Kicsit megkésve bár, de folytatódik a sorozat :)

Majd 30 évvel ezelőtt születtem én, másfél éve megszületett a fiam és vele együtt megszületett egy anya és egy apa is. A család születése viszont nem egyik napról a másikra történt. Ha visszaemlékszem, talán 1 éves lehetett a baba, amikor először éreztem, igen, egy család vagyunk. Olyan, mint a mesékben, a leírásokban, a képzeletemben. Azóta egyre jobban érzem. Sok kis apróságon múlik és nem gondoltam volna, hogy ez lesz a leghosszabb folyamat. Amikor Ádi fél éves volt, voltak is borúsabb napjaim, beszélgettünk róla a férjemmel, hogy nem érzem az egységet. Éreztem, hogy vagyok én és a baba. És vagyok én és ő. És ő van még külön is. Azóta én is vagyok néha külön. Mint nő, mint barátnő, nem csak mint anya. Talán ez az egyik, ami ahhoz kellett, hogy kialakuljon a kis családunk. És az, hogy ő és a fia egyre közelebb kerüljenek egymáshoz. 

Mik is voltak a család születésének lépései? Nehéz összefoglalni, de megpróbálom:

- amikor megszületett Ádám és egyből bajba került, azonnal éreztük, szülők lettünk. Ennél jobban nem is vághatott volna mellbe a felismerés, örökké felelősek vagyunk a kis szeretetcsomagunkért

- aztán jött az első négy hónap, a szoptatás végéig, amikor szinte szimbiózisban éltünk a babával. Éjjel-nappal vele voltam és bár a férjem nagyon sokat volt itthon velünk és rengeteget segített, azért mégiscsak én és a gyerek voltunk központban, ő kicsit hátrébb került a fontossági listában

- onnantól, hogy Ádám felállt és kinyílt számára a világ, egyre több programot lehetett vele szervezni, ekkor, pont a "nem érzem, hogy egy család lennénk" kiborulásom után eldöntöttük, hogy hétvégente legalább egy közös, világfelfedezős családi programunk mindig lesz. Ez azóta is így van és jól van így. Én kicsit tehermentesülök, Ádi élményei az apjához is kapcsolódnak, mi pedig nevetve-összeölelkezve-óvva-védve figyelhetjük a kis vacak szárnypróbálgatásait. Fontos és csodás napok ezek :)

- A szeparációs szorongás csökkenésével (ami nálunk hamar bekövetkezett, úgy a 9-12. hónapig tartott, mert ez esett egybe a baba járni tanulásával) Ádi egyre jobban nyitott a környezete felé, egyre jobban igényelte apja, a nagyszülei, a kis barátai társaságát. Innentől én is bátrabban mertem szabad programokat szervezni magamnak, egy-egy csajos estét, sőt, elkezdtem vezetni járni, ami szintén megnövelte az apa-fia idők számát, így ők is egyre közelebb kerültek egymáshoz.

- Onnantól pedig, hogy a babából az utóbbi pár hónapban észrevétlenül nagyfiú lett plusz Ádi beszélni kezdett, valami varázslat tört ki kettejük között: eljött a közös viccek, a dögönyözések, hancúrozások, kergetőzések, nagy nevetések kora. Ádi egész nap keresi, hiányolja az apját. Amikor apa hazaér este, lefekszik a földre és a gyerek már esik is neki, nevetve nyúzzák, macerálják, bírkózzák egymást. Én pedig kicsit szusszanva, boldog mosollyal nézem őket és azt érzem, igen, erre vágytam, így képzeltem.

- Fontos állomás azt is, hogy kb. 15 hónapos korára kialakult Ádi ritmusa, ami azóta nem nagyon változott. A napjaink tervezhetőek, így egyre gördülékenyebbek, összeszoktunk, ismerjük már egymás viselkedését, reakcióit, mindhárman tudjuk, kit mikor kell békén hagyni, ki mikor szorul egy kis plusz támogatásra. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy férjemtől és kisfiamtól anyák napjára egy kis cetlit kaptam, amin az áll, hogy választható 3 napon és éjszakán ők ketten karöltve békén hagyják anyát és csak egymást fogják macerálni :D

Másfél éves lesz hamarosan a fiam és eljutottam oda, hogy úgy érzem, hármas egységünk stabil, hosszú távon abszolút fenntartható és harmonikus. Cuki kis család lettünk, amit imádok megélni és elnézegetni. Annál pedig nincs aranyosabb a világon, mint amikor meghalljuk a bejárati ajtó nyitását jelző hangot és azonnal sietünk is ajtót nyitni Apának. A fiam nem is megy, szalad és közben boldogan hajtogatja: Apuci. Ajtó. Kinyit.