd meg :) Ha nem oldod meg, szaranya vagy, naná :D Az meg kit érdekel, hogy így a gyerek majd biztosan téged köt össze minden sírással végződő rossz élményével :)

- ha sír a kicsi, mindenkinek van egy jó ötlete arra, hogy mi a sírás oka, függetlenül attól, hogy bármit is ismerne az előzményekből. Egy egy ilyen jótanácstól az ember agya  hihetetlen módon el tud durranni (nekem például egy kedves és jószándékú bácsi nyögte be a síró dedemet látván, hogy "biztos tele a pelus", kedves barátnőmnek pedig a patikuslány szakértette meg a babasírás okát: "biztos éhes". Az senkit nem érdekel, hogy A) 10 perce cseréltünk pelust. B) fél órája evett a gyerek. C és D) mi már végigpróbáltunk minden lehetséges problémát és megoldási lehetőséget

- hiába látsz az utcán csupa mosolygós/réveteg anyukát babakocsit tologatni, benne édesen alvó csecsemővel, a tiéd lehet, hogy éppen abba a csoportba tartozik, aki előszeretettel tör éktelen üvöltésbe véletlenszerűen a séta bármely pontján (vagy egyszerűen csak utál a babakocsiban lenni, ez nagyobb szívás lehet). És míg otthon pár opcióval több lehetőséged van a nyugtatásra (cici elő, ágyba betenni, ringatni, dúdolni, stb), ezek nem nagyon állnak rendelkezésre az utca közepén, pláne nem ilyenkor télen (kivéve persze, ha ősanya típus vagy). Én épp a napokban futottam bele abba, hogy az induláskor még édesen vigyorgó gyerekem egyszer csak turbó fokozatba kapcsolt és a babakocsi tolása már altató, nyugtató hatás helyett inkább irritálóan hatott rá, aminek a következménye egyre fokozódó visítás, dobálás, vörösödés, sírás és persze kifáradás -> éhség lett. Így történt, hogy a télies-tavaszias, 10 fokos idő közepén egy padon kötöttünk ki egy röpke 3/4 órára, ahol baba jóllakott, megnyugodott, elaludt, anya pedig felfázott és megfázott :))

Az az egy szerencse van a dologban, hogy akármiért is sír a baba, ha nem sikerül megnyugtatni, előbb-utóbb kifárad annyira, hogy újra megéhezik, így ha eleget vár az ember, jó eséllyel a végén egy etetés mindig megoldja a problémát :)) Persze ez megint csak elmélet, mert láttunk már olyat amikor a kis drágáknak a kaja sem kell.

Ha pedig ilyennel találkozol, az maga a horror. De nem baj. Sír a baba? Oldd meg, anya :D

Végezetül egy vidám kép arról, hogy mire képes három hónapos gyerekünk a bagolybarátjával :)