Hol is hagytuk abba? Kicsit fáradt voltam az elmúlt napokban, nehéz újra felvenni a fonalat :)

Szóval november 21-én este 7-kor megérkeztünk a szülőszoba elé, felkészülten, otthon minden rendbe rakva, kimosva, elpakolva, csomag kész, a lelkem kevésbé. A szülőszoba ajtaja előtt összefutunk egy ismerős kismamával, aki elmeséli saját szülési sztoriját, ami mindenféle borzalmat tartalmaz. Miután elmennek, összenézünk a párommal, hogy na, ezt pont most pont nem kellett volna hallanunk :)

Elsőként bemegyek én, felveszik az adataimat (immár kb ezredszer az utóbbi hónapokban), majd kapok egy randa kórházi hálóinget és egy barátságos kis hashajtó kúpot (a beöntés helyett), mondván, 20 percig még sétálgassak, aztán irány a wc. A 20 perc pont arra jó, hogy elköszönök a páromtól, majd irány a feladatteljesítés :) Ez után megkapom a méhszájérlelő kúpot, majd ctg-re kötnek és befektetnek egy kis lyukba, a megőrzőbe. Mint kiderül, ott töltöm az egész éjszakát. Ami ha nagy a forgalom (sok a szülés), hatalmas hangzavart és nulla pihenést jelent. De szerencsém van, az éjszaka nyugis, egy kismamával találkozom csak fél 2 felé, aki 2-3 perces fájásokkal jön be. Hát hozzá képest nekem semmi szülésre utaló érzésem nincs egész éjjel. Kicsit fájdogálok ugyan, görcsölgetek és néha a gép kimutat pár fájást, de annyira elhanyagolható, hogy simán tök jót alszom az éjjel. Leginkább az zavar, hogy sokat vagyok ctg-n, 1 pózban kell maradnom, már zsibbad mindenem és feszíti a bőrömet a tapasz. A gép persze babát is idegesíti, ezért a szokásos éjszakai pörgését néha még kiegészíti egy kis extra aktivitással. Ez felkelti az ügyeletes nővérek, orvosok figyelmét, tanakodnak is sokáig, hogy vajon minden rendben van-e. De mivel a szívhang emelkedések mindig a mozgáshoz köthetők, végül megnyugodnak. 

Reggel 7-re várom a doktoromat, hogy az esti eredmények alapján felvázolja a továbbiakat. Nem nagyon vázolgat, az időközben megérkezett szülésznőmmel felültetnek a vizsgálóra, megállapítják, hogy a méhszáj 3 ujjnyi lett (1-ről indultunk, reménykedem) és mielőtt bármit kérdeznék, már le is fognak és burokrepesztés. No hát az nem valami vidám dolog. Doki kotor bennem, én meg más opció nem lévén mászok előle hátrafelé a vizsgálóasztalon, mint valami hülye rák. A szülésznő visszahúz, lefog. Ezt párszor eljátsszuk. Mint utólag kiderült, nem csak burokrepesztés volt ez, hanem a méhnyakam be volt gyűrődve a burok alá, azt kellett kézzel kirángatni onnan. Hát ilyenek is vannak, megtudtuk :) A repesztés után alig van magzatvíz, ami elfolyna, ebből is látszik, hogy nem halogathattuk tovább a szülést.

Ezután megkapom a szülőszobám, beköltözünk, szólok a páromnak, hogy induljon és amíg várom, megkapom az oxitocin-os infúziót, hogy beinduljanak a fájások és tovább nyílhasson a méhszáj. Az infúzió miatt rendszeresen ctg kontrollon vagyok, plusz ugye akárhová megyek, követ egy ragaszkodó természetű infúziós állvány. Már itt éreztem, hogy ennyit a fejemben elképzelt szülésről :) A korlátozások mellett igyekszem kihasználni a rendelkezésre álló lehetőségeket, vajúdok az ágyon, a nagy labdán, állva és ülve is, igazából hosszú távon sehogy se jó, szóval váltogatom a pózokat. A párom cuki, jól áll neki a műtőscucc, amit kötelező volt megvenni, el is tesszük magunknak emlékbe :D

Az elején még elég vidám és bizakodó vagyok. Hiszen az esti kis "semmi"-hez képest mostmár valódi fájdalmakat érzek, nem lehet ignorálni őket. Ez csak jót jelenthet, így biztosan tágul a méhszáj, gondoljuk. Fél 11-kor újra megvizsgálnak, ekkor már nem minden fájdalomhullámnál őszinte a mosolyom, de még vígan elbeszélgetek mindenkivel, csak néha pár percre "leszakadok" a társalgásból. Fél 11 -kor még mindig 3 az értékem. Ez az első elkeseredés. De még reménykedünk. Jó a szobában a hangulat, a szülésznő szinte végig velünk van, beszélgetünk, válaszol minden technikai jellegű kérdésre, de van, hogy megváltjuk a világot és a magyar oktatás színvonaláról elmélkedünk. Időközben betéved pár orvostanhallgató, egy svéd kislány végül minket tüntet ki bizalmával, örül, hogy végre valaki beszél angolul :) Ott van velünk, megkér, hadd maradjon a szülésnél is, jó fej, úgyhogy beleegyezünk. Vele is jól elmulatunk. Közben nálam bedurvul a vajúdás, a fájdalom egyre és egyre erősebb, mutatja a gép is, hogy ennél nagyon nincs erősebb érték. A baj csak az, hogy nincs benne semmi rendszer, néha van egy nagyobb szünet, majd egymás után, szünet nélkül, akár 2-3 hullámban jön a szívás ... Ez az oxitocin hatása. Érzem, hogy a babának sem jó, folyamatosan kemény a hasam és persze nekem sem jó: a beszélgetés alatt már ki-kicsúszik belőlem pár halk káromkodás egy-egy sikkantás. De még így is egész jól bírom, azt hiszem, csendben vagyok, párszor elkerekedik a szemem és furán nézek ki, de tartom magam. Ha kicsit jobban betorzul az arcom, a kis orvostanhallgató lány azonnal szól, hogy lélegezzek, bíztat, mosolyog. A párom fogja a kezem, megnevettet. Még dolgozik is néha közben, a telefonja segítségével, skype-on rendezi az ügyfeleket, alkalmazottakat :) Csak az zavar meg, hogy közben a többi szülőszobából olyan durva sikolyokat, fájdalom hangokat, üvöltéseket hallunk, hogy megijedek: mit élhetnek át ők és vajon ahhoz képest én hol tartok??? 

Az utolsó 1-másfél óra már összefüggő fájdalom. Körülöttem az emberek, próbálom tartani velük az ütemet, nem elveszteni a fonalat, de már nem igazán érzékelem a külvilágot. Arra koncentrálok, hogy túl legyek a következő perceken és hogy rendesen vegyem a levegőt, hogy a baba se ijedjen meg. Már mondom a páromnak és a szülésznőnek, hogy lassan elérem a tűréshatáromat és mivel nem érzem, hogy bármi értelme lenne (értsd: órák óra semmit nem tágultam), a császár megváltás lenne már. A szülésznő megkérdezi, kérek-e epidurálist, mondom neki, hogy ha műtőbe megyünk, felesleges, azt a hátralévő kis időt kibírom. Ez után kéjgázt ajánl fel, azt elfogadnám, de mint kiderül, annyian szülünk egyszerre, hogy nincs felesleges eszköz. Szóval úgy döntök, tűrök még egy kicsit. 2-kor bejön az orvos, gyorsan megvizsgál, közli, hogy még mindig ugyanott tartunk, majd már suhan is tova. A szülésznő rám néz, hogy hát nem akartam megkérdezni a műtétet? Mondom de, de kissé be vagyok lassulva, magamhoz se térek, doki már hipp-hopp itt volt, nincs itt. Aztán eszembe jut, hogy ezt kb két óránként csinálta eddig. Aztán az jut eszembe hogy én két órát még így ki nem bírok... Szólok páromnak, hogy fusson a doki után és azonnal hozzák vissza nekem :)

Bejön végre az orvos, megbeszéljük, hogy valóban nincs értelme tovább halogatni. Még egy kis türelmet kér, mert a szomszédban a másik kismamája épp szül, tolófájásai végén jár. Azt mondja, ha vele végzett, megyünk a műtőbe. Ez bíztató. Aztán persze kiderül, hogy szegény kolleginánál se komplikációmentes a vége, így a szokásos pár perces tolófájások elhúzódnak úgy fél órát. Mi végighallgatjuk. Én már nagyon nem bírom. Végre felhangzik a csecsemősírás, majd néhány perc papírmunka után jön az orvos ismét: még egy kicsit bírjam ki, foglalt minden műtő, de intézkedik, megyünk, amint tudunk. Ez még úgy fél órát jelent, de nekem már beláthatatlan időnek tűnik, mintha soha nem akarna vége lenni az egésznek. Ráadásul a műtőre várakozás alatti fél órára már bekötik a katétert, szóval nem elég megküzdeni a fájdalommal, de jön hozzá a katéter égő-csípő-borzasztó kellemetlen érzése. Alapból lehet, meg se kottyanna, de eddigre már eléggé idegesít :)

3 óra körül végre elvisznek a műtőbe, komolyan, megváltásnak érzem. A gerincérzéstelenítés meg se kottyan, sőt, kifejezetten élvezem a helyzetet, a körülöttem tevékenykedő 5-6 aneszteziológust és műtősfiút, viccelődünk, beszélgetünk míg én a műtőasztal szélén ülök, hogy előkészítsenek. Kapok óriás kéz és lábzsákokat, alapos fertőtlenítést, hajhálót és mindenféle vicces eszközt. Közben a külföldi gyakornok lány figyel és mint utólag megtudom, folyamatosan tudósít a kint várakozó páromnak és a szülésznőnek. Az érzéstelenítés után felfekszek a műtőasztalra, az egyik műtős egy jéggel teli zacskót pakolgat a testrészeimre, mindig kérdezi, érzem-e a hideget, így teszteli, mikortól válik érzéketlenné az alsó felem. Az egész nagyon vicces, szürreális, olyan mintha elraboltak volna az ufók és épp kísérletezni készülnének: fekszem egy asztalon, nem érzek semmit, az asztalt gombnyomásra döntögetik fel-le, ide-oda, a szemembe éles fények világítanak, körülöttem serényen tevékenykedő emberek. Miután előkészítettek, megjön az orvosom és egy asszisztens, nekiállnak a műtétnek. Az arcom elé nagy kék ponyvát takarnak, így nem sok mindent látok. Nem is érzek sok mindent, csak hogy ráncigálnak asztallal együtt egy kicsit erre, egy kicsit arra, néha a mellkasomra dobálnak valamiket (műszerek? a belső szerveim? :)) fogalmam sincs róla), néha a kék ponyvára csapódik pár vércsepp. És közben majd elalszom, olyan fáradt vagyok, jó egy kicsit semmit nem csinálni. Meg is kérdezem, hogy nem baj-e ha elalszom közben, erre nevetnek, hogy nyugodtan, ahogy érzem, csak le ne maradjak a szülésről :) Mondom ok, akkor még tartom magam :DD 

Egyszercsak meghallom AZT a sírást, szinte abban a pillanatban mondják is, hogy... na nem azt hogy gratulálunk. Hanem szinte minden orvos és műtős szájából ugyanaz hangzik el: "Hű, mekkora baba" :) És csak utána jön a "Gratulálunk, anyuka". Egy gyors pillantás oldalra, megmutatják a kis törpöt, hangos, mérges a világra, kis kék-nyálkás-piros és rettentően csúcsfejű. (tényleg mint egy kis ufó). De a miénk. Azonnal oda az álmosság, sírok, mosolygok egyszerre és tekergetem a nyakam, hogy lássam, amint a csecsemős orvos ellátja. Szegénykémet pakolják ide, oda, mintha valami kis rongybaba lenne, ő közben óbégat továbbra is. Arra gondolok: tényleg nem zavar a sírása, milyen furcsa... Az orvos gyorsan elmondja, hogy 10/9-es az Apgar értéke, majd el is viszik a műtőből. Én pedig csak nézek utána könnyes szemekkel. Még fel se fogtam.

Megszületett a kisfiunk. A kis hiperbabánk. Akit évek óta várunk. Anya lettem.

És egyszerre éltem át természetes szülést és császármetszést. Ki gondolta volna :) Legalább van összehasonlítási alapom.

Ja és mint utólag kiderül, esélye se lett volna Ádinak természetesen megszületni, mert a szeméremcsontjaim a keskeny csípőm miatt olyan közel voltak egymáshoz, hogy a kicsi feje nem fért volna át sosem. Szóval ezért nem tágultam és ő ezért volt hetek óta olyan pörgős, mozgolódós, jött volna a kis drága, de nem tudott. És ezért olyan kis csúcsfejű :DD

Közben odalent továbbra is húznak, vonnak, rángatnak, nem érzem és nem is különösebben érdekel. Becsukom a szemem, pihenek.  A továbbiak összefolynak. Tudom, hogy áttesznek az ágyra, tudom, hogy levisznek a műtős osztályra, tudom, hogy ott fekszem az ágyon, hogy először nem érzek semmit, de rettentően remegek és nem tudom abbahagyni. (mint utólag kiderül, a kimerültségtől). Nem tudok sms-t írni, olvasni, telefont nyomkodni. Próbálom a lábam mozgatni, nagyon vicces érzés, hogy tudom, mit mozgatnék, de nincs fölötte kontrollom. Azt viszont nem tudom, mikor láttam újra a férjem, kivel és mit beszéltem, mi történt délután. Biztosan bejöttek meglátogatni, de fogalmam sincs, hogy mikor. Mint ahogy arról sem, hogy miről beszéltünk. Rémlik, hogy este még a lányokkal trécseltünk hajnalig, mindenki tele volt élményekkel, érzésekkel. Aztán aludni próbáltunk és felkészülni a következő napra, a babával való találkozásra. Ami nálam sajnos szintén nem az ideális forgatókönyv szerint alakult. 

De ez már egy következő történet.

Eljött az idő. Nem várhatunk tovább: Ádám baba ma vagy holnap legkésőbb meglátja a napvilágot. Hiába szerettem volna természetes szülést, a körülmények sajnos máshogy alakultak: a magzatvíz már nagyon kevés, a lepény elöregedett és a méhszájam közben konkrétan semmit nem tágult, így muszáj megindítani a szülést. Ma este 7 órakor felvesznek a szülőszobán és kapok egy méhszáj érlelő tablettát. Aztán várunk pár órát (a doki szerint próbáljak meg addig aludni, haha, látszik hogy még sosem szült), hogy hasson.

A lehetséges forgatókönyvek:

- Kis szerencsével lesz hatása és kitágul annyira a méhszáj, hogy tudjak még természetesen szülni.

- Kevesebb szerencsével hirtelen olyan durván fájni fog és olyan gyorsan tágulok, hogy pikk-pakk megszülünk, csak éppen nem valami kellemes módon.

- Még kevesebb szerencsével semmi hatása nem lesz és másnap reggel az orvos a császármetszés mellett dönt.

- A legkevesebb szerencsével csak kicsit tágulok, épp annyira, hogy megpróbáljanak a "természetes" úton tartani és burokrepesztéssel, majd oxitocinnal tovább indukálni a folyamatot, ami szintén nem kellemes és igen hosszú vajúdást vetít előre.

- Ha pedig nagyon peches vagyok, végig megyünk a legutolsó verzión, ami nem hoz eredményt, így másfél nap vajúdás után végül mégis műtő lesz a vége.

Ez így felvázolva borzasztó ijesztően és lehangolóan hangzik. Hol van attól a képtől, hogy itthon, nyugodtan kivárjuk a fájások erősödését, nevetgélve bemegyünk a kórházba, párom mellettem van a vajúdás alatt, majd kb fél óra erősebb fájdalom után megszülöm a kicsit. Hahh :) Szép álmok.

Még az sem biztos, hogy a férjemnek esélye lesz részt venni az egész folyamatban...

Először elkeseredtem rendesen, nagyon szerettem volna elkerülni mind a befekvést, mind a mesterséges szülésindítást és a vele járó plusz szenvedést...

De egy finom kávé, egy kis pityergés, egy jó ebéd és pár megnyugtató szó után úgy érzem, felkészültem. Azt nem mondom, hogy biztos vagyok benne, hogy kibírom az estét további sírdogálás nélkül, de azt tudom, hogy erős vagyok. Az elmúlt 11 hónap megmutatta, hogy bármit képes vagyok elviselni és a körülményekhez képest pozitívan kezelni akkor, amikor a kisbabánkról van szó. Most pedig az egészsége és az élete a tét, szóval teljesen mindegy, mi vár rám, túlélem és állok elébe. Érte. Értünk. Ő pedig a világ legerősebb kis hiperbabája, szóval nem féltem. Bár ha belegondolok, hogy szegény kis törpi lehet, nem azért rugdos és pörög a hasamban hetek óta, mert szeret ott lenni, hanem mert jött volna már ki, csak az én testem erre nem reagált, akkor kicsit elszomorodok.

Na de majd most. Összedolgozunk, nekem segít az orvostudomány és pikk-pakk túlleszünk az egészen. Holnap ilyenkor remélhetőleg már anyuka és apuka és család leszünk.

Addig pedig kérünk mindenkitől sok erőt, energiát és szurkolást, hogy a lehető legjobb forgatókönyv szerint alakulhassanak a dolgok :)

Update 1 (11.22, 02:10): előszöris köszönöm a sok kedves szót, bíztatást, drukkot! Nagyon sok erőt ad :) A helyzet változatlan, megkaptam az érlelőt 9-kor, utána 2 óra szigorú fekvés és ctg várt rám, azóta szundikálok vagy ébren vagyok felváltva, hatás semmi, fájás semmi, az egyetlen izgalom, hogy vagy 5 orvos, szülésznő csodájára járt Ádi ctg alatti hiperaktivitásának, amit én már ismerek, őket viszont elsőre jól beparáztatta ;)))) 

Update 2: elmúlt az éjszaka, igen jókat aludtam, fájásnak semmi nyoma. Nem sok az esély rá, hogy bármit hatott a dolog. De nemsoká jön a dokim és megvizsgál, majd megkonzultáljuk a részleteket. Az imént elcsattogtam zuhanyozni, a folyosón a kedves éjszakás nővér így köszönt: "jó reggelt! Szép nap a szülésre, ugye?" :)))

Update 3: 2013.11.22-én, 16.00 körül megszületett Ádám, a mi kis hiperbabánk hiperhangosan, 20 gramm híján négy kilósan, 50 cm-el és 10/9-es Apgar értékkel. A körülményekhez képest jól vagyunk, részletes beszámoló holnap. Elöljáróban annyi, hogy naná, hogy a legpechesebb verziót játszottuk le. :)

Egy hét is eltelt, amióta meglátogattuk a szülőszobát. Hogy mi történt azóta? Abszolút semmi. A mi kis drágánk köszöni a rengeteg érdeklődést, de jelenti, kiválóan érzi magát odabent, esze ágában sincs kibújni ebbe a hangos, koszos, hideg, csúnya világba. Fene gondolta volna. Eddig mindent úgy elsietett. Hát a legfontosabb dolgokkal úgy tűnik, nem siet. Tiszta apja :DDD

Voltam ma ismét ctg-n (már 2 naponta, jövő héttől pedig naponta kell mennem, pedig teljesen feleslegesnek érzem, mert soha semmit nem mutat), majd konzultálhattam az orvossal, aki szerencsére hasonlómód gondolta Ádám érkezésének ütemezését, mint én: mivel múlt hét óta a méhszáj állapotom változatlan és fájásaim se nagyon vannak, csak kósza görcseim, abban egyeztünk meg, hogy max egy hetet húzunk rá a kiírt időre, többet nem enged, az már veszélyes lenne a babára nézve. És azt ígérte, hogy hétfőtől minden nap találkozunk, hétfőn megnéz ultrahanggal (kíváncsian várom, legfőképp a becsült súly érdekel :)) és onnantól minden nap egy kicsit "rásegít" a dolgokra :))) Én, mint az utóbbi időben igenigen frusztrált és nyafka bálna, vígan bólogattam és támogattam az ötletet. Azért jó tudni, hogy max másfél hét és vége ;)

Akármi történt, imádok terhes lenni, eddig minden percét élveztem, de ez az utolsó hét őszintén szólva kikészített. Nem is idegileg, a várakozásban mint írtam, igen jó vagyok, hanem fizikailag: alig alszom, vakarózok mint valami rühes eb, a közlekedésem járás helyett inkább gördülés, a hasam húz-feszít-fáj már mindenhol és minden mozdulattal. Szóval akármi jön is a szülés után, gyermekágyi gondok ide vagy oda, kecsegtetőbbnek tűnnek a jelen helyzetnél :))) És persze akkor már velünk lesz életünk legnagyobb (lehet szó szerint legnagyobb :))) csodája, ez a kis hiperbaba, aki ha jól sejtem, elfeledteti majd minden bajom vagy fájdalmam.

Azért hihetetlen, hogy ez a csöpp még most is, az utolsó pillanatban is tanít minket: türelemre, kitartásra, befelé fordulásra, nyugalomra... mit fogok neki én tanítani? talán előszöris szófogadást :))))

Azt mondják, lánya terhessége alatt minden anya újraéli saját szülésélményét, intenzíven előjönnek a rég elfeledett és eltemetett emlékek, érzések. Pontosan ez történt édesanyámmal is, a drága már hetek óta nehezen alszik, velem, velünk, saját élményeivel álmodik, emlékezik. Ennek köszönhetően életemben először olvashattam, hallhattam én is arról, hogyan is jöttem világra. Eddig is ismertem az elbeszélésekből a lényeget, de azt, hogy milyen volt ezt számára nőként, leendő anyaként megélni, azt hiszem, csak most érthettem meg, amikor ugyanabba az élethelyzetbe kerültem (vagyis kerülök hamarosan :)

Nem is lenne teljes a történet, ha nem örökítenénk meg az ő emlékeit is, úgyhogy saját magamnak, a jövendő kisunokának és a széles nagyvilágnak ajánlom a következő szüléstörténetet anyukám saját szavaival:

1984. augusztus: esküvő, majd ezt követően megbeszéljük, hogy a gyógyszert abba lehet hagyni, úgyis kell pár hónap, míg kiürül és mire összejön a baba. De nem! Szeptemberben már meg sem jön :) Nem baj, az öröm határtalan. A terhesség 5. hónapjáig nem kell új ruha, a munkatársak kételkednek a terhességben. Na de utána bizony minden hónapban új munkaruhára van szükség, a főnöknőm picit ideges is lesz :) 48 kilósan, 50 centis derékkal indultunk, 110 cm-es haskörfogat és 62 kiló lett a vége.

1985. június 18, este 8-9 óra (terminus előtt 1 nappal): már minden bajom van, mondom apának, hohó holnapra vagyok kiírva, szülni kéne! A tv-ben épp esti torna megy, lecsusszanok a földre. Az előrehajlás a lábak felé már nem megy, de a felüléseket kipróbáljuk, legyen már valami! A hatás nem marad el :DD A magzatvíz elfolyik, apa azonnal ideges lesz, mentőt hív. Beérünk a kórházba, a vizsgálat után viszont azt mondják, apuka mehet haza, ma itt még semmi sem lesz! Nulláról indulunk, egy picit sem vagyok kinyílva, fájások sehol. Este 10 körül kezdődnek a fájások, de ekkor még vígan beszélgetek a szobában, nem vészes. Éjfélkor már rovom a kilométereket a hosszú folyosón, fel-le, mint egy mérgezett egér. Sehogy se jó, se ülni, se állni, se feküdni, különben sem akarom a többi kismamát a jajgatásommal zavarni. Fájáskor jó nekidőlni a falnak, nagyokat sóhajtani és várni a fájás végét. A doki egy idő után végre megsajnál és onnantól fél óránként picit rásegít, kézzel tágít de nem biztat: azt mondja, messze még a vége.

1985 június 19, hajnali 4 óra: most kezdődik a neheze! Jó erős fájások jönnek, fogom az ágyrácsot, kiabálgatok. A doki nyugodtan írogat az ágy végénél, néha rám mosolyog. Ahogy telik az idő, egyre nyűgösebb vagyok, úgyhogy kicsit fokozom a hangerőt :D Az orvos itt már rám szól: „Picit halkabban!” Próbálok halkabb lenni, de csak egy kis ideig sikerül visszafogni magam. Időközben végre megjön a szülésznő és kezdődik a kitolás, ez kb. 6.20-kor lehetett, mert 3-4. nyomásra már meg is születtél 6 óra 50 perckor.

Utána boldogság, katarzis, a körülöttem lévő vagy 10 tanuló nem érti mért sír az anyuka. :)) Mondom nekik, hogy semmi baj, semmi nem fáj, csak örömömben sírok, hogy ilyen gyönyörű kislányom született!!!

Az is biztos, hogy nagyon a világra akartál jönni, ha szinte gyógyszer mellett fogantál! És azt is megköszöntem Neked a szülés után, hogy ilyen ügyesen segítettél a kitolásnál, gyorsan és nagy erővel jöttél a világra, pici lányom!

Te voltál a legszebb baba az újszülött osztályon Sipsiricának hívtak a nővérek és azt hitték, császáros vagy, mert olyan szép kerek volt a fejecskéd :)

A Te szülésed biztos, hogy más lesz, de hidd el, a fájdalom megéri, mert egy csodában lesz részed!

Sok puszi: Édesanyád

A tegnap éjjel kicsit izgalmasra sikeredett: 8-9 óra felé egyszercsak úgy belém nyilallt valami, hogy igencsak meglepődtem. Nagyon erősen elkezdett fájni az egész hasam, az én kerek kis tojásom lent is, fent is, amolyan szúró-nyilalló-görcsölő érzéssel. Helyváltoztatásra sem múlt el, sőt egyre rosszabb lett, bár némely pózok egész tűrhetőek voltak. De például a háton fekvés esélytelenné vált. Hiába próbáltam mérni, nem igazán találtam rendszert a "fájásban", mert folyamatosan fájt, nem nagyon múlt el egy percre sem. Ha akartam, egy-egy erősödésben találtam ugyan ritmikusságot, de abban sem vagyok biztos, hogy nem csak beleképzeltem :))) Mindent összevetve kibírható volt a fájdalom, csak éppen szokatlan, ezért először gyomorrontásra gyanakodtam, majd vesegörcsöket vízionáltam és csak kb 2 óra elteltével eszméltem rá, hogy nem a gyomrom vagy egyéb szerveim fájnak, hanem bizony a méhem. De még ekkor sem akartam elhinni, hogy ez lenne az :)) Szóval még lazán megnéztünk még egy filmet, aztán lezuhanyoztam, majd megpróbáltam aludni.

Az ezt megelőző éjjelem elég gáz volt amúgy is, hányinger, hőhullámok és fázás, görcsölgetés váltogatták egymást, felvizesedett a kezem és a lábam, nyűgös voltam, így a nettó alvásidőm úgy 2 órára volt tehető. Mondtam is napközben Ádám babának, hogy ma ne tessék megszületni, mert anya igencsak kimerült és nyafka :)

Ehhez képest jött a fent vázolt esti műsor :D Mikor rájöttem, hogy kibírom ugyan a fájdalmat, de aludni nem hagy, sétálgattam még a szobában egy órát, majd felhívtam a szülőszobát, hogy első szülő vagyok és mint ilyen, kicsit sem tapasztalt, mi legyen, menjek vagy ne menjek? Azt mondta a szülésznő, menjek inkább, max hazaküldenek. Szóval felkeltettem szegény drágámat és mondtam neki, hogy öltözés, pakolás, megyünk a kórházba, de lehet hazajövünk, de inkább menjünk mint ne, mert fogalmam sincs, hogy az én fájdalomküszöböm magassága miatt ezek a fájások már durvák-e vagy még nem azok :) 

Nahát az éjszakai autózás igazán izgalmas volt: hideg, üres, kihalt város, a hangunk visszhangzott a csöndben és közben azt mondtam, már értem, miért jajgatnak egyre hangosabban a kismamák a filmekben, úton a kórház felé: minden göröngy, útakadály, fekvőrendőr újra feleleveníti, hogy miért is vagyunk úton :)))

A kórházba érve 2x kellett csengetnünk a szülőszobán, mire valaki kijött, mint kiderült teltház volt tegnap este és hatalmas pörgés. Az orrom előtt toltak a műtőbe egy császáros kismamát és soha nem hallott farkasüvöltések (=vajúdó anyukák) verték fel a csendet. Az ügyeletes doktornő emiatt velem sem szórakozott, felparancsolt a vizsgálóra, majd pár jól irányzott, hümmögéssel kísért nyomkodással, döfködéssel megvizsgálta a méhszájamat és mintát vett a magzatvízből, ami állítása szerint szép tiszta volt. Ez után várakoztattak még úgy 5 percet, amíg a szülésznő újra értem nem jött, hogy elkísérjen CTG-re. És most jön a vicc része a dolognak: a CTG-re kötve, szépen, kényelmesen, oldalra feküdve (ahogyan amúgy is a legkevésbé fájt eddig is) a fájdalmakat mintha elfújták volna: fél óra vizsgálat alatt ha két-háromszor éreztem azt az érzést. Mindenesetre közben igazán jól szórakoztam, mellettem egy roma kislány feküdt elfolyt magzatvízzel, nagyon jókat diskuráltunk :)

A CTG után egy másik ügyeletes orvos megírta a jelentést anélkül, hogy bármit mondott volna a vizsgálatok eredményeiről. Csak gépelt és gépelt, majd megkérdezte, hogy akarok-e bent maradni vagy hazamennék, közel lakunk-e. Kérdeztem tőle, hogy miért, opció még, hogy hazamenjek? Azt mondja, igen. Mondom rendben, akkor hazamennék :)))) És elköszöntem.

Így történt, hogy tegnap éjjel 2 és 3 közt meglátogattuk a kórházat, felmértük, mi vár ránk (hozzáteszem, meglepően nyugodtak és jókedélyűek voltunk mindketten egész végig) és úgy jöttünk haza, hogy fogalmunk sem volt, mi történt velem az elmúlt pár órában :DD  Útközben még nyilallgattam, de mire hazaértem, minden rendbe jött és sikerült végre egy jó nagyot aludni. Lefekvés előtt megnéztük a leletemet, ami viszont nagyon vicces:

- rendszertelen összehúzódásokat, fájásokat mutatott a gép, tehát azért jól éreztem, hogy valami történik

- a méhszájam 1111-es értéket mutat, ez a következőt jelenti: teljesen kinyíltam és lerövidült a méhnyak, vagyis a szülés már megindult vagy bármelyik pillanatban megindulhat (ez a szakirodalom szerinti pontos jelentése a számnak)

És az orvosok ilyen adatok mellett még hazaküldtek és egy szóval sem mondták, hogy mire számítsak. De én tájékozott internethasználó vagyok, így sejtem, hogy a tegnap éjjel történtek alapján közel már a vége...

Kialudtam magam, jöhesz, baba :)

Már csak másfél hét. Hivatalosan. És igen, még egyben vagyunk :)))

Mondanám, hogy sose volt még ilyen várakozásokkal és izgalommal teli másfél hetem, de még élénken él bennem a beültetés utáni időszak élménye, az izgatott várakozás, hogy vajon sikerült-e...

Az jutott a minap eszembe, hogy annak, aki évekig küzdött egy kisbabáért és hónapról hónapra átélte a kínzó várakozást, a megjön vagy nem jön meg fura kettős érzését, a reménykedés pozitív hangulatát a kudarca való felkészülés együttesével, annak a terhesség utolsó pár hete lelkileg nem okoz akkora problémát. Mi aztán tudunk várakozni :D És képesek vagyunk kezelni a napok lassúságát; azt, hogy semmi de semmi esélyünk beleszólni a természet saját ritmusába. Sőt, igazából ez a mostani várakozás végre abszolút pozitív az eddig ismertekhez képest: hiszen tudom, hogy ennek a végén biztosan lesz eredmény: egy kis csoda világra jötte, ami egy életre megváltoztatja az életünket :)

Szóval várakozunk és ez nem okoz különösebb problémát :D

Mindezek mellett napról napra szembesülök újabb változásokkal, furcsaságokkal, így nem mondhatom, hogy unalmasan telik az idő:

- nem csak a testem, az agyam is kezd egy görögdinnyéére hasonlítani: képtelen vagyok hosszasan koncentrálni bármire, a szokásos havi számlázás például kétszer annyi ideig tartott, annyira féltem, hogy el ne hibázzak valamit. Persze ettől még sikerült egy pár alapvető bakit véghezvinnem :)

- a görögdinnye agyam bizonyítéka az is, hogy egy levélhez kitöltött ajánlott szelvényen az Ajánlott mező be nem ikszeléséből arra következtettem, hogy akkor simán adom fel a levelet. És még én szóltam a postásra, hogy Nono, direkt nem ajánlottan kértem, mit ragasztgat a levélre felesleges matricákat. Mire ő csodálkozva lebegtette a szemem előtt az ajánlott cetlit, amit én balga ugye kitöltöttem... :)))

- a testem koordinálása hasonlít kamaszkorom mozgáskoordinációs problémás korszakára: képes vagyok már akkor dönteni a poharat, amikor az még a szám közelében sincs, belerúgok mindenbe, ami láb, szék, asztal, megvágom a lábam és észre sem veszem, leeszem magam és észre sem veszem... a csecsemő is jobb lesz nálam, komolyan :) És még nekem kell majd róla gondoskodni..atyaég!

- a hasamon rettentően megnyúlt a bőr és olyan csúnya, piros, lüktető és viszkető csíkjaim vannak, amire azt mondom, hogy ez a terhesség eddigi legrosszabb velejárója (pedig volt pár konkurencia, meg kell hagyni). Szóval mondtam férjnek, kezdjen el gyűjteni a plasztikai műtétre :))

- véletlenszerű takarítási és szépítési rohamok jönnek rám kósza ötletek, gondolatok kíséretében: kifestem a körmöm (hogy szép legyek a képeken, mert az arcomat úgysem engedem szülés után fotózni :)), bár nem látom a lábam, azért leborotválom (hogy az is szép legyen), rendberakom a lakást kétnaponta (hogy mikor hazajövünk, ne legyen teendőnk sok vele), pár naponta feltöltöm a hűtőt és a kajakészleteket (hogy biztosan legyen mit enni), százszor átnézem a baba cuccait, hogy minden megvan-e (logikus;) és leárazáson újabb halom gyönyörű bizsut, nyakláncot, fülbevalót veszek (logikátlan, úgysem lesz rá szükségem egy darabig)

Mindeközben Ádámka a múlt heti bulis korszakához képest abszolút relaxba tette magát, se nem aktívabb, se nem passzívabb a korábban megszokottaknál, hagy aludni, a legutóbbi ctg-nk is teljesen normális volt, semmi fájás, semmi jel arra, hogy bármi igénye lenne kibújni a jól bejáratott kétszemélyes lakosztályból. Pedig azt hittem, hogy mivel mindent elsietett eddig magzatka korában, a szülést is idő előtt óhajtja majd lerendezni. Hát majd meglátjuk...

És igen, elkezdődött. Na még nem a szülés, nem kell pánikba esni :) Csak a felkészülés. Érzem, ahogy a szervezetem napról napra egyre furcsább dolgokat produkál:

- mélységes fáradság, 10-12 órás alvások és borzalmas, óránként ébredős zaklatott alvások váltogatják egymást

- a gyomrom kavarog, egyre többet émelygek

- a hasam a nap nagy részében olyan kemény mint a beton 

- baba felváltva lazít egész nap vagy megállás nélkül ficánkol, néha akkorákat kung-fu pandázva, hogy a szemem egy másodpercre elkerekedik a fájdalomtól :))

- mostmár minden nap órákon át érzem, ahogy görcsöl a hasam (még nincs semmi rendszeresség és ha fáj, az sokáig tart), ráadásul a napokban már masszív hátfájdalom és a combomba is kisugárzó érzés kíséri a görcsöket. Az a szerencsém, hogy ezek a görcsök egyáltalán nem hatnak meg, mármint oké, érzem őket, de nem ütik meg az ingerküszöbömet (meg sem közelítik a petefészek-cisztás, hiperstimus görcsöket). Tegnap volt először olyan, hogy a sok ülés után rám törő görcs egy pillanatra megakasztott a létezésemben, azonnali helyváltoztatásra, lefekvésre késztetett. Valahogy így lepődtem meg, párom nem kis derültségére:

Szóval egyre inkább érzem, hogy közeleg az idő. Ennek köszönhetően ma rám is tört a fészekrakás, veszettül kedvem támadt még egyszer rendet rakni, mindent újra átnézni, cuccokat kicsomagolni, átpakolni egyik helyről másikra, pakolás közben gyerekkönyvet újra megkönnyezni, felolvasni a babának, majd röhögni saját magamon, hogy milyen debil dolgokat művelek :) 

Mondanom sem kell, el is fáradtam rendesen :D

A készülődést jelzi már a CTG is, az első alkalom eseménymentességéhez képest a héten már olyan szép görbét produkáltunk, hogy meg kellett ismételni :))) A heti vizsgálat egyik nagy eredménye, hogy végre beazonosítottam, hogy a görcseim maguk a fájások. Veszettül figyeltem a monitoron rajzolódó vonalakat, tudtam, hogy milyen érték fölött milyen formájú görbe jelenti a fájást (hála a google-nek és egy kedves volt kórházi szobatárs szakértelmének) és szépen megfigyeltem, hogy az a 3-4 kiugró, tartós fájás bizony akkor rajzolódik ki, mikor érzem, kicsit görcsöl a hasam alja. Arra persze még mindig igazán kíváncsi vagyok, miben fog ettől különbözni az igazi fájás. Csak meg ne lepődjek :DDD

De a vizsgálatot nem emiatt kellett megismételni, hanem mert Ádámka az ultrahanghoz hasonlóan nyilvánvalóan utálja a CTG gépet is, így szegényem a rendelkezésére álló lehetőségekkel és helykihasználással igyekszik menekülni a gép ultrahangjai elől. Ennek eredménye felfokozott aktivitás (=pörög, mint állat és vadul rugdalja a bordáimat és a tüdőmet) és a nyilvánvalóan aktív mozgás és vélhető idegesség miatt megnövekedett szívhang: a normál 140-160 helyett 180 fölött pörgött a kis drága. Ilyenkor az orvosnak meg kell ismételnie a vizsgálatot, hogy a 180 fölötti érték nyugalmi állapotban is fennáll-e, van-e tachicardia veszély, vagy csak a mozgás következménye. Szóval tennem kellett egy kört, enni, inni, lenyugtatni az én kis babámat és visszamenni egy ismétlésre. A második eredmény már rendben volt szerencsére, így hazaküldtek. Mondanom sem kell az egész procedúra a vizsgálatokkal, orvosra várakozással, sétával együtt elvitte a fél napomat.

Dehát a kismama ráér, mint tudjuk, nincs jobb dolga, mint tréningezni az előtte álló kihívásokra :)))