A legutóbbi kimerítő hét után eljött az idő, hogy végre magamra is gondoljak egy kicsit a babázás mellett, ezért úgy döntöttem, csinálok egy pár órás kávézós különprogramot, Ádira pedig addig vigyáz a család. 

Gondoltam én. :)

Nemúgy a fiam. Ádi tetsziktudni előhúzta varázsdobozából az összes létező és jelenleg rendelkezésére álló hátráltató eszközét, amint érzékeny szenzoraival kiszagolta, hogy anya le akar lépni:

1, Alvás: Az "anya elmegy" gondolat zaklatott és nyugtalan délelőtti álmokat és alvást hozott neki, így többszöri ébredéssel, riadt sikolyokkal tarkítva a szokásos délelőtti alvás másfél óra nyugalom helyett 2,5 óra szenvedés volt. Én pedig mindeközben durva lelkiismeret-furdalással küzdöttem és többször elgondolkodtam a program lefújásán.

2, Evés: Az alvást követően naná, hogy azonnal éhes lett, így az indulást kicsit el kellett tolnunk egy "gyors" etetés erejéig

3 Büfi: Az etetés előtt már felöltöztem csinosan, így nagy pelenkát vettem elő a büfiztetéshez, tudván, hogy kisfiam előszeretettel jelöli meg azonnal a ruhámat, amikor fontos lenne, hogy ezt elkerüljük. De mit ad isten az óriáspelenka sem volt elég, mert Ádi baba ha kell, képes egyik váll felett átokádni a másikra, oda, ahol pelenkamentes szabad felületet talál :)) Még ekkor sem estem kétségbe, sőt egy rezignált vigyorral előszedtem egy csinos rózsa melldíszt a szekrényből és a kiegészítettem vele outfitemet, legyen ami takarja a szép nagy kimosott foltot :DD

4, Pelenkamóka: A büfizés után azt hittem, itt a vége. De nem. Az én kis drágám extra meglepetéseket is tartogatott még tarsolyában. Jelezte ezt egy hatalmas nyögéssel, vörösödő fejjel és az azt követő vigyorral. Akkor már tudtam, az indulás tovább halasztódik, ha jót akarok, muszáj megvárnom, míg csöppöm elintézi az altáji feladatokat is :) 

5, Öltöztetés: Miután Ádi "elkészült", úgy éreztem, végre nincs más, az indulást hátráltató tényező. Gondoltam ezt addig, amíg meg nem láttam a nadrágja belsejét és a pelenkáját... a nagydolog akkorára sikerült, hogy eluralkodott a derekától a lábujja körméig mindenhol. Meg kell hagyni, mindent bele tud adni a kis drága, ha arról van szó, hogy megakadályoza anya lelépését :DDD A látványon már csak nevetni tudtam, együtt kacagtunk a kis tökkel, amíg megmostam és tetőtől talpig újra átöltöztettem. 

Így történt, hogy a tervezett 1-2 óra közti találkozóból negyed 5-ös érkezés lett, köszönhetően a kisfiam ragaszkodásának és módszeres visszatartó intézkedéseinek. 

Ádi, Ádi nagy kópé leszel, az már most biztos ;)

Azt már hozzá sem kell tennem gondolom, hogy egy óra elteltével azon kattogtam, mi lehet vele, lestem az órát és idegeskedtem. Ezt a kikapcsolódás dolgot azért még tanulnom kell...

Érdemes felírni és megjegyezni a dátumot: 2014.02.06-án, két és fél hónap után először kiborultam. Eddig egész jól tartottam magam. De a kisfiam és pár észhez térítő beszélgetés hatására (bocsi és köszi, akinek szól az tudja) anyánál is eltört az a bizonyos mécses :))

Az ok pedig oly szánalmasan nevetséges: akartam, nem akartam én is beleestem a napjainkban szajkózott (és az agymosás miatt általam oly lenézett) kizárólagos és igény szerinti szoptatás erőltetésének csapdájába. És bár sosem akartam a blogon beszélni a szoptatásról (mert uncsi), most muszáj kiírnom magamból. 

Úgy kezdődött, hogy már az elejétől nyilvánvaló, kevés a tejem, minden nap kicsit pótolni kell. Ezt adta a genetika, nincs mese. Node én úgy gondoltam, mivel van időm és szeretnék minél többet adni a kicsinek, amikor csak tudok, szoptatok. Ha kevés a tej, majd szoptatok gyakrabban, kaphat többször keveset. És egy kis pótlást (legfőképp akkor, ha el kell mennünk otthonról, ilyenkor kényelmesebb, ősanyaság ide vagy oda, nem szívesen kapom elő a cicit máshol, mint otthon :))

Ez a rendszer egész jól működött ezidáig. Tudtam, mennyit eszik a baba (néha szúrópróbaszerű napi étkezésenkénti méréseket iktattam be), tudtam, mikor ette túl magát és mikor éhes. Az elmúlt pár napban viszont az én kis drágám fogta és borított mindent. Konkrétan körülbelül másfélszeresére vagy még többre nőtt az étvágya. Igyekeztem tartani az iramot és amint elkezdődött a hiszti, azonnal cicire tenni a kicsit, így elértük azt, hogy óránként-másfél óránként etettem. A közte lévő időben nyűgös volt, sírós volt, nyilván, nem volt tele a pocakja. Mindemellett egyre mérgesebb is lett, ahogy közeledtünk a nap végéhez, egyre kevésbé volt kedve bármit is kezdeni a kiürült kajaforrással (konkrétan leüvöltötte a melleimet). Franc dolgozik annyit feleslegesen, gondolhatta. Hozzájött az egészhez még egy hosszas utazás is, ami után azért elkényeztetve és elkényelmesedve érezte magát és ez szintén extra hisztire jogosította fel (gondolta ő :)) 

Így telt "boldog békességben" 3-4 nap, aminek a következménye:

- anya életében először rákiabál a gyerekre, hogy mi a franc baja van. Aztán 100x bocsánatot kér persze és szidja magát, hogy milyen egy szaranya

- anya sír etetés közben, anya sír etetés után, anya odaadja a gyereket az apjának, mert nem tud vele már mit kezdeni és elvonul sírni a hálószobába

- anya átgondolja a lehetőségeket és úgy dönt, lemond az álmairól és megkíméli magát és gyermekét a további bőgéstől: franc egye az igény szerinti szoptatást, a gyerek lakjon jól és legyen boldog, én pedig időt szeretnék végre magamnak. Szóval 2 napja a babát reggel és este szoptatom, közte pedig tápszert adok neki, a korábbiaknál hihetetlenül hatalmasabb adagokat.

Az eredmény:

- egy újra boldog és mosolygós baba

- egy baba, aki végre alszik nap közben több órát is mindenféle erőszak és sírás nélkül (mert tele a hasa)

- egy baba, aki a jól megválasztott tápszernek köszönhetően végre keveset bukik (bár sokat eszik) viszont úgy tűnik, annál többet ürít odalent, aminek eredménye ma például egy kislábujjig sz..ros nadrág és fél óra mosás volt :DDD

- egy anya, akinek van ideje nap közben magára és a környezetére

- egy anya, aki (talán) hamarosan végleg megnyugszik és megbarátkozik a gondolattal, hogy a gyerekének nem csak rá van szüksége

- igény szerinti szoptatás és növekedési ugrás kontra Ádi 0:1

mea culpa...

Múlt héten a csecsemőorvos és a védőnő egymással karöltve Ádi szemfehérjéje láttán valami szörnyű betegséget vizionáltak. Persze nyugtattak is azonnal, azt mondták, nem valószínű, hogy az, amire gondolnak, hiszen más tünet nem társul hozzá, de biztos ami biztos, nézzük meg a baba agyát koponya ultrahanggal. Azzal bocsátottak haza, hogy ne nézzek utána a tünetnek, amit láttak. Jó vicc. Naná, hogy utánanéztem. Vízfejűségre és egyéb szörnyű szellemi fejlődési problémákra utalt.

Még mit nem, gondoltam. Az én kisbabám minden elfogulatlanság nélkül is tök ügyes, okos, anyai ösztönöm azt súgta, erős kapufára rúgott a szakértőcsapat. Azért persze jó szülő módjára vittük a picúrt a vizsgálatra.

Mondanom sem kell, Ádi ugyanazt lejátszotta, mint legutóbb az oltáson: érkezéskor boldog, vidám, gagyog, nézelődik (a váróban lévő párt és kislányukat különösen kitüntette figyelmével, szó szerint szemezett a kislánnyal. Meg kell hagyni, szép csaj volt, na :)). Aztán leraktam a vizsgálóasztalra, még ott sem volt gond, mosolygott szokásához híven. Nade amint meglátta a doktornénit, azonnal jött a szájbiggyesztés és az éktelen üvöltés. Egészen az ultrahang végéig. Aztán minden ment tovább a maga útján. Az a szép, hogy a gyerekemnek még fogalma sincs róla, mi fog történni vele, elég neki az orvos látványa ahhoz, hogy kellemetlenül érezze magát :) Haj, de jó lesz ez még később.

A lényeg viszont a következő: dokinéni a vizsgálat után szó szerint a következőt mondta: "Anyuka, nagyon szép agya van a kicsinek, nagyon okos kisfiú lesz, nincs itt semmi gond"

Kéremszépen. Szép az agya! Micsoda bók :) Azt mondjuk eddig is sejtettem, hogy okos lesz ;) De azért jól esett a hivatalos orvosi megerősítés is :DDDD Szegény gyerek, még alig 2 és fél hónapos, és nem is sejti, máris mekkora elvárásoknak kell megfelelnie...

2 hónapnyi anyaság elég volt arra, hogy rájöjjek, igaza volt mindenkinek akkor, amikor azt mondta, teljesen meg fog változni az életünk.

Nemrég olvastam egy vicces listát arról, hogy mi mindent nem tud az ember, amíg nem lesz szülő. Ezen felbuzdulva a teljesség igénye nélkül íme az én első két hónapos tapasztalataim alapján összeállított listám:

- a szülés tényleg fáj

- a fájdalmat tényleg elfelejted 

- a kisbabák születés után nem szépek, akárki akármit mondjon (pár nap múlva már alakulnak azért :))

- a szoptatás macerás 

- undor ide vagy oda, a pelenkacsere nem akkora para, mint azt az ember gondolná (kivéve néhány esetet, ami azért elfordulásra és mély levegővételekre késztet)

- a babahordozó és a babakocsi használata csak baba nélkül nehéz. Elég egy bőgő csecsemő és máris mindent sikerül gyorsan megoldani :)

- ha véletlenül rosszul pelenkázol, nem húzod ki a kis fodrokat, tuti, hogy a baba épp rajtad lóg, amikor erre rájössz (=elönt a kellemes meleg)

- hiába vásároltál szülés előtt egy raklap kisruhát, menet közben kiderül, hogy pont az nincs (megfelelő fazonban, méretben), amire szükséged lenne

- ha vendégségbe kell menni, az érkezési idő a beígért x helyett x+1 és x-1 óra közé tehető

- ha szeretnéd szépen felöltöztetni a babát, biztosan akkor fog bukni egy hatalmasat, amikor már minden új és tiszta ruhadarab rajta van

- ha szeretnél szépen felöltözni, a baba biztosan akkor fog bukni, mikor kész vagy és magadhoz öleled

- ha sietni szeretnél, a gyerek biztosan nem szeretne

- ha felébreszted a szoptatás közben elalvó babát, a következő szoptatásig tuti nem bírod elaltatni.

- sose gondolnád, hogy az altatás életed központi témájává válhat

- nincs általánosan használható altatási módszer és a saját gyerekednél működő technika kikísérletezéséhez is legalább másfél hónap kell

- az embereknek ezerféle baja lehet (gondolj csak saját magadra), így a kisbabának is. Szülőként mégis mindösszesen 5-6 "bajra" tudjuk az orvosságot, a többire tehetetlenség a válaszunk. Azért ez elkeserítő

- szülőként akármi történik veled, akármire gondolsz, a háttérben mindig fut egy külön gondolatfolyam, mely csak a gyerekről szól (jól van-e, ha épp nem látom, mit csinál, mit nem csinál, stb..)

- ha a csecsemőd jó alvó, akkor is fel kell kelned éjszaka a kidurranó mellek és az anya-parák miatt

- a pihenőszék altatásra nem jó, csak arra, hogy 5-max 20 percre lekösse a kicsit

- a légzésfigyelő csak akkor megnyugtató ha nem sípol. Amikor legelőször sípol, rájössz, hogy nem is tudod, mi lenne a teendő baj esetén. 

- a kisbabák képesek úgy aludni, hogy simán halottnak hiszed őket. Kell két-három alkalom, mire rájössz a különbségre

- ha nincs semmi baja a gyereknek, a dokik/védőnő akkor is tuti beparáztatnak valamivel

- a gyerek súlya és hossza sosem lesz "normális", ez megadja az állandó aggódás alapját

- ha nagy nehezen sikerül elaltatni a babát, tuti, hogy éppen akkor tüsszentesz/csengetnek/ordít fel a reklám a tv-ben, stb..., így kezdhetsz minden előröl (és másodjára már sokkal nehezebben fog menni)

- pár hónapos kisgyerekkel durva módon beszűkülnek a programlehetőségek

- elsétálni egyedül a sarki pékségbe felér egy kiadós kikapcsolódással

- ha átjön pár barát és te kölyökpezsgővel koccinthatsz (és esetleg néhány szót tudsz valakivel váltani nem gyerektémában), az már szuper bulinak minősül

- ha a terhesség alatt untad még saját magadat is a sok babatéma miatt, szülés után rájössz, ez egyre rosszabb lesz

- sose gondoltad volna, hogy a kaki, a pisi, a hüvelyed és a melled ilyen gyakori beszédtéma lesz a családodban, mindenféle szexuális töltet nélkül

- nincs büdösebb a visszabukott tápszernél

- a melltartóbetét nem lehet elég kicsi és formatervezett ahhoz, hogy ne kukucskáljon ki akármelyik melltartóból

- mostantól életed része lesz a kétnaponkénti mosás

- a gyerek rengeteget mosolyog már egy hónap után, de sosem a kamerába

- nem emlékszel egyik gyermekkori mondókára vagy dalra sem, ezért hülyeségeket beszélsz a csecsemőnek (amíg rá nem jössz, hogy a youtube a barátod :))

- hiába gondoltad, hogy te majd normális hangon fogsz beszélni a babádhoz, ez bizony nem így lesz: ugyanúgy fogsz gügyögni és nyávogni, mint a többi , korábban idegesítő anyuka

- a világ összes betegségét képes vagy vízionálni a baba egyetlen köhintésére vagy szomorú nézésére

- az aggódás és a félelem életed állandó részévé válik anélkül, hogy küzdeni tudnál ellene

- ha érezted már, hogy minden tagod fáj, az semmi ahhoz képest, ahogy a tested érzi magát az első hónap után

- szoptatós kismamaként mindent enned kell, hogy legyen elég tejed és tápanyag a babának, de mindezt oldd meg úgy, hogy az ételek fele tiltólistás (mert allergiát/hasfájást, stb okoz). 

- a napirendet nem te alakítod, hanem a gyerek éhsége. Minden mást az etetéshez lehet viszonyítani

- következetességed ellenére a baba még két hónap után se tudja, hogy etetés jön (a kutyákkal ellentétben), így az éhséget jelző első nyöszörgés és a cicire kerülés pillanata közt minden alkalommal üvöltésre számíthatsz

És a legfontosabb: hiába olvastál el több száz könyvet, hamar rá kell jönnöd, hogy saját gyereked ápolására és nevelésére nincsenek általános megoldások, minden tipp, tanács és trükk közül neked kell kitalálnod, hogy számotokra mi a jó. 

Ja és a fenti listán csak az röhög olvasás közben, akinek már van gyereke