Írtam már róla sokszor, hogy úgy érzem, pont jókor jött Ádám baba, hiszen mostanra értem meg annyira, hogy az anyaság gondolata ne riasszon el, hogy várjam és vágyjak rá, hogy szülő, anya és felnőtt nő lehessek. Alapértelmezetten így is gondolom és nem bánok semmit. De az elmúlt napokban, ahogy közeledik a szülés időpontja, az egyszerű, hétköznapi dolgokról sokszor eszembe jutott, hogy "na, ezt sem csinálom egy ideig"... Legyen szó egy kávéról reggel a kávézóban, egy ebédről a kedvessel vagy egy laza traccspartiról a barátnőkkel, minden ilyen esemény során felmerült a gondolataimban az, hogy eztán mennyivel másképp lesz minden. És ez azért meg-megrémiszt. Persze amilyen gyorsan jöttek, úgy el is múltak a negatív gondolatok, de azért bebiztosítottam ám magam :)))

Miután kedves férjem teljes nyugalommal és higgadtsággal végighallgatta tőlem a fenti gondolatokat egy kicsit több hiszti és könny kíséretében, beleegyezett abba, hogy kérésemre még "utoljára" elbújjunk kicsit a világ elől. A helyet és az időt én választhattam meg, én pedig nem mertem várni az eheti hosszú hétvégéig (ki tudja, mi lesz addig alapon), így a gyors lelécelés mellett döntöttem. Így történt, hogy szülés előtt 3 héttel anya és apa elutazott még egy három napos wellness hétvégére :D

Nem mondom, hogy a hiperpocakkal (lsd kép) sok mindenre képes vagyok, a strandolás szóba se jöhet, a séta max 10 perces csoszogást jelent és a wellness kimerül a napozóágyon történő olvasásban :)

De: nagyon-nagyon jót tett ez a kis kiruccanás. Semmi extra nem történt, mindössze annyi, hogy együtt voltunk egy cuki kis faházban az erdő szélén, jókat ettünk, sétálgattunk a tó körül, amíg párom fürdőzött, én mellette, a medence szélén lógattam a lábam vagy olvasgattam, mégis feltöltött és megnyugtatott. Sokat beszéltünk a kicsiről, arról, hogy mi vár ránk, arról, hogy furcsa belegondolni, hogy egy hónap múlva ilyenkor már szülők leszünk és szóba-szóbajöttek a saját gyermekkori emlékek is. 

Az emberek, akikkel találkoztunk, csodálkoztak, hogy ilyen idős terhesen még csavargok, de én csak mosolyogtam magamban :) Nincs miért aggódni, tudom és ismerem a korlátaimat és még mindig tartom azt, hogy ami jó a mamának, az jó a babának is. Baba pedig ilyen finom kajákat rég kapott, panaszra oka nem lehet :)))

Tegnap már vissza is tértünk a szokásos hétköznapokba. Hiába terveztem, hogy az utolsó pár hetet végigpihenem, arra kellett rájönnöm, hogy meghülyülök, ha nem csinálok semmit, szóval inkább maradok a dolgozgatás-pihenés kombinálásánál, csak hogy teljenek minél gyorsabban a napok. Mert már nagyon szeretném látni az én kis albérlőmet :))) 

Ahogyan egyre közeledünk A NAP-hoz, én egyre feszültebb vagyok és egyre több kérdés, kétség kavarog bennem. Érdekes módon nem a szüléssel kapcsolatban. Hanem azzal, ami utána következik.

Abban ugyanis biztos vagyok, hogy a mi drága kisfiunkkal simán, együttműködve lemenedzseljük ezt a szülés dolgot, eddig is jól megértettük egymást, nem lesz itt gond :)

A szülővé válásra viszont egyre kevésbé érzem, hogy fel vagyok készülve. Voltak előzetes koncepcióim arról, hogy majd mit hogyan szeretnék csinálni, de minél többet olvasok, minél több információt szívok magamba (mint egy kisiskolás, aki vizsgára készül :), annál nagyobb a káosz a fejemben. 

Hogy mi aggaszt? Gyermekem jövője, személyisége, fejlődése, hogy normális legyen, mindenféle nagyobb, az életét megkeserítő lelki defekt nélkül, valamint hogy képes legyen eligazodni és saját értékeihez ragaszkodni ebben a bolond és eltorzult világban. És hogy mindez a mi felelősségünk.

Mi, az alapvetően gyarló, számtalan emberi hibával rendelkező leendő szülők, csak mi vagyunk felelősek azért, hogy viselkedésünk, nevelésünk hatására milyen ember lesz a kisfiunkból. És ez olyan nagyon nagy tehernek és egyben kihívásnak tűnik...

Izgalmas, hiszen kapunk egy "tabula rasa"-t, egy üres táblát, melyre a legfontosabb értékeket és normákat mi írhatjuk fel. Tőlünk függ, hogy a kicsinek mi lesz fontos és mi nem. De teher is egyben, hiszen sosem csináltunk még ilyet, honnan tudhatjuk előre, hogy adott helyzetekben jól fogunk-e hirtelen cselekedni, nem teszünk-e, mondunk vagy éppen nem mondunk-e ki olyan dolgokat, melyek örökké mély nyomot hagyhatnak a gyerekben.

Hogyan fogom tudni:

- a lehető leghatékonyabban megmutatni a legfontosabb dolgokat, alapértékeket?

- újra felidézni gyermek és kamaszkorom aktív képzelőerejét, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy mindig a picinek megfelelő módon kommunikálhassak vele?

- elegendő ingert, információt adni neki mindig a megfelelő időben és módon, anélkül, hogy kifárasztanám/túlkorossá tenném/ne unatkozzon?

- mindig garantálni azt, hogy a hétköznapok feladatai és a munka mellett legyen rá elegendő figyelmem és az minden esetben 100%-os odafigyelés legyen?

- biztosítani, hogy eleget legyen velünk, a családdal és közben időben hozzászoktassuk az emberekhez, támogassuk a szocializációját, hogy nyitott, bátor kis emberkévé válhasson?

- megkímélni őt a minket körülvevő világ szörnyűségeitől, negatív hatásától?

- elérni azt, hogy kamaszként már olyan stabil gondolkodással és értékítélettel rendelkezzen, hogy képes legyen majd saját belátása szerint alakítani a sorsát, a barátságait és tudjon nemet mondani az ilyenkor szokásos veszélyeknek?

- megoldani, hogy egészséges emberi kapcsolatai és párkapcsolatai legyenek, normálisan viszonyuljon a szexualitáshoz, a nőkhöz és eligazodjon az emberi érzelmek kusza világában?

- és egyáltalán: hogyan tudom őt afelé terelgetni, hogy egy boldog felnőtt váljon belőle?

Ugye milyen sok feladat és milyen súlyosnak tűnik? Annyit tudok előre, hogy mindenki felneveli valahogyan a gyerekét, szóval az, hogy felneveljük, nem kérdés. A "hogyan" már inkább, de bízom benne, hogy én is és a férjem is rendelkezünk olyan érzelmi és logikai intelligenciával és humorérzékkel, amire majd támaszkodhatunk és ami szilárd alapot ad ahhoz, hogy nagyon ne ronthassuk el :)

Utolsó ultrahang, 36. hét. Képet most nem csatolok, mert Ádám ugyanúgy utálkozós arcot vágott mint eddig minden alkalommal, helyette itt egy pocakfotó még a "családi fotózásról" :)

Az eredmények: jelentem, van egy folyton mocorgó, minden porcikájában tökéletes, már szuperaranyos pufiarcú, 3 kilós babánk, aki nem csak szerintem, de a doki szerint se nagyon fér már el odabent :DD Mondtam én, hogy két dudás egy csárdában...

Az orvos elmesélte a szülés menetét, megnyugtatott, hogy semmit nem tudunk előre és befolyásolni sem tudjuk a dolgok haladását, úgyhogy ne is agyaljak igazából semmilyen forgatókönyvön :) Emellett ő is egyetért a megérzésemmel, miszerint nem fogunk még 1 hónapot várni: azt mondta, a baba mérete és a méhnyak hosszúsága, méhszáj állapota alapján ő október végi-november eleji szülést prognosztizál, de azért szépen megkért, hogy ha lehet, a jövő hetet még bírjam ki, mert szabadságon van. Erről természetesen biztosítottam őt, hiszen mi már megbeszéltük babával, hogy a jövő hét még tabu kibújásügyileg :)

Említettem neki azt is, hogy mostmár kezdem érezni a különbséget terhesség és várandósság között, erre felnevetett és közölte, hogy valóban ez a pár hét borzalmasan hosszú és nyűglődős lesz. Fő az őszinteség :)

Apropó nyűglődés: egészen idáig dilemmáztam, hogy mik is azok a méhösszehúzódások, nem nagyon éreztem hogy bármikor erőteljesebben és hosszabban keményedett volna a pocakom, stb (ami azt jelenti hogy a méh felkészül a szülésre), csak a sok sétától gombócosodott be néha-néha eddig. Pár görcsöcském is volt korábban, de elhanyagolható intenzitással. Na hát most, az utolsó orvoslátogatás utáni éjjel megtudtam, miről is beszélnek. Olyan volt a hasam mint a beton vagy egy jól megtermett görögdinnye. Igazán érdekes érzés :) De igazából örülök neki, ez azt jelzi, hogy minden halad szépen, az előírásoknak megfelelően a maga útján.

Hiszen nagyon közeleg már a vége. Utolsó ultrahang letudva, ma reggel kipipáltam az utolsó terhesgondozást is, megkaptam a kis papírkát arról, hogy tudatos és lelkiismeretes kismama vagyok, így ha megszületik a baba, mehetünk az Államkincstárhoz, hogy kapjunk pénzt a mi Viktorunktól :))) 

Mostantól minden héten ctg, vérnyomás mérés, védőnő látogatás... legalább nem unatkozom ;)

No már tudom, mi a különbség várandósság és terhesség között. Bár sokminden történt velünk az elmúlt pár hónapban, ettől a héttől kezdve éreztem igazán azt, hogy miért is terhesség a terhesség :)

A 8. hónap utolsó hetében már nem igazán férünk el, én és a baba: valamelyikünk mindenképpen rosszul jár. :D A terhesség átvette az uralmat a hétköznapjaim felett:

- ha fekszem, egy idő után vagy őt nyomom meg vagy én vagyok kényelmetlen pózban. Ha pedig őt nyomom, azonnal nekiáll elégedetlenkedni, szóval lehet sejteni ki nyer :)

- ha állok, sétálok, kb 10 percre rövidült a maximális teljesítőképességem, ami szánalmas eredmény. Elmenni a boltig és vissza már napi kalandnak számít. Mire hazaérek, fulladok és megkeményedik a hasam, szóval azonnal ágyba kell kerülnöm

- ha ülök, és nem veszem észre hogy sokat ülök, egy idő után felkelve minden tagom sajog. Ha nem megfelelő pózban ülök, konkrétan érzem ahogy Ádám feje és én nem férünk el vagy ami még jobb, kicsit összenyomom szegénykémet, kevesebb helye van, aminek köszönhetően talpacskáival percek alatt rátalál a bordáimra és a tüdőmre :)) 

- akármelyik pózt választjuk a létezéshez, maximum egy órát tudunk így maradni két pisiszünet közt. Igen, éjjel is. Ráadásképp éjjel folyton ki vagyok száradva, így a mosdó-ivás-alvás háromszög egész megszokott kis rutinná vált már (mondjuk nagyjából ugyanezt csinálom a legeleje óta, most csak sűrűsödött a program)

- az éjszakák is egyre mókásabbak: a mosdókörök nem ébresztenek már fel annyira, simán meg tudom oldani félálomban a feladatot, de ettől függetlenül képtelen vagyok egyhuzamban hosszan aludni, hajnalok hajnalán felébredek, néha random viszketésrohamok jönnek rám vagy olyan hőhullámok, hogy el kell mennem zuhanyozni. 

- a bárhonnan felkelés komoly tornamutatvány, mindenféle forgásokkal, trükkökkel és kitekert pózokkal vagyok csak képes lábra állni az ágyról, kanapéról. Mintha lenne egy óriási labdám, amit minden mozdulat előtt kíméletesen görgetnem kellene magam előtt...

-  visszatért a kórházas időkből már jól ismert fáradság: bárhol, bármikor képes lennék elaludni és folyton kimerült vagyok

- de nem csak ez emlékeztet a várandósság elejére, hanem az étvágyam is: ismét egyfolytában éhes vagyok és úgy érzem, ezt az űrt semmi nem elégítheti ki. Persze igyekszem kontrollálni a kísértést :)

- mindezek mellett hiába kenegetek már az elejétől kezdve, sajnos megjelentek az első terhességi csíkok is

Szóval az élet egyre vidámabb, én egyre nyafkább, egyre nagyobb és egyre türelmetlenebb. Még / már csak (?) 1 hónap van hátra és egyrészt alig várom, hogy találkozzak a mi kis törpikénkkel, másrészt egyre jobban be vagyok tojva az előttem álló feladat nagyságától... 

A minap egy kis számvetést követően rájöttem, hogy kis hiperbabánk szépen titokban 8 hónap alatt alaposan megnevelt engem :D Nagyon sok dolog átértékelődött az életemben és nagyon sokmindenben megváltoztam. Mit tanultam eddig a még meg sem született kisfiunktól?

- azt, hogy türelmes vagyok (vagyis türelmesebb, mint eddig :)

- képes vagyok átadni az irányítást a sorsnak és nem akarom 100%-ig én befolyásolni a saját életemet, elfogadtam, hogy vannak dolgok, amikbe nincs beleszólásom

- képes vagyok átadni az irányítást másoknak is: ahhoz, hogy a jövőben hatékony vezető és jó anya maradhassak, meg kellett tanulnom átadni a tudást, a kontrollt másoknak és meg kellett tanulnom bízni másokban, enélkül sajnos nem megy :(

- megtudtam magamról, hogy az eddig képzelteknél sokkal jobban bírom a fájdalmat, a lombik, a kórház, a hiperstimuláció okozta folyamatos fájdalom, a vérvételek és a legutóbbi intravénás vas-injekció kúra rádöbbentett arra, hogy nagyon sok dolog elviselésére képes vagyok, ha a szeretteimről van szó. És végre egy cseppet sem félek a tűtől, a vértől és a fájdalomtól. (így talán a szülésnek is könnyebben vágunk neki, legalábbis reménykedem benne :)

- a fentiekből adódóan kiderült, hogy nagyon nagy a tűrőképességem és hogy rengeteg rejtett tartalékkal rendelkezem akkor, ha valamit tenni kell / el kell viselni egy fontos cél érdekében 

- mindig úgy gondoltam magamra, mint egy alapvetően kissé önző személyre, akinek a legfontosabb, hogy ő maga jól érezze magát, boldog legyen, mert úgy gondoltam, ha én az vagyok, azzal a környezetemet is boldoggá, vidámmá tudom tenni. Nem mondom, hogy ez a hozzáállás eltűnt, de rá kellett jönnöm, hogy jóval több önzetlenség, önfeláldozás és szeretet rejtőzik bennem, mint amit feltételeztem magamról. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy szó nélkül, alapvetően vidáman vettem az eddigi akadályokat, a baba érdekében amit lehetett, megtettem, az életmódomat pedig mindenféle gondolkodás és lemondás-érzés nélkül változtattam meg. 

Biztosan a hormonok is felelősek azért, hogy ezek a bennem alapvetően hiányzó személyiségjegyek (melyek anyaként igen fontosak) a felszínre törtek, de őszintén szólva nem bánom a változást. Szeretem ezt az új embert, akivé váltam és kíváncsian várom a folytatást, hogy mi mindent tanulhatok még egy jelenleg mindössze két és fél kilós kis törpétől, akit még sosem láttam, aki beszélni sem tud, mégis többet adott nekem eddig, mint amit valaha gondoltam volna...