Azt mondják, lánya terhessége alatt minden anya újraéli saját szülésélményét, intenzíven előjönnek a rég elfeledett és eltemetett emlékek, érzések. Pontosan ez történt édesanyámmal is, a drága már hetek óta nehezen alszik, velem, velünk, saját élményeivel álmodik, emlékezik. Ennek köszönhetően életemben először olvashattam, hallhattam én is arról, hogyan is jöttem világra. Eddig is ismertem az elbeszélésekből a lényeget, de azt, hogy milyen volt ezt számára nőként, leendő anyaként megélni, azt hiszem, csak most érthettem meg, amikor ugyanabba az élethelyzetbe kerültem (vagyis kerülök hamarosan :)
Nem is lenne teljes a történet, ha nem örökítenénk meg az ő emlékeit is, úgyhogy saját magamnak, a jövendő kisunokának és a széles nagyvilágnak ajánlom a következő szüléstörténetet anyukám saját szavaival:
1984. augusztus: esküvő, majd ezt követően megbeszéljük, hogy a gyógyszert abba lehet hagyni, úgyis kell pár hónap, míg kiürül és mire összejön a baba. De nem! Szeptemberben már meg sem jön :) Nem baj, az öröm határtalan. A terhesség 5. hónapjáig nem kell új ruha, a munkatársak kételkednek a terhességben. Na de utána bizony minden hónapban új munkaruhára van szükség, a főnöknőm picit ideges is lesz :) 48 kilósan, 50 centis derékkal indultunk, 110 cm-es haskörfogat és 62 kiló lett a vége.
1985. június 18, este 8-9 óra (terminus előtt 1 nappal): már minden bajom van, mondom apának, hohó holnapra vagyok kiírva, szülni kéne! A tv-ben épp esti torna megy, lecsusszanok a földre. Az előrehajlás a lábak felé már nem megy, de a felüléseket kipróbáljuk, legyen már valami! A hatás nem marad el :DD A magzatvíz elfolyik, apa azonnal ideges lesz, mentőt hív. Beérünk a kórházba, a vizsgálat után viszont azt mondják, apuka mehet haza, ma itt még semmi sem lesz! Nulláról indulunk, egy picit sem vagyok kinyílva, fájások sehol. Este 10 körül kezdődnek a fájások, de ekkor még vígan beszélgetek a szobában, nem vészes. Éjfélkor már rovom a kilométereket a hosszú folyosón, fel-le, mint egy mérgezett egér. Sehogy se jó, se ülni, se állni, se feküdni, különben sem akarom a többi kismamát a jajgatásommal zavarni. Fájáskor jó nekidőlni a falnak, nagyokat sóhajtani és várni a fájás végét. A doki egy idő után végre megsajnál és onnantól fél óránként picit rásegít, kézzel tágít de nem biztat: azt mondja, messze még a vége.
1985 június 19, hajnali 4 óra: most kezdődik a neheze! Jó erős fájások jönnek, fogom az ágyrácsot, kiabálgatok. A doki nyugodtan írogat az ágy végénél, néha rám mosolyog. Ahogy telik az idő, egyre nyűgösebb vagyok, úgyhogy kicsit fokozom a hangerőt :D Az orvos itt már rám szól: „Picit halkabban!” Próbálok halkabb lenni, de csak egy kis ideig sikerül visszafogni magam. Időközben végre megjön a szülésznő és kezdődik a kitolás, ez kb. 6.20-kor lehetett, mert 3-4. nyomásra már meg is születtél 6 óra 50 perckor.
Utána boldogság, katarzis, a körülöttem lévő vagy 10 tanuló nem érti mért sír az anyuka. :)) Mondom nekik, hogy semmi baj, semmi nem fáj, csak örömömben sírok, hogy ilyen gyönyörű kislányom született!!!
Az is biztos, hogy nagyon a világra akartál jönni, ha szinte gyógyszer mellett fogantál! És azt is megköszöntem Neked a szülés után, hogy ilyen ügyesen segítettél a kitolásnál, gyorsan és nagy erővel jöttél a világra, pici lányom!
Te voltál a legszebb baba az újszülött osztályon Sipsiricának hívtak a nővérek és azt hitték, császáros vagy, mert olyan szép kerek volt a fejecskéd :)
A Te szülésed biztos, hogy más lesz, de hidd el, a fájdalom megéri, mert egy csodában lesz részed!
Sok puszi: Édesanyád
