/Avagy így játszik egy másfél éves/

Régóta várom ezt az időszakot. Körülbelül a 9. hónap óta (szeparációs szorongás kezdete), amióta azért a következők az alapszabályok: anya legyen mindig a közelben, anya figyeljen, anya szórakoztasson, különben céltalan kódorgás és figyelemfelkeltő nyafogás van (kisebb-nagyobb hangerővel). Azóta ábrándozom egy korról, amikor a gyerekem nem csak úgy játszik, mint egy méhecske, virágról-virágra (játékról játékra), hanem képes lesz 2 percnél tovább elmélyedni bármiben. Azt hittem, sosem lesz ilyen. 

Hát most itt van. Helló, tudós kor :)

A mi kis másfél évesünk ugyanis pont olyan, mint egy tudós: észreveszi az élet apró-cseprő részleteit, majd egy-egy ilyen részletet képes addig tanulmányozni, míg teljesen meg nem érti, ki nem végzi. Kísérletez, ismétel a végtelenségig, megfigyel, elemez, összekapcsol (szavakat, eseményeket, személyeket, helyzeteket). Döbbenetesen szórakoztató élmény nézni ezt a felfedezést, annak ellenére, hogy van, akinek unalmasnak tűnhet (csinálni és nézni is). Tudós Ádi a következő dolgokban képes -mit percekre-, fél-egy órákra elmerülni:

- sátorba műanyag flakont és kupakot betenni, majd kivenni (1000x-es ismétléssel. Az egyik nap úgy elmerült a munkában, hogy nem akartam zavarni, így egy órát késtünk a játszóházból :)

- buborékot fújni vagyis a folyadékot tanulmányozni és kipacsálni (hetek óta jó buli)

- lépcsőzés. Nekem is kiváló edzés, bár személy szerint önszántamból kb negyedannyi ideig bírnám, mint a fiam :)

- mindent megszámolni. Az egy és a kettő már stabilan és tudatosan megy, a többi még elég összevissza jön sorrendben, de bármi, ami számolható, azt számolni kell

- lábak kinyitása és becsukása: külön rituálé. Akit kedvel, annak behuppan a lába közé és parancsszavakkal (vagy ha az illető értetlen, kézzel is besegítve) lábakat kinyit és becsuk. Végeláthatatlan ideig szórakoztatónak tartja. Gondolom a szomszédnő is, aki a szépen festett lábkörme miatt kapta meg Ádi kitüntetett figyelmét és nevezhetett be egy kinyit-becsuk körre :D

- kavicsok - új móka, tegnap kezdődött. Azóta minden létező pocsolyába kavicsot kell dobni. És nézni, ahogy úszik. És ahogy odament. A vízbe. Bele. (ezek az ismételendő szavak). Remélem, kitart a rajongás nyaralásig, akkor tán lesz opcióm néha az árnyékban és egy helyben tartani a gyereket :DDD

- zenék, mondókák: minden nap újat tanul, az újat naphosszat ismételni kell. A régiekből pedig mikor kihagyok egy-egy szót, kiderül, hogy már rég betéve tudja a szöveget és azonnal kiegészít, javít. 

- wc: minden áldott alkalommal meg kell nézni, hogy működik. Lehúzni. Ráülni. Papírt dobni bele. Becsukni. És még papírt dobni. És még. És még. És még.. És sírva kitoloncolódni a wc-ből, ha anya megunta a bulit és a gyerek nem hallgat a szép szóra, miszerint elég lesz már :))

- építeni, összerakni, szétszedni bármit, formabedobóval, kockákkal játszani. A duplo legó az egyik legjobb vételünk volt, azzal végre megtanulta az elemeket összerakni, ráadásul a csúszdás, ágyas babaház verzió abban is segített, hogy megtanuljuk a helyes játszótéri és otthoni viselkedést :) De az építés korszaka is eljött, ennek is nagyon örülök figyelem-lekötési szempontból és persze kíváncsian várom az első önálló kreálmányokat :)

- párkereső: memóriakártyák közt (természetesen felfordítva) párok keresése, megtalálása, örülés, összegyűjtés, újból kiszórás. El vagyok képedve, milyen ügyes és csodálom, hogy minden alkalommal ő is és én is mennyire tudunk örülni a teljesítményének :)

- ja és persze kapcsolki-kapcsolbe: bármit, bármeddig :)

A fiam tehát igazi fiús műszaki manó egyelőre, pedig vettem neki babát, konyhai játékokat, de hiába, a genetika ellen nem tehetünk semmit: már érzem, hogy ő lesz az a gyerek, akit hazaküldenek az óvodából, amiért pillanatok alatt szétkapta a konnektort :D

Meg kell dicsérnem magamat. És a fiamat. Ejj, de nagyképűen hangzik ez :) Kezdjük újra.

Meg kell emlékeznem arról, hogy az ici-pici, vörös fejű kis ordító csomagunkból röpke (vagyis napra pontosan) másfél év alatt bizony egy mini gentleman lett, akire nagyon büszke vagyok. 

Másfél év után elkezdtem látni az eddigi "munkám" eredményét, elkezdtem látni, hogy volt értelme az engedéseknek, a tiltásoknak, a sok-sok szeretetnek, ölelésnek, törődésnek, odafigyelésnek: a fiam elégedetlenkedő-hirtelen haragú-türelmetlen-hangos és izgága csecsemőből elégedett-hirtelen haragú-türelmesebb-kicsit kevésbé hangos, de annál nagyobb dumás és izgága nagyfiú lett :)))

És egy szemmel láthatóan boldog, vidám emberke:

És udvarias: Reggel, ébredéskor vidám, csilingelő hangon köszönt és mondja: "Jóóó reggelt". Evésnél mondja: "Jó étvágyat". Néha mondja: "Köcöcö" (=Köszönöm)

És kedves: A játszótéren ha meglát egy szép kislányt, azonnal otthagy csapot-papot és rohan a fűbe virágot szedni a kiszemeltnek. És már viszi is a virágot és adja, hatalmas mosollyal, kacajjal, elbűvölően kedvesen. Nincs lány, aki ne fogadná el a szeretet eme megnyilvánulását :)

És érzelmes: Ölel, puszil, bújik, magától és kérésre is. Mondja, hogy "szeret". Akit szeret, arról sokat beszél, sokat emlegeti a nagyszülőket, a keresztapját, a kis barátait. Örül, ha valakit láthat, szalad, bújik, nyújtja a kis kezét, meg kell zabálni :)

És rendszerető: Megtanítottam neki, hogy ha leesik a földre a papírzsepi/keksz, stb. azt visszük a kukába. Ádám ezt önmagától túlgondolta: ha meglát a játszótéren vagy itthon egy oda nem illő szemétdarabot, azonnal fogja és "Kukába! Kukába" felkiáltásokkal viszi is kidobni. Imádnivalóan rendesebb, mint a szülei :D

És hihetetlenül fogékony mindenre: Napok óta jön a foga. Egy ideje már tudja, hogyan kösse össze a fájfalmat az "Au" szóval és azt is, hogy ha beüti magát, megmutassa, hol adjak rá puszit. Odáig fejlesztette a dolgot, hogy mikor megkérdeztem, hol fáj a foga, mutassa meg és elkezdtem nyomkodni az arcát, hogy "Itt? Vagy itt?", ő határozottan arrébb lökte a kezem ("Nem") és saját maga megmutatta: "Itt". Apááám.

És elképesztően jó megfigyelő: Észreveszi a madarat, amikor én nem. Észreveszi a szöszt, amit én nem. Észreveszi, amit el akarok dugni előle :) És ami ennél is fontosabb: elkezdett emlékezni dolgokra, összekötni időben és térben egymástól távol lévő tárgyakat, emlékeket, hasonló dolgokat. Tegnap például egy kedvenc hűtőmágnes került elő takarítás közben, rajta piros-fehér kockás abrosz-mintás háttér. Ádám meglátta, felderült az arca és a mágnessel a kezében rohant a szobájába. Az ágya előtt megállt, mit megállt, izgatottan ugrált és kiabált, hogy valamit akar: emeljem fel. Felemeltem, hogy a polcról lekaphassa az egyik kis dísztárgyat, amin szintén pont ugyanolyan piros-fehér kockás, abrosz mintás tető volt. Emlékezett. Összerakta. Párosított. Elképesztő :D

Komolyan mondom, számomra, kommunikációs szakember és alapvetően kommunikatív személyiség számára ez a kommunikációs "robbanás", fejlődés sokkal gyorsabbnak és sokkal hihetetlenebbnek, csodálni valóbbnak tűnik, mint az első egy év szintén nagyon intenzív mozgásfejlődési szakasza. De ez biztos csak afféle szakmai csodálat és nincs benne helye szubjektív érzelmeknek ;)

Kicsit megkésve bár, de folytatódik a sorozat :)

Majd 30 évvel ezelőtt születtem én, másfél éve megszületett a fiam és vele együtt megszületett egy anya és egy apa is. A család születése viszont nem egyik napról a másikra történt. Ha visszaemlékszem, talán 1 éves lehetett a baba, amikor először éreztem, igen, egy család vagyunk. Olyan, mint a mesékben, a leírásokban, a képzeletemben. Azóta egyre jobban érzem. Sok kis apróságon múlik és nem gondoltam volna, hogy ez lesz a leghosszabb folyamat. Amikor Ádi fél éves volt, voltak is borúsabb napjaim, beszélgettünk róla a férjemmel, hogy nem érzem az egységet. Éreztem, hogy vagyok én és a baba. És vagyok én és ő. És ő van még külön is. Azóta én is vagyok néha külön. Mint nő, mint barátnő, nem csak mint anya. Talán ez az egyik, ami ahhoz kellett, hogy kialakuljon a kis családunk. És az, hogy ő és a fia egyre közelebb kerüljenek egymáshoz. 

Mik is voltak a család születésének lépései? Nehéz összefoglalni, de megpróbálom:

- amikor megszületett Ádám és egyből bajba került, azonnal éreztük, szülők lettünk. Ennél jobban nem is vághatott volna mellbe a felismerés, örökké felelősek vagyunk a kis szeretetcsomagunkért

- aztán jött az első négy hónap, a szoptatás végéig, amikor szinte szimbiózisban éltünk a babával. Éjjel-nappal vele voltam és bár a férjem nagyon sokat volt itthon velünk és rengeteget segített, azért mégiscsak én és a gyerek voltunk központban, ő kicsit hátrébb került a fontossági listában

- onnantól, hogy Ádám felállt és kinyílt számára a világ, egyre több programot lehetett vele szervezni, ekkor, pont a "nem érzem, hogy egy család lennénk" kiborulásom után eldöntöttük, hogy hétvégente legalább egy közös, világfelfedezős családi programunk mindig lesz. Ez azóta is így van és jól van így. Én kicsit tehermentesülök, Ádi élményei az apjához is kapcsolódnak, mi pedig nevetve-összeölelkezve-óvva-védve figyelhetjük a kis vacak szárnypróbálgatásait. Fontos és csodás napok ezek :)

- A szeparációs szorongás csökkenésével (ami nálunk hamar bekövetkezett, úgy a 9-12. hónapig tartott, mert ez esett egybe a baba járni tanulásával) Ádi egyre jobban nyitott a környezete felé, egyre jobban igényelte apja, a nagyszülei, a kis barátai társaságát. Innentől én is bátrabban mertem szabad programokat szervezni magamnak, egy-egy csajos estét, sőt, elkezdtem vezetni járni, ami szintén megnövelte az apa-fia idők számát, így ők is egyre közelebb kerültek egymáshoz.

- Onnantól pedig, hogy a babából az utóbbi pár hónapban észrevétlenül nagyfiú lett plusz Ádi beszélni kezdett, valami varázslat tört ki kettejük között: eljött a közös viccek, a dögönyözések, hancúrozások, kergetőzések, nagy nevetések kora. Ádi egész nap keresi, hiányolja az apját. Amikor apa hazaér este, lefekszik a földre és a gyerek már esik is neki, nevetve nyúzzák, macerálják, bírkózzák egymást. Én pedig kicsit szusszanva, boldog mosollyal nézem őket és azt érzem, igen, erre vágytam, így képzeltem.

- Fontos állomás azt is, hogy kb. 15 hónapos korára kialakult Ádi ritmusa, ami azóta nem nagyon változott. A napjaink tervezhetőek, így egyre gördülékenyebbek, összeszoktunk, ismerjük már egymás viselkedését, reakcióit, mindhárman tudjuk, kit mikor kell békén hagyni, ki mikor szorul egy kis plusz támogatásra. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy férjemtől és kisfiamtól anyák napjára egy kis cetlit kaptam, amin az áll, hogy választható 3 napon és éjszakán ők ketten karöltve békén hagyják anyát és csak egymást fogják macerálni :D

Másfél éves lesz hamarosan a fiam és eljutottam oda, hogy úgy érzem, hármas egységünk stabil, hosszú távon abszolút fenntartható és harmonikus. Cuki kis család lettünk, amit imádok megélni és elnézegetni. Annál pedig nincs aranyosabb a világon, mint amikor meghalljuk a bejárati ajtó nyitását jelző hangot és azonnal sietünk is ajtót nyitni Apának. A fiam nem is megy, szalad és közben boldogan hajtogatja: Apuci. Ajtó. Kinyit.

Ádám beszél. Nem csak szavakat utánoz, szavakat mond. Sokat már nagyon szépen, tisztán. A többit egyelőre csak én és a közeli család érti :) Szavakat mond egymás után, amiből mondatok állnak össze. Dönt, vitatkozik, közöl, gondolkozik, emlékezik. Verseket, mondókákat mond. Megdöbbentő az ügyessége és a gyorsaság, ahogy ragadnak rá a szavak. Nagyon-nagyon élvezem. Egész nap karattyol. A babakocsiban végigbeszélgetjük az utat. Alvás előtt együtt meséljük el a napját. És még nincs másfél éves. Leírhatatlanul büszke vagyok rá és leírhatatlanul jól szórakozom :D. Másrészt végre eljött az az idő, hogy értem, mit szeretne, így végre okkal mondhatok nemet. És végre tudom, mikor van tényleg baj és mikor csak az a baj, hogy ütközik az akaratunk, elképzelésünk. Innentől lehet elkezdeni igazán a nevelést, azt hiszem. Hát el is kezdtük :)

A beszéd számtalan vicces, másnak talán semmitmondó, de a mi napjainkat felderítő pillanatot hozott magával, íme néhány az elmúlt napból:

1) ITT

Én: Ádám, hol van apa orra?

Ádám: Itt (és ezzel együtt villámgyorsan és jó mélyen belenyúl apja egyik orrlyukába. Mondjuk ez inkább csak nekem vicces :))

2) JÓ

Én: Ádám, megyünk a bölcsibe.

Ádám: Jó.

3) MENJÜNK

Nagyszülőknél vagyunk, Ádám egyszercsak nekiáll tolni a babakocsit és közli: Menjünk. Aztán a biztonság kedvvért rendszerint el is köszön: Pápá. Viszlát. :) Otthon ha nem indulunk el időben sétálni, hozza a cipőmet, a cipőjét, felmászik és beül a babakocsiba és közli: Menjünk.

4) MONDTAM

Bölcsiben van egy veszélyes beton lejtő, ahonnan le akarom tiltani Ádámot, mert nyilván teljes sebességgel szágold le róla. Hetek óta játsszuk, hogy háromszor rászólok, ha nekiindul, hogy ne menjen fel, harmadszorra ha nem hallgat rám, hazamegyünk. Legutóbb megvolt már az első és a második figyelmeztetés is. Ádám viszont harmadszor is felment. Félúton megáll, rámnéz, nevet és azt mondja: Mondtam. Aztán megfordul és felszalad. Utánamegyek, felveszem, mondom neki, hogy "Mondtam Ádám, ha harmadszor is felmész, mennünk kell haza". Ő erre: "Mondtam. Pápá." Tudja a kis vacak :)

5) KINYIT-BECSUK

Ez a menő nálunk mostanság. Mindent kinyitni és becsukni. Hozzá mondani, hogy "Kinyit-becsuh". Kinyitni az ajtót, az ablakot, a kocsiajtót, a kerítést, a lábunkat, a kezünket, a kupakot, a dömper tetejét, mindent az ég világon. A legcukibb, ahogy leül egymaga a szőnyegre és teljes figyelemmel, boldog mosollyal és koncentrációval játszik: a kinyújtott lábát terpeszbe nyitja, majd összezárja, ezt legalább ötvenszer és közben mondogatja magának, hogy "Kinyit- becsuh" :)

6) KATICA

Sétálunk az utcán, megállunk a piros lámpánál. Ádám észreveszi és boldogan elkiáltja magát: "Katiccaaa" :)

Hát ilyenek. Nemsokára pedig jönnek a kérdések, a miértek, a miezek. Alig várom :)

Különleges hét a mostani:

- Ádi életében először jó alaposan megvágta magát. Egy ollóval. Igen, az én hibám volt. Nem kellett volna... De ohh, hány ilyen lesz még. Nézzük a jó oldalát: 1, kiderült, hogy ért valamit az elsősegély tanfolyam: sikerült gyorsan és aránylag stesszmentesen orvosolnom a hibát. 2, Ádi egy ideig biztosan nem akar ollóval játszani majd :)

- idióta éjjelt idióta nappal követett: én olyan éjfél körül kerültem ágyba, a gyerek kicsivel később csatlakozott hozzám, sírt és az apja áthozta, hogy aludjon velem. Hát nem aludt a lelkem, helyette úgy másfél órát forgolódott. Én pedig nem mertem elszundítani, hiába majd leragadt a szemem, mert attól féltem, leesik az ágyról. Aztán hajnalban együtt beájultunk, majd ismét hajnalban, 5 után 10 perccel már ült is fel az én kis drágám és mondja: "Kijö" - azaz szeretne kijönni a hálózsákból - azaz kezdődik a nap. Na én erre sírással reagáltam, párom nevetéssel. Ja, mert ő tudta, hogy még visszaaludhat, én meg... én meg így jártam. Próbálkoztam mindennel, bújjide, bújjapához, én bújok a takaró alá, itt se vagyok, menj nyugodtan játszani, anya még fekszik kicsit. Nem jött be. Ha menni kell, menni kell és bizony én fontos eleme vagyok a menésnek, ébredésnek, szóval anya ki az ágyból! Hát jó. Egy kávé, két kávé, indulhat a nap, irány a bölcsi (ja a bölcsiről később írok még, nem igazi bölcsi, waldorfos ovi-előkészítő játszócsoport, de a rövidség kedvéért nekünk bölcsi). Ééés persze, hogy a séta meghozta a fiam kedvét az alváshoz. Én pedig róhattam a köröket a jeges, szeles, esős, undorító időjárásban, hogy legalább fél órát hadd aludjon a gyerek. Közben pedig bizony morogtam magamban, arra gondolván, hogy bezzeg életem két férfija épp alszik, egyik itt, másik ott, én meg csak megyek-megyek előre ebben a förtelmes időben, mint valami zakkant :) hát nem volt épp békés a kedvem, no. Hazafelé ebédtájt én már majd elaludtam tologatás közben, a ded persze épp mire a lakásba értünk, addigra pörgött fel, így bár engem erősen húzott az ágy, még vagy másfél óra volt, mire őt alvásra tudtam késztetni. Amíg én csigamód kipakoltam hazaérkezés után a táskámat, ő bekapcsolat a tűzhelyt (vennem kell már egy zárat rá), elindította a szárítót és a mosogatógépet. :) Hiába, résen kell (kellene) lenni. Arról már nem is beszélek, hogy az esti 8-as alvás így fél 10-re toldott, én pedig jó idiótaként ahelyett, hogy már rég ágyban lennék, még mindig itt gépelek :D

- nade ami még ennél is fontosabb: legutóbb írtam, elméletem szerint mit tartogatnak a hülye napok: hát hétfőn visszakaptam az angyali kisfiamat (mínusz alvás, az megint problémás), a hülyenapokat mintha a szél fújta volna el. Ádám pedig megtáltosodott: a szókincse elképesztő, mindent tud, mindent utánoz és mindent ért, sőt, képesek vagyunk értelmes társalgást folytatni, amitől én teljesen el vagyok képedve. Eddigi élete legnagyobb teljesítményének érzem azt (a felállást és elindulást is megelőzve), hogy az általam feltett kérdésekre mától tudatosan válaszol Igennel vagy Nemmel. Sőt, ha valami neki is tetszik, pl.: Megyünk a bölcsibe, jó?" ő is rávágja , hogy "Jó". De csak akkor ám, ha tetszik az adott dolog, nem reflex-szerűen mindenre. Azt veszem észre, hogy elkezdte abszolút tudatosan használni a szavakat. Az én okosügyeskicsifiam. Imádom. Még akkor is, ha zombivá tesz. Néha. 

Kedves anyukák, leendő anyukák! Remélem, még időben szólok: Jelentem, megtaláltam az indokolatlanul hülye napok okát (lehet írok is belőle egy tudományos esszét, ha sikerül alátámasztanom nagyobb csoporton belül az elméletet :)))

Tudjátok, az olyan napokét, amikor a baba egész nap csak sír. Mindenért. Mindenhol. Amikor az addig bevált módszerek nem segítenek. Amikor mintha minden addig tanult dolgot elfelejtett volna. Amikor semmi nem jó sem úgy, ahogy szokott, sem másképp. Amikor legszívesebben néha sírnál, néha elfutnál, néha törnél-zúznál, amikor tehetetlen vagy és frusztrált. Amikor vágysz bármire, ami téged is megnyugtat, megerősít... Amikor fogalmad sincs, mi van és miért és minden lehetséges oknak örülsz/elhiszed azt.

Először a hasfájásra fogjuk. Ahogy nő, a fogzásra. Később (mint most épp mi is), a dackorszakra. De a napokban ráébredtem, hogy mi is váltja ki ezeket a napokig-hetekig tartó Dr. Jekyll és Mr. Hyde-féle pálfordulásokat:

Felírogatom már kezdetek óta a legfontosabb dolgokat, amik a babával történnek, így közel másfél év után kirajzolódott a minta: ha nincs semmi más ok (betegség, fogzás, fájdalom) a háttérben, akkor minden ilyen hülyenapos periódus után valamiben nagyon nagyot ugrik a gyerek: a hülyenapokat mindig valamilyen robbanásszerű változás követi: mozgásfejlődés, beszédfejlődés, stb.

Néhány példa:

Ádi legutóbbi kibírhatatlan hárpia üzemmódja után napok alatt duplájára nőtt a szókincse. A hülyenapok alatt pedig szinte alig beszélt, visszatért a gagyorászáshoz és persze a kiabáláshoz, síráshoz.

Az az előtti botrányos napok a tavalyi nyaralásunk elejére estek, rá egy kis időre elindult kapaszkodás nélkül, alig 9 hónaposan.

Azelőtt tavaly tavasszal emlékszem kiborulós, anya inkább lelépne napokra, amit az követett, hogy Ádi kihagyván (vagyis hátrébb sorolván) a mászást, a kúszás után egyből felállt és kapaszkodva járni kezdett.

Igazán kíváncsi vagyok, mit tartogat a mostani hisztikirály periódus :)

Előtte - Utána :)

De így, hogy rájöttem, körülbelül várhatóan meddig tart majd a dolog (1-2 hét jellemzően) és mi a következménye (egy idő után visszakapom a gyerekemet még ügyesebben/okosabban), sokkal könnyebben viselem a dolgot. Persze főként akkor, ha velem is minden rendben. És nekem sincsenek épp nehéz napjaim vagy szimpán csak amolyan nőiesek. És kipihent vagyok. És energikus. Ellenkező esetben azért a nap végén csak-csak felhívom azuramat, hogy mikor jön már haza (és a tudattól, hogy hamarosan, azonnal meg is nyugszom és képes vagyok megnyugtatni a fiamat is). Sőt, mivel az egész hete hartó hülyenapokat a fiam ma, vasárnap reggel egy hajnal 5-ös nyafogós ébresztővel kezdte és folytatta, életemben először kávé helyett egy valeriánával indítottam a napot :) De néha azt hiszem, ez is belefér.

Mert ha anya nyugodt, a gyerek is nyugodt. Vagy legalább anya legyen nyugodt :)))