Különleges hét a mostani:

- Ádi életében először jó alaposan megvágta magát. Egy ollóval. Igen, az én hibám volt. Nem kellett volna... De ohh, hány ilyen lesz még. Nézzük a jó oldalát: 1, kiderült, hogy ért valamit az elsősegély tanfolyam: sikerült gyorsan és aránylag stesszmentesen orvosolnom a hibát. 2, Ádi egy ideig biztosan nem akar ollóval játszani majd :)

- idióta éjjelt idióta nappal követett: én olyan éjfél körül kerültem ágyba, a gyerek kicsivel később csatlakozott hozzám, sírt és az apja áthozta, hogy aludjon velem. Hát nem aludt a lelkem, helyette úgy másfél órát forgolódott. Én pedig nem mertem elszundítani, hiába majd leragadt a szemem, mert attól féltem, leesik az ágyról. Aztán hajnalban együtt beájultunk, majd ismét hajnalban, 5 után 10 perccel már ült is fel az én kis drágám és mondja: "Kijö" - azaz szeretne kijönni a hálózsákból - azaz kezdődik a nap. Na én erre sírással reagáltam, párom nevetéssel. Ja, mert ő tudta, hogy még visszaaludhat, én meg... én meg így jártam. Próbálkoztam mindennel, bújjide, bújjapához, én bújok a takaró alá, itt se vagyok, menj nyugodtan játszani, anya még fekszik kicsit. Nem jött be. Ha menni kell, menni kell és bizony én fontos eleme vagyok a menésnek, ébredésnek, szóval anya ki az ágyból! Hát jó. Egy kávé, két kávé, indulhat a nap, irány a bölcsi (ja a bölcsiről később írok még, nem igazi bölcsi, waldorfos ovi-előkészítő játszócsoport, de a rövidség kedvéért nekünk bölcsi). Ééés persze, hogy a séta meghozta a fiam kedvét az alváshoz. Én pedig róhattam a köröket a jeges, szeles, esős, undorító időjárásban, hogy legalább fél órát hadd aludjon a gyerek. Közben pedig bizony morogtam magamban, arra gondolván, hogy bezzeg életem két férfija épp alszik, egyik itt, másik ott, én meg csak megyek-megyek előre ebben a förtelmes időben, mint valami zakkant :) hát nem volt épp békés a kedvem, no. Hazafelé ebédtájt én már majd elaludtam tologatás közben, a ded persze épp mire a lakásba értünk, addigra pörgött fel, így bár engem erősen húzott az ágy, még vagy másfél óra volt, mire őt alvásra tudtam késztetni. Amíg én csigamód kipakoltam hazaérkezés után a táskámat, ő bekapcsolat a tűzhelyt (vennem kell már egy zárat rá), elindította a szárítót és a mosogatógépet. :) Hiába, résen kell (kellene) lenni. Arról már nem is beszélek, hogy az esti 8-as alvás így fél 10-re toldott, én pedig jó idiótaként ahelyett, hogy már rég ágyban lennék, még mindig itt gépelek :D

- nade ami még ennél is fontosabb: legutóbb írtam, elméletem szerint mit tartogatnak a hülye napok: hát hétfőn visszakaptam az angyali kisfiamat (mínusz alvás, az megint problémás), a hülyenapokat mintha a szél fújta volna el. Ádám pedig megtáltosodott: a szókincse elképesztő, mindent tud, mindent utánoz és mindent ért, sőt, képesek vagyunk értelmes társalgást folytatni, amitől én teljesen el vagyok képedve. Eddigi élete legnagyobb teljesítményének érzem azt (a felállást és elindulást is megelőzve), hogy az általam feltett kérdésekre mától tudatosan válaszol Igennel vagy Nemmel. Sőt, ha valami neki is tetszik, pl.: Megyünk a bölcsibe, jó?" ő is rávágja , hogy "Jó". De csak akkor ám, ha tetszik az adott dolog, nem reflex-szerűen mindenre. Azt veszem észre, hogy elkezdte abszolút tudatosan használni a szavakat. Az én okosügyeskicsifiam. Imádom. Még akkor is, ha zombivá tesz. Néha.