Milyen anya szeretnél lenni? A többség azt válaszolja, odaadó, szeretetteljes, tökéletes, figyelmes, stb... Én is sokszor gondoltam rá a terhesség ideje alatt, hogy milyen anya leszek. Valahogy így képzeltem:

- nem fogok parázni, aggódni hülyeségeken, ahogyan addig sem tettem

- laza leszek, simán túl tudok lendülni azon, ha szalad a háztartás vagy ha valahová nem időben érünk oda

- ha akarom, biztosan meg tudom majd oldani egyszerre a gyereknevelést és a munkát, mert szeretek és akarok is tovább dolgozni, nem szeretnék kiesni a körforgásból és egész nap csak gügyögni. Én az a fajta kismama voltam, aki egy, már gyerekes anyukától legelőször azt kérdezte meg, hogy "Ugye, lehet majd a gyerek mellett dolgozni is?"

- a munka és a baba mellett szeretném karban tartani a szellemi igényeimet is, továbbra is sokat fogok olvasni, tanulni, amíg a gyerek alszik (köszönhetően annak, hogy hét közben nem főzök, így sok időm fel fog szabadulni)

- a babát a kezdetektől emberek közé szoktatom, tanuljon meg közösségben létezni és kommunikálni, ne csak engem lásson első életévében

- a fentiek miatt és mivel mint mondtam, szeretnék dolgozni, fél éves korától pár órácskákkal kezdve szépen lassan elkezdjük a bölcsibe és közösségbe szoktatást

- korábban sokat jártam társaságba, ezért ezt sem fogom elhanyagolni és gyerekkel vagy nélküle, én bizony programokat fogok csinálni

- nem veszek meg neki mindent, csak amire tényleg szükségünk van

- nevelési célzattal ha szükséges, hagyni fogom sírni, tanulja meg már ez elején, hogy mikor mit lehet csinálni

Ezek voltak a szilárd(nak hitt) nevelési elveim Ádi megszületése előtt. Nade kedves, még gyermektelen ismerőseim, készüljetek!!!

Íme a valóság, mely arcul csapja az embert rendesen :)) /Még hogy én laza, nem aggódós, dolgozós, szigorú anyuka... jól bebuktam az elméletet, az a biztos/

1, Parázok. Mindenért, mindig. Egy köhintésért, egy csúnya nézésért, azért, ha valaki nem veszi fel a telefont. A bennem élő féltésfaktor folyamatosan csúcsra van járatva, nem csak a baba iránt, hanem családom, rokonaim, barátaim iránt is. Igyekszem, hogy mindebből csak minimális látszódjon kifelé, de néha nagyon nehéz nem kimondani a számtalan irracionális félelmet.

2, Nem vagyok laza. Sőt, minden erőfeszítésem ellenére az idő rabja lettem. Egy kis csúszásért már ideges vagyok, sőt már akkor az vagyok, ha érzem, hogy nem minden fog úgy alakulni, ahogy elterveztem. Hogy miért? Mert pontosan tudom, hogy ha a gyerek napirendje bármelyik ponton borul, annak csúfos következményei lesznek: bömbi, hiszti, akár több napon át tartó "rossz napok". Néha konkrétan saját magamat is idegesítő házisárkánynak érzem magam és fogalmam sincs, a férjem hogyan és meddig fogja tolerálni ezt a változást :)) Ja és a szalad a háztartás elméletem is dőlt: én, aki világéletemben lazán vettem a rendrakás témakörét, most napi rutinná tettem a morzsátlanítást, szösztelenítést, hiszen ki tudja, hová nyúl a gyerek és "legyen már rend körülötte". A rendszeressé váló cumisüveg mosást-sterilizálást-ruhamosást pedig szinte már észre sem veszem.

3, Tudok ugyan baba mellett dolgozni, napi 1-2 órát biztosan, de őszintén szólva nem olyan jó. Nem élvezem annyira. Hogy miért? Ha más vigyáz rá, míg én dolgozom, akkor azért mert folyton azon kattog a háttérben az agyam, hogy vajon mit csinálnak. Ha otthon, nap közben lenne fontos dolgom, akkor azért kattogok, hogy szegény babám mikor alszik már el, hogy dolgozni tudjak. Persze ő ezt megérzi és juszt nem akar elaludni. Ettől ideges leszek. Ettől ő is ideges lesz. És sír. A végén pedig már én is sírok :) Vagy nevetek és elengedem a dolgokat, ráébredvén, hogy semmi nem lehet olyan fontos, mint ő.

4, Nem adom fél évesen bölcsibe! Még mit nem! Hogy is gondolhattam ilyen badarságokat! :) Ha a család vigyáz rá pár órácskát, az még oké. De hogy idegenek kezébe adjam? Meg más gyerekek közé menjen az influenza szezon (ide akármi behelyettesíthető) kellős közepén? Esélytelen. A gyerek marad mellettem. Amíg 18 nem lesz :) Vagy max 25 :DD

5, A babával már elkezdtünk mászkálni, de nem olyan intenzíven, mint terveztem. Azért szerencsére megyünk annyit, hogy élvezze az utazást, ne féljen másoktól és ne okozzon gondot neki egy kis változás addig, amíg a napi rutin rendben van (pl: nem csak otthon, egy bizonyos helyen tud enni, eszik ő bárhol bárhogyan, ha megéhezik, ezzel megkönnyíti az én helyzetemet is). De a privát, gyerek nélküli programjaim, hát mit is mondjak, szegényesek. Egyrészt nehéz összeegyeztetni, mert mint arról már írtam, Ádi messziről kiszagolja, ha anya le akar lépni. Másrészt hiába megyek el, az agyam otthon marad a férjemmel és a gyerekemmel :)

6, Megveszek mindent :) És a felét töltöm majd fel a baba-mama adok-veszek oldalakra :D De ki kell próbálni mindent, mert nem tudni, mit szeret/nem szeret ez a csöpp gyermek. Ráadásul igazából nem tudok és nem is akarok ellenállni a hipercuki dolgoknak :D

7, Nem hagyom sírni. 1-2 próbálkozásom volt, de az eredmény mindössze annyi, hogy sírt ő és sírtam én is. Semmi, de semmi értelme. Azért persze tudom, hogy ez a lágyszívűség hosszú távon nem kifizetődő, de úgy döntöttem, a nevelési célzatú elképzeléseimet arra az időre halasztom, amikor majd egyértelműen el tudom dönteni, hogy tényleg baja van-e vagy csak hisztizik. Amíg ezt nem tudom, addig bizony felkapkodom, megnyugtatom, magamhoz ölelem, megetetem :) Később pedig gondolom, majd más lesz a kifogásom az elkényeztetésre :DD

És hogy mindezért ki a felelős? A baba, a sors, a hormonok vagy a hiányos önismeret? Fogalmam sincs. Mindenesetre azt hiszem itt az ideje elfogadnom új önmagamat, mert várhatóan sokáig társak leszünk :) És reménykedem, hogy a férjem is hamar megbarátkozik az ő újdonsült házisárkányával :D