Döbbenet, de beléptem a harmadik trimeszterbe. Pedig nemrég volt, hogy elbénáztuk a gyógyszer adagolást, nemrég kezdte Ádi az ovit, nemrég szomorkodtunk, hogy jött a hideg meg a tél. 

És lám, huss, elszaladt az idő, újra itt a tavasz, süt a nap, a hasam pedig rendületlenül nő.

Ha nem írnák az okos kalkulátorok és terhesség hétről-hétre útmutatók, akkor is tudnám, hogy ez már a harmadik trimeszter. Már nagyon terhes vagyok. A testem és a lelkem is érzi:

- egyre többször kapom magam azon, hogy a külvilágot gépiesen ugyan, de érzékelem, teszem a dolgom, de a szívem, a lelkem valahol odabent jár. Kezem a pocakomon, érzem-figyelem a kis Áron minden rezdülését és a gondolataim körülötte forognak. Mit csinál odabent? Boldog, jól érzi magát? Ha rugdos, az jót vagy rosszat jelent? :) Milyen lesz majd? Milyen lesz a szülés? Milyen lesz az első pár hét/hónap/év együtt? Milyen lesz nekem két gyerekkel? Mennyire változhat még meg az életünk? Mennyire tudok rá felkészülni?

- a figyelmem "osztódása" miatt az agyi kapacitásaim is érzékelhetően lecsökkentek. Egyre többször elfelejtek dolgokat és ami a legviccesebb: triviális dolgokat. Például sokszor kapom magam azon, hogy állok a bejárat /bankautomata előtt és pillanatokon át gondolkozom, hogy milyen pin kódot is kell beütnöm :)

- bár az energiaszintem kicsit magasabb, amióta emelt dózisban szedem a vasat, de fizikailag egyre többször szembesülök a saját korlátaimmal. Egy laza, kötetlen bálozás után (amikor nem is táncolok, csak állok-ülök, eszek-beszélgetek) a combjaim begörcsölnek, a hátam beszakad és a méhem is görcsöl fél napig. Egy családi kirándulás előtti pakolás végén le kell ülnöm, mert alig kapok levegőt, a gyomorsavam a torkomat támadja és teljesen kimerülök. 

- A pocakom is kezd zavaró méreteket ölteni: oldalt fekve olyan érzésem van, mint a Farkasnak a mesében, akinek a hasát teletömték kővel. Paff, lehúz a súly és már sehogy sem jó, minden kényelmetlen:) Kanapéról, alacsony ágyról már csak akkor tudok felállni, ha hátulról megtolnak vagy megpróbálom a saját magam által kifejlesztett, kicsit sem sikkes ám annál bálnásabb felülési-felállási módot alkalmazni. 

Mindemellett hiába is akarnék bárhová máshová figyelni, folyamatosan együttélek a hasamban ficánkoló, egész nap mozgolódó, kíváncsiskodó kis sárgadinnyényi méretű manóval, aki minden pillanatban emlékeztet arra, hogy itt van, valóban, csoda történt megint és szülők leszünk megint és hamarosan találkozhatunk vele, a mi kis egyedüli harcosként induló, mindent túlélő szupererős és szuperkitartó fiunkkal :)

Már alig várom. Van egy olyan érzésem, hogy bármennyire is közhelyes, a következő 3 hónap borzasztóan lassan és közben rettentően gyorsan el fog telni :D