Megbolondultam. Egyfolytában bajt látok. Ádi hiába tündéri, valószínűleg teljesen normális és kiegyensúlyozott baba, én mégis mindig mindenben bajt, betegséget látok.

Amikor először találkoztam a kis orrlakójával (=takony :), azonnal megfázást, náthát vízionáltam. 

A bőrén lévő, jellemzően naponta helyet és külsőt változtató jellegzetes csecsemő kiütéseket ekcémának vagy egyéb borzasztó bőrbetegségnek képzelem.

Ha nem megfelelő fényből és szögből nézek bele a szájpadlásába, a rettegett szájpenészt látom.

Amikor annyira óbégat, hogy hőemelkedést produkál, pár óra múlva biztos, hogy megismétlem a lázmérést, hogy biztosan nincs-e baj.

Ha egy nap nincs annyi és olyan minőségű pelenka mint a korábbiak, aggódásom kifejezhetetlen.

Mivel alapvetően képes vagyok racionálisan gondolkodni, azért jellemzően felismerem, hogy csak újonnan kialakult anyai aggódásom játszik velem és a biztonsági körök lefutása után megnyugszom. 

Mégis vannak olyan pillanatok, amikor képes vagyok teljesen kétségbe esni (és szükség esetén azonnal orvoshoz rohanni mindenféle racionalitást félretéve):

- ha ok nélkül besípol a légzésfigyelő - szívroham-közeli állapot

- ha a szokásos heti egy súlymérésen csökkenést tapasztalok - azt hiszem, ez minden anya rémálma

- ha a pici végeláthatatlan sírásához fájdalmas kis arc és látható szenvedés társul

Soha nem gondoltam volna, hogy képes vagyok ilyen mértékű féltésre és aggódásra. És az a szép az egészben, hogy az érzés nem csak a babára irányul: nem normális mértékben kiterjedt a férjemre is. Aki ezt onnan vette észre, hogy egy hisztirohamos asszony várta otthon, amiért 10 percet késett a megbeszélt fürdetési időről és nem vitte magával a telefonját :)))

Rájönni, hogy amikor a gyerek álmában vagy evés közben szuszog és szörcsög, az nem cukiság, hanem taknyosság...

Eljött az ideje felavatni az orrszívót :)

Mert ma minden eddiginél többet mosolygott :)

Mert még csak kb. egy órányi sírásnál tartunk a teljes napra lebontva (update: nap végére lett az 3 is, szóval ezt a sort akár ki is húzhatnám :))

Mert csak kétszer kellett átöltöztetni az orvoshoz indulás előtti 10 percben amiatt, hogy leboázta a ruháját öltöztetés közben

Mert megdicsérte a doktornéni és a védőnéni, hogy ügyes, szép és jól fejlett :)

Mert sírás nélkül kibírta az utat az orvoshoz (csak felöltözéskor és vetkőzéskor volt egy kis elégedetlenség, de az egy fiúnál normális)

Mert lazán végigaludta, amíg a lakásban a radiátorszerelők fúrtak, faragtak, kalapáltak

Ilyen apró örömöket élünk mi át nap, mint nap :D Büszke vagyok a kisfiamra :)

Napirend van? Sokat hallott kérdés mostanság. És amilyen egyszerűnek tűnik, annál nagyobb vitát tud kiváltani. Mert erről mindenkinek van véleménye, aki nevelt már gyereket. És mindenki úgy véli, csak a saját megoldása a jó/üdvözítő.

Nagyon sokat olvastam, tájékozódtam a témában (még saját excel táblát is gyártottam babánk napjának figyelemmel kíséréséhez :), íme tehát az én meglátásaim:

1. Egy-két-három-négyhetes babának nincs napirendje. Csak szeretne lenni. De ilyenkor még a baba és a mama is ismerkedik az új világgal, egymással.

2. A napirend nem valami órához kötött dolog, lehetetlen és tán felesleges is percre pontosan megmondani egy kisbabának, hogy mit csináljon. Ami nekem a szakirodalom közül a szívemhez legközelebb állt, az a Suttogó (vagy 4É) módszer, vagyis, hogy folyamatosan ismételve a közösen meghatározott ritmusban tartsuk be az alvás-evés-ébrenlét-anyuka szabadideje kört. Ami teljesen jól hangzik, logikus és tarthatónak tűnik, kivéve akkor nem működik, amikor:

- a baba úgy teleeszi magát, hogy evés közben beáll nála a kóma állapot :) Innen aztán mozdítsa ki, aki tudja és akinek nincs szíve

- annyira élvezi a játékidőt és úgy leköti a körülötte lévő világ, hogy esze ágában sincs elaludni, vidáman tekintget és tekereg mindenfelé akár 2 órán át, majd a nézelődést az evést jelző, könnyekig fokozható óbégatás váltja le

- a játékidő hisztimanóba csap át, mikor anya és apa nem észleli azt a vékony határvonalat, ami az érdeklődés és álmosság és az elalvási képesség közt húzódik: ha lekéssük ezt a pontot, akkor bizony a vidám mókázást éktelen és végeláthatatlan bömbölés követi. Aminek a vége kétféleképp alakulhat: álomba sírás vagy éhségbe sírás.

- az optimális eset is borulhat, vagyis, ha véletlenül működne az alszik-eszik-játszik-alszik újra kör, a második alvást 20-30 perc múlva megszakíthatja a tele pelus elviselhetetlen érzése, egy rossz álom vagy az, hogy drága kicsi babánk álmában annyira kalimpál, hogy saját magát ijeszti fel álmából (ez egyébként baromi mókásan néz ki). Ilyenkor a napirendnek nevezett valami borul úgy, ahogy van :) 

- sajnos az is előfordulhat, hogy az evést követően sikertelen az "ürítés", ekkor is borul a napirend, hiszen szegény baba hiába álmos, hiába aludna, dobálja a kis testét, rúgkapál, szenved, fáj a kis pocakja, szeretné kiengedni, aminek ki kell mennie, de nem sikerül. Ha tudunk segíteni, akkor végérvényesen felébred -> borul a napirend. Ha nem tudunk segíteni, órákig tartó óbégatás a következmény -> borul a napirend és jön a hisztimanó üzemmódot kísérő káosz :D

Ha valaki megmondja nekem, hogy az élet eme spontán történéseit hogyan lehet szigorú kordába szorítani anélkül, hogy ez a gyerek éheztetésével, bömbölni hagyásával, telepakolt pelenkával történő elaltatásával járna, azt külön megköszönöm :))

A fentiek miatt a 4É módszerből "anyuka szabadideje" még nem igazán behatárolt és megfogható fogalom nálunk manapság :) 

Addigis akárki kérdezné, nálunk bizony van napirend. Csak még olyan hiperbabás ;)

Ja és néhány elsőzés:

- a mai napon voltunk először babakocsiban sétálni! Ádi édesen végigaludta az utat. Itthon persze azonnal magához tért és jött a hisztimanó üzemmód. Azért a séta jó volt.

- ma mosolygott rám először tudatosan, az én mosolyomra reagálva! Anya totál elolvadt :D

Az első és legnagyobb kihívás, amivel újszülöttünk ellátása során szembesültünk: 

Hogyan altassuk el?

Annyira élénk, érdeklődő kisbaba, hogy ha felébred, bizony minden leköti a figyelmét. Magyaráz a csíkoknak a tapétán, a pöttyöknek a pelenkázón, a légkondinak a falon vagy plüss Tigris barátjának. Néz, izeg-mozog és közben már látom, hogy álmos, ásítgat, dörzsöli a szemét. De nem és nem hajlandó elaludni, mert annyi a látnivaló, ugyebár :))

A mi feladatunk, hogy megtanítsuk elaludni, ha fáradt. Ennek hatalmas a szakirodalma de rövid tapasztalatom alapján mindenki tapogatózik és próbálkozik, nincs mindenre vonatkozó megoldás.

Ami nekünk nem vált be:

- monoton zajok: hiába szedtem le hajszárító, anyaméh, mosógép, ventillátor hangját lejátszó mobil alkalmazást, Ádi egy ideig elmélyülten bámult maga elé, majd elkezdett ficánkolni a szuper hangokra :) 

- ringatás: az esetek nagy többségében inkább élénkítő hatású

- ágyban simogatás, halk hangon beszélgetés hozzá: eredménytelen, a hatás inkább még hangosabb bömbölés

- babakocsiban lakásban tologatás: teljes sikertelenség, bömbölés :)

- napfénybe fektetés: a hirtelen fény miatt bár pár percre becsukja a szemét és alvást szimulál, egy idő után megszokja a fényt és éles mozdulatokkal, tágra nyílt szemmel kommunikációt kezdeményez a napsugarakkal :)

Ami egyszer beválik, másszor nem:

- baba arcának eltakarása vagy az elé táruló látvány takarása semleges színű/mintájú takaróval, pelenkával

- álló helyzetben guggolások, kitörések, jóga formációk (gondolom, a fel-le mozgás hatásos)

- rokonok dajkálása

- apa hasán alvás

- bebugyolálás, sssss hangok adása

- vízforraló hangjára lenyugtatás :)

Ami mindig beválik:

Na, olyan Nincs :DDD

De nem adjuk fel :)

Kicsivel több, mint két hete megtörtént a csoda, megszületett gyermekünk, akire oly régóta vártunk. Két hete anya vagyok. Két hete család vagyunk. Köszönöm mindenkinek, aki szurkolt értünk, aki gondolt ránk, aki szeret minket, aki érdeklődött, telefonált, írt. És elnézést, amiért nem jelentkeztem eddig. Egyszerűen összefolynak a napok és bár úgy tűnik, nem történik semmi, nem is tudom, mikor éreztem magam utoljára ennyire fáradtnak :)

Hogy mi is történt az elmúlt napokban? Azt hiszem, nem lehet érzékletesebben leírni, mint ha azt mondom, hogy 2 hét leforgása alatt átéltük az érzelmek minden létező árnyalatát :)

Fájdalom, düh, aggódás, félelem, irigység

- szülés után nem kaptam kézhez a kisbabámat. Szinte azonnal elvitték, csak forgattam a fejem, miközben műtöttek, hogy pár pillanatra meg tudjam nézni, mégis ki bújt ki a hasamból

- sem a szülés estéjén, sem az azt követő napon nem kaptam meg Ádit, míg a többi anyuka 3 óránként szoptatta, babusgatta a kicsijét, én egyedül feküdtem az ágyban, csöndben, kis irigységgel és nagy adag félelemmel a lelkemben. Nem értettem, az én drágám miért nincs velem...

- azt a három órát, míg az orvost vártuk, hogy megtudjuk, mi történt vele és miért vitték át az újszülött klinikára, nem kívánom senkinek. Ekkora félelmet, aggodalmat és féltést még életemben nem éltem át - sem én, sem a párom. Mindemellett rettenetesen dühös voltam: meddig még? mit kell még átélnünk, milyen próbatételek jönnek még??

Akaraterő, feszültség, szorongás

- Még kórházban voltam, mikor azt mondták, hogy ha késznek érzem magam, a párom áttolhat a csecsemőklinikára, hogy találkozhassak a kicsivel. Ez a lehetőség akkora energiát adott, hogy az addig érzett letargia pillanatok alatt elszállt. Már csak egy dolog járt a fejemben: nem fekhetek egész nap az ágyban, hiába fáj, mozognom kell, fel kell kelnem, erőt kell gyűjtenem, hogy átmehessünk. Innentől rohamos volt a gyógyulás. Az első napokon még kínok közt vergődve vánszorogtam el a mosdóba. Aztán sikerült elsétálnom a nővérszobáig. Végül egyedül öltöztem fel és igyekeztem mindent megcsinálni, amit csak tudtam, hogy minél kevesebb segítséget kelljen kérnem. Hajtott a tudat, hogy ha elég erős leszek, végre a karomban tarthatom a kisbabámat. 

- Az első találkozást követően felajánlották, hogy ha hazaengednek, bejárhatok szoptatni a kicsit (felajánlották az anyaotthont is, de már a gondolattól kiborultam, hogy még ki tudja meddig kórházban legyek. Inkább vállaltam a napi többszöri bejárást). Először csak napi egyszer mentem. Aztán kétszer. Aztán azt mondták, mehetek háromszor is. Ennyit még életemben nem rohangáltam, taxiztam, utaztam, mint abban a pár napban. Úgy, hogy közben a mozgás és én még nem voltunk akkora barátok :) De nem igazán érdekelt, hogy fáj, mert nem az volt a fontos... 

- Míg én lefoglaltam magam az utazással, az intézkedéssel, Ádi fogadásának előkészítésével, nem volt időm a lelkemmel foglalkozni. Helyettem a férjemen jött ki a baby-blues, egyik napról a másikra nyakába szakadt a valóság és rengeteg-rengeteg érzelem, amivel nem igazán tudott hirtelen mit kezdeni. Elkezdett aggódni, szorongani, félni a jövőtől és félteni minket. Sosem volt valami jó az érzelmek kezelésében, ezért a lelkében dúló vihar a testére is hatással volt. Talán mostanra jutottunk el odáig, hogy javulni kezd a helyzet és sikerül feldolgoznia az elmúlt hetek élményeit. Addigis anya helyt állt lelki fronton, tudván, hogy rendbe kell hoznia a párját, mert később ő szorulhat majd erős lelki támogatásra :))) 

Büszkeség, szeretet, idegeneség-érzés

- Törpikénknek mindenki csodájára járt: születéskor a méretei miatt kapott dicséretet, az újszülött klinikán pedig a nővérek, védőnők személyes kedvence volt, nem csak azért, mert a sok koraszülött babához képest örültek, hogy rajta végre van mit fogni, hanem mert alapvetően nyugodt, békés baba akkor, ha az evéssel nem volt gond (anya nem késett el az etetésről :))) Ha elkéstem, már az ajtóban hallottam csöpp kisfiam éktelen, mással össze nem hasonlítható óbégatását :D 

- A férjemmel minden nap legalább egy órát ültünk etetés után az inkubátor mellett és csak csodáltuk-csodáltuk a kis teremtményt, akit világra hoztam. Amíg haza nem jöttünk vele, olyan hihetetlennek tűnt az egész: ott volt ez a kisfiú, a nap nagy részében elzárva tőlünk, csak látogathattuk. Olyan érzés volt, mintha kölcsönkapunk volna egy játékbabát, hogy megnézhessük, milyen. Hatalmas szeretetet éreztem iránta, de nem éreztem a felelősséget és a szülőséget, még úgy sem, hogy a kórház összes dolgozója következetesen anyának szólított minden helyzetben. Csak a hazaérkezésünk utáni első, együtt töltött napon szakadt rám a változás súlyának érzése. Amikor a nap ki tudja hányadik szoptatása alatt arra gondoltam, hogy "atyaég, mostantól fél-egy évig a nap nagy részében rajtam fog csüngeni valaki :))"

Felelősség, fáradság, izgalom, ismerkedés

- 1 hét eltelte után, november 29-én végre eljött a nap, hogy hazahozhassuk Ádit. "Átadás" előtt megtanítottak minket fürdetni, megmutatták, mit mivel kezeljek, tisztítsak, átadták a zárójelentését (döbbenet, hogy egy hét alatt mennyi vizsgálatot végeztek rajta - ilyen szempontból előnyben vagyunk sok más babához képest :), segítettek felöltöztetni a szép "hazajövős" ruhába és betenni őt a hordozóba. Innentől minden tőlünk függött. Ádi édesen aludt a hordozóban, meg se kottyant neki a hideg, az, ahogy apu behegeszti őt a kocsiba és az sem, ahogy indulás előtt 10 percig kétségbeesve keressük a kocsikulcsot, amit apu a nagy hegesztés közben vélhetően idegességében jól elkavart valahová. Na, gondoltam, ez is jól indul. Totál fejetlenek vagyunk. A gyerek meg tűri :) Jó lesz ez :DDD

- A hazaérkezésünk utáni hétvége történései összefolynak: jöttek látogatóba a boldog és büszke nagyszülők, Ádi csuda jól bírta a strapát, sokat aludt és jól evett, anya meg örült, hogy kapott egy mintababát. Akkor még nem tudtam, hogy az újszülöttek az első héten sokat alszanak :) Miután a vendégek elmentek, anyukám maradt egy kicsit, hogy segítsen a baba körüli teendők ellátásában. Mondtam neki, hogy a kórházban egész jól megtanítottak szoptatni, pelenkázni (ha optimistán nézzük a dolgokat, ez is a történtek egyik pozitív vonzata, nem voltam tök béna, mikor hazajöttünk), így inkább a lelki támogatásra nyújtok igényt tőle. Az első napok aránylag nyugodtan teltek, annyira sok tennivaló nem volt, így anyukámnak keresnie kellett a feladatot :) Én pedig örültem és büszke voltam a kicsi fiamra és nagyon szép első napokat töltöttünk együtt a nagyival. 

- Na de aztán ahogy teltek-múltak a napok és kisfiunk megszokta a helyét, valamint, hogy nagyon tudjuk szeretni (természetesen kézben, ringatva, simogatva), elkezdte bontogatni a szárnyait :) Először csak az éhes sírást ismertem. Aztán sikerült felismerni a tele a pelus óbégatást is. Utána nagy nehezen, de megfejtettük az -álmos vagyok- nyafogásból üvöltésbe csapó jelzését. És miután anyu hazament és itt hagyott minket a mi kis mintababánkkal, volt szerencsénk megismerni a fájdalmas, vigasztalhatatlan, ok nélküli üvöltést is, ami mint utólag kiderült, az érkező hidegfrontra fogható. (apropó frontok: a védőnő szerint nem csak a front, de a hideg-meleg, a szél, a telihold, anya idegessége, fáradsága, rossz álma is akkora hatással lehet a babára, hogy csillapíthatatlan sírással reagáljon rá. A reakcióm: "hát ez szuper":).

- Most tartunk az ismerkedés szakaszában, minden nap újabb és újabb információkat tudok meg újszülöttemről és ahogy látom, ő is kezdi egyre jobban érezni magát. Már kommunikálunk, beszélek hozzá, mesélek neki és a nyafogós sírásait is képes vagyok nevetve kezelni (legtöbbször). A fájdalmassá váló sírás elviselésére viszont sajnos mint kiderült, teljesen alkalmatlan vagyok, eddig egyszer próbáltuk meg, hogy hagyjuk, hadd sírja ki magát a kiságyban anélkül, hogy felvenném. A következmény: baba az ágyban bőg, anya a konyhaasztalnál.  Az eredmény: baba: anya - 1:0 :)))

Mindent összevetve eddig nem érzem, hogy olyan borzasztó nehéz dolgom lenne: még csak egyszer borultam ki kicsit, nincsenek hangulat-ingadozásaim, ha kétségbe is esek, hogy mikor mi a teendő, végül minden elég gyorsan megoldódik, a kicsivel pedig előzetes elképzeléseimmel ellentétben meglepően jól kijövök. Féltem attól, hogy fogok hozzáérni, mit fogok vele csinálni, féltem a szoptatástól, nem akartam tejcsárda lenni és zavarba ejtőnek éreztem a gondolatot, hogy valaki a csupasz mellemen csüng :) És most mégis minden jön magától, olyan természetesen és gond, rossz érzés nélkül, mintha mindigis ezt csináltam volna. Csodás a természet, meg kell hagyni. Csodás, hogy lehetővé tette, hogy mindezt megélhessük.

Mert a történet nem ér véget hiperbaba Ádám megszületésével. 

Az eufóriás, homályos emlékképes lábadozás délutánján, a műtét utáni osztályon feküdve, miután a látogatók hazamennek, meghozzák a kisbabákat. Csak jönnek és jönnek be a nővérek a kórterembe, mindenki megkapja a babáját. Én nem. Nem értem, mi történhetett, senki nem mond semmit. 

Rá pár percre megjelenik a műtétnél látott egyik asszisztens. Kedvesen tájékoztat arról, hogy a babának szapora a légzése, kb duplája a normálisnak, de ne ijedjek meg, jó eséllyel csak a szülés miatti stressz miatt van, majd elmúlik, de tuti ami tuti, addig kicsit megfigyelik, nem adják még oda nekem. De ne aggódjak, holnap már láthatom. Megijedek egy kicsit, de nem annyira, abszolút megértem és logikusnak tartom, hogy az én kis drágám rosszul reagált a szüléssel járó felesleges macerára, biztosan nagy trauma volt neki. A többiek szoptatnak, gügyögnek a babájuknak, én addig próbálok pihenni.

Azért izgatottan alszom el, alig várom a másnapot. És lőn, reggel, épphogycsak felébredünk és túl vagyunk egy igen kellemetlen kötelező ágyból felkelésen és cicamosdáson, meg is jelenik egy nővérke és hozza az én kis drágámat. Ezzel együtt viszont gyorsan azt is elhadarja, hogy csak kicsempészte nekem 2 percre Ádit, mert nincs jól, nem javult az állapota, viszik át a csecsemő intenzívre egy másik kórházba, csak előtte még gondolta, felhozza nekem, hogy el tudjak tőle köszönni. És hogy majd délelőtt valamikor jön az orvos, elmondja a részleteket, ő nem mondhat semmit! Hát őszintén, sok mindent átéltem ez alatt a terhesség alatt, egyik rosszabb volt a másiknál, de ezt az érzést nem kívánom senkinek, ami elfogott a nővérke mondataira. 

A kezemben a csöppöm édesen alszik, grimaszol, puszilgatom a kis kezét, csodálom és közben próbálom visszatartani a sírást. És arra gondolok, hogy inkább szülök még százszor, ezerszer, csak neki ne legyen baja. 

Nagyon dühös vagyok mindenre, a természetre, a sorsra. Nem értem, mennyit kell még szenvednünk. Annyira szerettük volna ezt a kis csöppséget, annyit harcoltunk, küzdöttünk, olyan nehéz már azt is feldolgozni, hogy nem természetesen fogant. Aztán meg hogy nem természetesen született. És most, amikor azt hinné az ember, hogy minden jóra fordul, a sors még csavar egyet a dolgokon. És még ezzel is kibékülnék, megbírkóznék, ha én viselhetném a terheket. De azt látni, hogy a babám piheg, azt mondják beteg, de nem tudom, miért, hogyan, mikor olyan szép kis vasgyúró, egészségesnek tűnik, borzasztó tehetetlen és dühös érzés. Lehet, mi valamiért megérdemeltük a küzdelmeket, valamit tanulnunk kellett belőle, de ő??? Ő még csak most jött a világra, nem tehet semmiről, ártatlan és gyönyörűszép...

Nem kívánom senkinek azt a 3 óra várakozást, amíg a csecsemőorvos meglátogatott. Annyira sok volt ez már, az utolsó csepp a pohárban, hogy beszélni sem tudtam róla, hiába faggattak a szobatársak. Páromnak írtam csak sms-t. Ő pedig a drága, aki annyira aggódott korábban, hogy vajon fogja-e, mikor fogja szülőnek érezni magát, csak annyit írt vissza, hogy "megjött a faterérzés". És hogy halálra aggódja magát.

Szóval 12 óra éppenhogycsak eltelt, mi máris szülővé váltunk. Nem tartott sokáig :)

Azóta szerencsére kiderült, hogy mi volt a baj, egy fertőzést kapott el a kicsi, már azonosították és kezelik, kap mellette általános antibiotikum kúrát is, a légzése visszaállt a normálisra. Azért biztos ami biztos alapon bent tartják a csecsemőosztályon még a héten, megfigyelik, vigyáznak rá és van egy kis sárgasága is, azt is kezelik.

Tegnap összeszedtem magam és a műtéti hegeimet és fájdalmaimat annyira, hogy a férjem áttolhasson egy kerekesszékben hozzá, kicsit megfoghattam, megsimogathattam és bámultuk bámultuk egy óráig, ahogyan alszik, grimaszol, nyújtózkodik édesen. És suttogtuk, hogy nem hisszük el. Hogy ez a kis hihetetlen hulk, ez a kis húsos, görbülő szájú, csíkszemű kis csomag a miénk. Azt hiszem, akkor fogom elhinni, ha hazavittük. Addig még mindig egy kicsit olyan megfoghatatlan vágyálomnak érzem, ami bármikor elillanhat. Félek egy kissé még mindig. Félek attól, hogy mit gördít még elénk a sors. De közben bizakodom, hogy ennyi volt. Az, hogy megtalálták a baj okát, hogy kezelik, hogy kivehettem az inkubátorból, hogy én is gyorsan és szépen elkezdtem regenerálódni, arra mutatnak, hogy végre jobbá fordul minden. Azért persze most áldom az eszem, hogy vettünk légzésfigyelőt, lesni fogom minden szavát azt hiszem :)

Addig pedig nincs más dolgom, mint felgyógyulni, megerősödni (elvégre is egy négy kilós babát kell majd nap mint nap emelgetnem úgy, hogy a műtéti sebem bírja a kiképzést) és persze fejni, hogy a mi kis hiperbabánk (aki mellesleg a nővérkék szerint folyton éhes, nagyon sokat eszik és nagyon határozottan tudja követelni a kaját) kaphasson majd annyi táplálékot tőlem, amire szüksége van. Szerencsére ez utóbbi úgy tűnik, jól fog menni, a többi császáros anyukának még nincs teje, nekem ma éjszaka már volt, tudtam is fejni szépen, szereztem fejőgépet is, úgyhogy indul kéremszépen a fejőstehén üzemmód :))) 

És minden jóra fordul, ahogy a mesékben.