Meg kell dicsérnem magamat. És a fiamat. Ejj, de nagyképűen hangzik ez :) Kezdjük újra.

Meg kell emlékeznem arról, hogy az ici-pici, vörös fejű kis ordító csomagunkból röpke (vagyis napra pontosan) másfél év alatt bizony egy mini gentleman lett, akire nagyon büszke vagyok. 

Másfél év után elkezdtem látni az eddigi "munkám" eredményét, elkezdtem látni, hogy volt értelme az engedéseknek, a tiltásoknak, a sok-sok szeretetnek, ölelésnek, törődésnek, odafigyelésnek: a fiam elégedetlenkedő-hirtelen haragú-türelmetlen-hangos és izgága csecsemőből elégedett-hirtelen haragú-türelmesebb-kicsit kevésbé hangos, de annál nagyobb dumás és izgága nagyfiú lett :)))

És egy szemmel láthatóan boldog, vidám emberke:

És udvarias: Reggel, ébredéskor vidám, csilingelő hangon köszönt és mondja: "Jóóó reggelt". Evésnél mondja: "Jó étvágyat". Néha mondja: "Köcöcö" (=Köszönöm)

És kedves: A játszótéren ha meglát egy szép kislányt, azonnal otthagy csapot-papot és rohan a fűbe virágot szedni a kiszemeltnek. És már viszi is a virágot és adja, hatalmas mosollyal, kacajjal, elbűvölően kedvesen. Nincs lány, aki ne fogadná el a szeretet eme megnyilvánulását :)

És érzelmes: Ölel, puszil, bújik, magától és kérésre is. Mondja, hogy "szeret". Akit szeret, arról sokat beszél, sokat emlegeti a nagyszülőket, a keresztapját, a kis barátait. Örül, ha valakit láthat, szalad, bújik, nyújtja a kis kezét, meg kell zabálni :)

És rendszerető: Megtanítottam neki, hogy ha leesik a földre a papírzsepi/keksz, stb. azt visszük a kukába. Ádám ezt önmagától túlgondolta: ha meglát a játszótéren vagy itthon egy oda nem illő szemétdarabot, azonnal fogja és "Kukába! Kukába" felkiáltásokkal viszi is kidobni. Imádnivalóan rendesebb, mint a szülei :D

És hihetetlenül fogékony mindenre: Napok óta jön a foga. Egy ideje már tudja, hogyan kösse össze a fájfalmat az "Au" szóval és azt is, hogy ha beüti magát, megmutassa, hol adjak rá puszit. Odáig fejlesztette a dolgot, hogy mikor megkérdeztem, hol fáj a foga, mutassa meg és elkezdtem nyomkodni az arcát, hogy "Itt? Vagy itt?", ő határozottan arrébb lökte a kezem ("Nem") és saját maga megmutatta: "Itt". Apááám.

És elképesztően jó megfigyelő: Észreveszi a madarat, amikor én nem. Észreveszi a szöszt, amit én nem. Észreveszi, amit el akarok dugni előle :) És ami ennél is fontosabb: elkezdett emlékezni dolgokra, összekötni időben és térben egymástól távol lévő tárgyakat, emlékeket, hasonló dolgokat. Tegnap például egy kedvenc hűtőmágnes került elő takarítás közben, rajta piros-fehér kockás abrosz-mintás háttér. Ádám meglátta, felderült az arca és a mágnessel a kezében rohant a szobájába. Az ágya előtt megállt, mit megállt, izgatottan ugrált és kiabált, hogy valamit akar: emeljem fel. Felemeltem, hogy a polcról lekaphassa az egyik kis dísztárgyat, amin szintén pont ugyanolyan piros-fehér kockás, abrosz mintás tető volt. Emlékezett. Összerakta. Párosított. Elképesztő :D

Komolyan mondom, számomra, kommunikációs szakember és alapvetően kommunikatív személyiség számára ez a kommunikációs "robbanás", fejlődés sokkal gyorsabbnak és sokkal hihetetlenebbnek, csodálni valóbbnak tűnik, mint az első egy év szintén nagyon intenzív mozgásfejlődési szakasza. De ez biztos csak afféle szakmai csodálat és nincs benne helye szubjektív érzelmeknek ;)