A mai nappal túllépjük a 40. hetet és belekezdünk az igazán izgalmas 41-be. Változás továbbra sincs. Ádám elvan, én annál kevésbé. Tegnap minden eddiginél fájósabb, fáradtabb, nyűgösebb, ok nélkül röhögve sírós és nyafogós voltam (már reménykedtem is, hogy ez valaminek a jele), de ma ismét a régi vagyok: csak semmi erőszakoskodás, megvárjuk szépen, míg a baba úgy dönt, hogy szeretne világra jönni. Az orvos azt mondta, azért nem várunk a végtelenségig, legkésőbb a hét végén megindítjuk a szülést. Ami azért kellemetlenebb. Ami azért kockázatosabb. És sok esetben mamának, babának is fájdalmasabb. Szóval bízom az én kis fiacskámban, hogy ezt ő sem szeretné se magának, se nekem. Ráadásul ha már mesterséges módszerekhez kellett folyamodnunk a megfoganásához, annyira de annyira szeretném, ha a születése természetes lenne... Talán nem olyan nagy kérés... 

Kedves, "kicsi" (3850 grammra becsült :), édes babám, jó lenne mostmár összedolgozni szépen és nem hagyni, hogy csúnya doktorbácsik belerondítsanak a mi kis privát projektünkbe...