Éppen a napokban jelöltek példaképnek egy pályázaton azért, mert eddig egész ügyesen egyensúlyoztam a család-munka, karrier-gyereknevelés ingoványos talaján. Az elmúlt két évben magam mércéjével jól teljesítettem, de ez nem mindig egyszerű, sőt. Néha egyszerűen nem lehet egyensúlyozni. Néha csak magasról tenni kell a mérleg egyik felére (a munkára) és a másikkal foglalkozni 100%-osan. Néha, akármennyire is akarom, én is belebukom a dupla szerepbe. 

Hogyan borulhat egyesúly? 

1, Szeretnék kicsit többet dolgozni, ezért tudatosan készítem a fiamat a bölcsire. A fiam viszont szabotálja a bölcsit, épp amikor már nagyon elkezdeném élvezni a munkás-laptopos-telefonálós-kávézós-rohangálós napi két órámat.

2, Ha már nincs bölcsi, nincs munka, akkor inkább koncentrálok jobban a családra, a törpémre, nagyon vidám, minőségi időt töltünk együtt, jókat mulatunk, kirándulunk, nevetünk, bohóckodunk, tanulunk. Élvezzük nagyon.

Aztán észreveszem, hogy a "semmit csinálásban" kidőlök a nap végére, este, munka közben hibát hibára halmozok, egyes dolgokat a kollégáim már jobban tudnak mint én. Hetek alatt lemaradok, kimaradok. És azonnal meginog minden önbizalmam, fogalmam sincs, ki vagyok, hol a helyem, mi a feladatom. A fiammal szeretnék lenni, de ha csak vele vagyok, "haszontalannak" érzem magam. Nem érzem, hogy hozzáadok az életünkhöz, a kerestünkhöz, a cégünkhöz. Nem szeretem a tudatot, hogy nem vagyok képben. Borul az egyensúly.

És egy egyszerű, profán példa az elmúlt napokból:

Éppen akkor, amikor a közvélemény büszke rám, amikor látják, hogy sikeres, dolgozó nő, anya vagyok, amikor ezzel "haknizom" körbe a médiát pr fogásként, hát éppen akkor pizsamában ülök a gép előtt és így kommunikálok a világgal, körülöttem a család összes tagja, velem együtt mindenki totál kidőlt a gyerek által hazahozott hányósfosóstól :) Míg a fiúk a nappaliban szenvednek, én két roham közt telefonos interjút adok egy rádiónak és azért szurkolok, hogy ne beszélgetés közben jöjjön rám a futás :) Aztán még félig betegen elmegyek forgalmi vizsgázni és 500 méterig sem jutok el, pikkpakk megbukok egy furcsa, nem is olyan egyértelműen hibás helyzetben.

Szóval lehet, hogy kívülről egyszerű ez a kettős élet és úgy tűnik, minden csupa cukormáz és tejszínhab és minden tökéletesnek tűnik, de a tökéletes mögött rengeteg munka, erőfeszítés, energia van és persze akármennyire is helyt akarunk állni minden pillanatban, mindig közbeszólhat az élet és csak rajtunk múlik, hogyan éljük meg a nehezebb pillanatokat és mit tekintünk egyensúlyi állapotnak :)

A megfigyelésem szerint vannak ilyen napok. Nem is napok, ezek általában ha elkezdődnek, összefüggő szerencsétlenséghalmazok, hetek, kéthetek. Amikor semmi nem sikerül. Amikor semmi nem úgy történik, ahogy eltervezzük. Amikor váratlan eseményekkel kell megbírkózni. De vígasztaló a tudat, hogy egyszercsak huss, végetér.

Én épp egy ilyenben vagyok benne. Csak néhány kellemetlen esemény a közelmúltból:

- Ádi utolsó foga jön, szerencsére már pár mm-t kibújt, szóval napok kérdése és vége. Ennek köszönhetően a szokásos menetrend szerint válogat, nem lehet kitalálni, mit akar megenni, az étkezés kész káosz, vita, harc, kivéve ha csokiról vagy édességről van szó. Nem mondom, hogy a Mikulás megkönnyítette a helyes étkezés visszaállítását. A szépen bejáratott altatási menetrendet felváltotta egy akármilyen fáradt, akkor sem akar aludni és ez ellen minden eszközt bevet jellegű napi kétszeri, minimum 1 órás stand-up. A hangulata ingadozó, akár nekem hormonváltozások idején.

- A múlt hétre betervezett összes program végül idegeskedős, nem jól sikerülős, elkedvetlenítős lett, minden borzasztó nehézkesen ment

- Nem találom a helyem a munkában, nehezen megy a priorizálás, alig tudok időt szakítani számomra is értékes-értelmes munkára, nem érzem, hogy hasznom lenne a cégben és bizonytalan vagyok a szerepeimet illetően (ezen dolgozom, de idő kell, míg körvonalazódnak az új tervek, stratégiák)

- Jött pár nav ellenőrzésünk, miért is ne most, év végén

- Tragikus módon eltávozott közülünk  egy kedves kollégánk, feldolgozhatatlan, ami történt vele

- Egy régi mosógép javítása és új vétele paródiába illően alakult: A régit megjavíttattam jó pénzért annak érdekében, hogy átadás után az első mosás pont ugyanolyan rossz legyen, mint javítás előtt. Az újat meghozták, kibontották, majd vissza is vitték, mert hibás volt. Ma megérkezett az újúj, párom beindította egy próbamosásra, majd elment dolgozni, így én szembesültem a centrifugázás közben elszabadult ördögként dühöngő mosógép-szörnnyel, aki kis híján a kádnak paszírozott és felaprított mindent maga körül, a padló állapotáról nem is beszélve. Próbáltam megfékezni a szörnyet egyszer, de újabb vizet adagolt, jött a következő menet. Nyertem. De akkor még nem is sejtettem, hogy az első kettő csak bemelegítés volt a harmadik centrifugázáshoz képest, amit már nem tudtam megfékezni. A gyerek mellettem rémülten sír, én igyekszem lefogni az elszabadult vadállatot, a vége az lett, hogy nemes egyszerűséggel kihúztam a konnektorból. Most béke van :)

- A fiam egy kevéssé sikerült hétvégi gyerekprogramon vélhetőleg összeszedett valami újabb kedves hányósfosóst, (vagy rosszat evett, még nem tudjuk), ennek köszönhetően a tegnap esténk és éjszakánk kissé nehézkes volt. Már gyanús volt a törpe este, beszéltük is a férjemmel, hogy jéé, de normálisan viselkedik, lepihen velünk ejtőzni, bújik meg ilyenek, itt valami nagyon nem stimmel :) Rá fél órára sugárban jött ki belőle a vacsorára adott tápszer. Aztán még. És még. Aztán a víz, amit megivott. Szegényem, éjfélig 4x öltöztettük át, a hányós bödönt már ha meglátta, sírt, ellökte magától és persze hogy inkább az ágyra, szőnyegre, magára, ránk taccsolt ki. Hiába no, ehhez a tálazáshoz még érni kell. 

- Mindezek mellett egy év szenvedés után a hét vége felé végre mennék forgalmi vizsgára és persze hogy bénább vagyok, mint valaha és persze, hogy azon aggódok inkább, hogy hogy megyek vizsgázni, ha beteg a gyerek, neadjisten én is elkapom :(

De szerencsére mindjárt itt a karácsony és akkor bizonyára minden szipiszuperré változik nyomban :D

Előszöris:

2 éves a kis vacak. Kész férfi.

Kommunikatív. Intelligens. Pedáns. Igazi mérnökember már most. Költő. Dalospacsirta. Memóriabajnok. Légtornász és akrobata. Autóvezető. A befolyásolás nagymestere. Varázsló és boszorkány. Angyali kisfiú és a világ legnagyobb huncuta egyben. Bohóc. Színész. Építőmester. Adrenalinfüggő. Kiskukta. Illatszakértő. Csokifüggő. Cumit egyedül kukába kidobó és többé nem cumizó. Rendmániás. Önálló. 

Egy kész személyiség. Döbbenet, hogy ez mindössze két év alatt történt. Nemrégiben még csak nyiklő-nyakló, óbégató és néha cukin mosolygó, a világot okos szemekkel fürkésző magatehetetlen kis törpe volt, mostanra pedig pontosan tudja, mit szeret, mit nem, mikor éppen mire van szüksége és ezt közli/érvényesíti is :) És mérhetetlen tudásszomj, információ- és mozgásigény hajtja előre, amit alig győzök kiszolgálni.

Kétévesünk Kedvencei

Kedvenc színe: barna

Kedvenc ételei: CSOKI, gríz, vajas kifli, sonka, rántott hús, keksz, tejszínhab.

Kedvenc itala: víz, gyümölcslé és a tápitáp is sláger még. Emellett imád kávét keverni és mivel Cola-t nem ihat, csinál magának csapvízből, fürdés közben és állítólag nagyon finom :D

Kedvenc meséi: Bogyó és Babóca, A láthatatlan fonal, Egy nap az oviban, Nyúl Bendegúz, Kisvakond és az árvíz

Kedvenc mesefilmjei: Bogyó és Babóca, Maja a méhecske, Szép álmokat gyerekek-sorozat

Kedvenc dalai: nem érdekli a zene, már a Kerekmese és a mondókák sem. Ha énekeljük, úgy oké. Hallgatni nem oké, ki kell kapcsolni :)

Kedvenc mondókái: Hull a pelyhes (állandó, babakocsizás közben dúdolgatott dal, ami annyira inspiráló, hogy tán ennek is köszönhetően Ádám a minap, mikor megmutattam neki az ablakból az első havat, azt mondja: "Esik a hó. Akkor itt a tél. És nemsokára jön a Télapó".), Én elmentem a vásárba, Nád a házam teteje, Zimmelzumm :DD

Kedvenc mondatai: Ádámis, Nem, Nem tudom, Bizony, Elfogyott, Kafun (ezt csak ő érti, hogy mit jelent, ezért vicces). És imád ismert dallamokra halandzsa szavakkal játszani, kísérletezni, új dalszövegeket költeni. 

Kedvenc videója ez: (komolyan, még mindig dúl a szélforgó mánia)

Kedvenc huncutságai: érthetetlen szavakat kitalálni és nevetni, hogy rajta kívül senki nem érti. Mindent elérni székre állással, asztalra vagy bármire mászással. Elbújni, elszökni, bújócskázni. Berepülő pilótát játszva kanapéra fel-le mászni, direkt nem puszit adni, direkt nem csinálni dolgokat. Saját tányérja helyett az enyémből enni (még akkor is, ha ugyanazt esszük)

Kedvenc játékai: Minden, ami veszélyes. De komolyan. Születésnapjára jobbnál jobb játékokat kapott, amikkel még én is órákat el tudok játszani, de őt sokkal jobban érdeklik a következők: illóolajok, gyertyák, kés, olló (minél élesebb, annál jobb), bármilyen szerszám, ami szúr és ő megnézheti, "hogy szúr",  tata műhelyében minden, csavarok, tekercselő gépek, satuk, konnektorok (utóbbi esetében bár pontosan tudja, hogy tilos belenyúlnia, mégis rendre megkörnyékezi a konnektort itthon, hol egy csavarral, hol egy gemkapoccsal a kezében. Sokszor rászóltunk, elmeséltük, tudja, megijedt, ismételgeti is, hogy az áram ráz, veszélyes, nem szabad. Ma reggel is, míg mosdóban voltam, hallom ám az áram-nem szabad-veszélyes-mert megráz mantrát, jön is be hozzám és hadarja. Mondom neki: "Bizony, Ádám, nem szabad. Miért, te mégis belenyúltál?" Mire ő diadalittas, büszke mosollyal közli: "Igen". Még szerencse, hogy itthon mindenhol vakdugónk van)

Kedvenc közlekedési eszköze: kismotor és "Vezzetünk", avagy vezetés apával

Kedvenc ruhája: az én pulóvereim a nyakába kötve köpenyként + a söprű, ez a standard boszorkányos szerelés

És az én személyes kedvenceim: 2 éves korára a fiam összetett mondatokban beszél, véleményt alkot, elmondja, mit szeret és mit nem szeret, jelzőket használ, ismeri a tulajdonságokat és az ellentétpárokat, a színeket, a számokat és a betűk egy részét is. Folyamatosan kommentálja minden cselekedetét, így még ha nem látom, akkor is tudom, mit csinál éppen. Mostanság pedig mindenkit kategorizál. Megállapítja a szemszínünket, a testszínünket ("Mami fehér, anya barna"), szőrösségünk mértékét, illatunkat, hangunkat, hőmérsékletünket, mindent. Én ma például "hideg és kemény" voltam a séta után :D

Emellett minden nap megdöbbent hatalmas már aktív szókincsével, szövegértésével, hibátlan ragozásával és a beszéd fejlődésével egyre kivehetőbb gondolatainak megismerésével. Valamint azzal, hogy elkezdte használni a fantáziáját, szerepeket játszik, elképzelt világot kreál. Imádok belelesni ezekbe a fantáziákba, gondolatokba.

Mindent összevetve igazából imádom végignézni a fiam minden pillanatát születése óta és várom a következő és következő pillanatokat is...

HB, kis-nagy hiperbabám! :)

Olyan a fiam mostanság, mint egy kiskamasz. Kiismerhetetlen és egyben lenyűgöző. Az egyik héten olyan kisördög, hogy egy hét alatt kétszer sikerül teljesen kihoznia a sodromból és elérnie, hogy ne tudjam kontrollálni magam. A másik héten pedig egy igazi angyal, mindent tud, figyel rám, hallgat rám, segít és az egész nap csupa móka és kacagás. Sokat lehet tanulni ebben az időszakban. Róla és magamról is. Minden nap rá kell jönnöm, hogy bár kész nagyfiú, szinte mindent ért és képes is megcsinálni, akar és próbálkozik, nem szabad túl sokat várnom tőle, mert legbelül teljesen nyilvánvaló módon csak egy nemsokára két éves törpe, gyerek még, kezelhetetlen érzelmekkel és indulatokkal. És tőlem tudja csak megtanulni, hogyan kezelje a sok-sok rátörő érzést, késztetést, vágyat, akaratot. Nekem kell példát mutatnom.

Magamról megtanultam azt, hogy bár sokkal stabilabbnak és megfontoltabbnak gondoltam magam az elmúlt 4-5 év történései után, azért mégsem vagyok kikezdhetetlen: igenis, ha fáradt vagyok, nehezebben kezelem a helyzeteket, ha több nap sok-sok kis aprósága, ellenállása, komiszsága felhalmozódik, előfordul, hogy egy-egy ponton én is összeomlok/robbanok. Szerencsére ez ritka és nem tart sokáig de mégis megdöbbentő élmény volt felfedezni, hogy a fiam igenis ki tud készíteni, ha akar. És van olyan nap, amikor akar. Mert ő még csak most tanulja a korlátait, az enyémek pedig néha mégsem olyan rugalmasak, mint azt gondoltam :)

Fiatalság, bolondság

Másrészt rettenetesen izgalmas időszak ez most: a bölcsi-saga után végre nyugodtnak, boldognak, kiegyensúlyozottnak látom a fiam, látszik rajta, hogy élvezi a törődést, a közös programokat, mostmár lehet vele elmélyülten játszani, szerepjátékozni, építeni, fantáziálni, bugyutaságokat kitalálni és azokon jókat nevetni. Most érzem, hogy egy kicsit én is újra gyerek vagyok, benne minden huncutságban, vidámságban, jó látni, ahogy könnye kicsodul, úgy nevet néhány apró bolondságon, hancúrozáson. Jó látni, ahogy együtt fedezzük fel a világot és már fogékony rá, ahogy rácsodálkozik a dolgokra, ahogy szívja magába a sok tudást és elképesztő végignézni azt, hogy mennyi mindent képes megjegyezni, felidézni, figyelni, hogyan kapcsol össze dolgokat, hogyan jön rá maga az összefüggésekre, legyen szó akár saját teste felfedezéséről vagy ízek-hangok-érzések-történések összekapcsolásáról.

Néhány példa, hogy el ne felejtsem:

- Ádám és a nagy összefüggések: Ádám hempereg a kanapén, dumál (állandóan dumál amúgy, de tényleg). Egyszercsak azt mondja: "Beszél az Ádám. És mozog a szája". Ejjha

- Ádám kiigazít: van egy kulacsa, amiben a vizet tartjuk és egy pohara, amiben ebédnél gyümölcslevet kap néha. Egyik nap adom neki a poharat, kérdezem: "Kérsz inni?" Ádám válasza: "Ez nem inni, ez almalé". Ja, bocs :)

- Ádám emlékezik: nézzük este a Sztárban Sztárt, ő szokott szavazni a telefonnal :) Egyszercsak felhangzik Taylor Swift száma, Ádám hallgatja, egyszercsak odaszalad az apjához és közli: "Vagy nézzük a krumplisat". Apám. A "krumplis" egy kiállításos installáció, benne táncoló krumplikkal, amin az apja 2-3 hete dolgozott és mutatta neki. A krumplik pedig bizony arra a Taylor Swift számra táncoltak. Nekünk eszünkbe sem jutott magunktól...

- Ádámnak boldog emlékei vannak: mostanság dúl a szélforgó-szélerőmű őrület. Ádám pár hete a nagyszülőknél közelről is megnézhetett egy szélerőművet és akkora szerelem lett, hogy azóta is szélerűmőveket nézünk a youtube-on mese helyett, szélerőművet építünk mindenből, szélerőművet kell rajzolni, azt az ágya fölé akasztani és napjában 10x elmesélni, hogy mikor forog és hogy lesz belőle energia. És napjában párszor természetesen el kell ismételni, hogy igen, nemsokára megint megyünk szélforgóhoz. Sőt, hogy legyen miről mesélni, sebtében készítettem neki egy "Ádám és a szélforgó" című remekbe szabott kézzel rajzolt mesekönyvet, hát mondanom sem kell, ez most a kötelező olvasmány minden elalvás előtt. 

Imádom ezt az időszakot a maga összes nehézségével. Gondoltam is még terhesen, hogy szeretni fogom, amikor már tényleg lehet vele játszani, valóban lehet tanítani és tudunk kommunikálni, együtt nevetni, közös poénokat, szófordulatokat kitalálni, stb. Szóval így utólag meg kell köszönnöm a fiamnak, hogy bölcsen máshogy döntött és a bölcsi helyett lehetőséget adott nekünk a nagyfiús-ovis időszak előtt egy közös bolondozós, egymást szeretve szeretős pár hónapra.

Olvastam szakkönyveket. Következetesség, kedvesség, rugalmasság, határozottság, türelem, békés megoldások, stb. Felkészültem. Elméletben.

De kezdetben azért nem igazán neveltünk, valljuk be:

- Először azért nem, mert még kicsi, nem értem, nem tudtam, melyik sírás szól azért mert szomorú, hogy nem éri el, amit szeretne és melyik azért, mert valóban baj van (pl.: felöltöztetem és közben azért sír, mert utálja és szabadulna vagy azért mert épp kibicsaklott az ujja pulcsihúzás közben és fáj neki, stb.)

- Aztán azért, mert még kicsi, nem érti az ok-okozatokat. Inkább figyelem-eltereltem, hárítottam, működött.

- Utána azért, mert ahogy kezdett okosodni, nem volt rá szükség. Szívta magába az információkat, pár próbálkozás után vette a szabályokat, értette és betartotta őket. Ügyesokosudvarias nagyfiam volt, aki még két éves sincs, de már eltakarít maga után, csak nagyon izgalmas dolgok miatt akar leszaladni az útra a járdáról és együttműködve, dalolva, közösen öltöztünk, pelenkáztunk, ettünk, aludtunk. Szép, rendszeres, tervezhető kis életünk volt.

Terrible two...

Aztán jött a bölcsi, a beszoktatás nehézségei, a betegségek, az utolsó két nagy rágófogacska (ma végre az egyik áttört, éljen!), a második szeparációs szorongásos és a dackorszakos kombó és az ügyesokosudvarias nagyfiamból egy TAZ mentalitással a kényelmes kis életünkön átgázoló, enyhe 'tojok mindenre' attitűddel és fene nagy kalandvággyal (plusz nulla félelemmel) megáldott csakazértis kisördög lett :)

Ez elsőre idegőrlő és ősz-hajszál generáló érzés volt. Jobban belegondolva viszont rájöttem, hogy rendkívül mulatságos életszakasz vár ránk :) Akarat és erő csatái napjában 1000x. Tesztelgetjük, ízlelgetjük egymást. Ő azt, hogy meddig mehet el, mi a tényleg NEM és mi a kijátszható, én őt, hogy mire reagál, mi érinti meg, mivel lehet hatni rá. Most derül ki igazán, mennyire kell a következetesség és bár magamban néha majd megszakadok a röhögéstől, azért tartom magam ahhoz, hogy ami nagyon fontos, hogy nem legyen, az bizony nem. Vagy többségében nem :) Vekerdy alapján a 80-20% még megvan :D De mélyen legbelül tudom, hogy még nagyon, de nagyon sokat kell erősödnöm mind lelkileg, mind határozottságban, mert a fiam, ha nem figyelek, simán felülkerekedik rajtam.

Legújabb példa

Ádám felmászik az étkezőasztalra. Korábban sosem mászott fel, ez most valamiért érdekes lett. Pláne, mikor kiderült, hogy tilos. 

Nevetve mászik fel, közben kommentálja a folyamatot. A reakcióinkon is nevet, akár rászólunk, akár kiabálunk, akár erélyesen arrébb visszük. Kezdtünk kifogyni az erőszakmentes ötletekből, ezért anyukám javaslatára megpróbálkoztunk a "büntetéssel". Ádám, ha felmászik az asztalra, bemegy a szobájába, becsukom az ajtót, odaülök az ajtó elé és megmondom neki, hogy most itt marad, mert a nappaliban nem tud rendesen viselkedni. És aztán nem játszok vele, csak őrzöm az ajtót. 

Hát a szuperdada taktika a következőképpen vált be.

1. jelenet: Ádám kicsit kiabál, ellenkezik, megpróbál eltolni az ajtó elől. Aztán játszik inkább nyugodtan. Amint nyílik az ajtó, szalad a nappaliba és már ül is az asztalon.

2, jelenet: Már nem is ellenkezik, vidáman rohan a szobájába, ahol fel-alá sétálgatva meséli, mantrázza, miszerint: "És akkor anya kinyitja ajtót. És akkor felmegyünk asztalra. És aztán jövünk a szobába." Békésen lefoglalja magát, megvárja, míg nyílik az ajtó, szalad a nappaliba és már ül is az asztalon. (1-0)

3, 4. jelenet: ugyanaz, mint a második.

5. jelenet: Ádámnak új ötlete támad: "Akkor inkább felmászunk ide" - közli és már a szobájában lévő asztalok egyikén terem, nézve, hogy kapok infaktust, amikor megpróbál róla le is mászni. (5-0)

6. jelenet: Újabb ötlet, jól belejött a drága: "Ide is felmászunk" - másik asztal, körülötte plafonig érő polcrendszer, anya pedig mivel nem játszik, nem vehet részt a polc módszeres és másodpercek alatt történő lerámolásában. (6-0)

Anya ehelyett csak néz, néz, kívülről rendkívül komornak tűnik, belülről a káoszt nézve sír, a fifikás fiát nézve nevet egyszerre. És azon gondolkodik, mit is lehet kezdeni egy gyerekkel, akit nem hat meg sem a szép szó, sem a hangosabb szó, sem a büntetés... Mit kellene ilyenkor csinálni? Ráhagyni, hátha megunja? De akkor hol marad a tekintély? Hogy is van ez a nevelés dolog? :)

Ha őszinte akarok lenni magamhoz, örülök, hogy megtehetem, amire készülünk. Örülök, hogy olyan életet élünk, olyan helyzetben vagyunk, hogy van lehetőségem visszalépni és nem kell valamit mindenáron lenyomnom a gyerek torkán, nem kell "betörnöm", ahogy a kicsik többségét, akiknél az anyukának muszáj visszamennie dolgozni, a gyereknek pedig muszáj bölcsibe menni.

Bye-bye énidő

Nálunk pedig úgy áll a jelen helyzet, hogy muszáj egyet hátra lépnünk és kicsit újrakezdenünk. Bevallom, először, mikor bennem és az óvónőkben külön-külön, majd közösen is megfogalmazódott a gondolat, az önző énem egyből dühös lett, dühös, mert keresztbe húzták a számításait (erre személyiségemből adódóan mindig pipa tudok lenni és 3 év várakozás, kórház, terhesség, miegymás sem tudta kiölni belőlem az önzést, max. erősen csökkenteni és kezelhetővé tenni :). Dühös voltam, mert szerettem a kis én-időmet. Mert jó volt újra dolgozni kicsit. Kávézóban ülni a laptop előtt, telefonálni, e-mailezni, tervezni, szervezni, fontosnak lenni. Sőt, nyugodtan vásárolni, nézelődni is. De ez csak pár percig tartott. Aztán ránéztem a homokozóban lelkesen túró szöszkére és azonnal oldalba rúgtam magam képzeletben: "Te hülye! Hát nem a gyerek a legfontosabb? Hát nem érte harcoltatok évekig? Hát nem azt vártad mindennél jobban, hogy vele lehess, hogy minél több pillanatot közösen élhessetek át? Dehogynem! Akkor meg pofa be, nézz rá, akarsz neki még több bánatot okozni? Naná, hogy nem. Semmi nem olyan fontos, mint hogy őt megint boldognak és nyugodtnak lásd. Tedd félre a hülye önzésedet, ráérsz még vele. Itt a gyerek, vele legyél, neki segíts, őt szeresd, használd ki, mert ezek a percek sosem jönnek el újra". 

Hát igen. Valahogy így kerekedett felül bennem percek alatt az egón az anya. Az anya, aki már napok óta érezte, hogy valami nem stimmel ezzel a bölcsi-dologgal.

Felkészülés, vigyázz, kész...

Pedig mindent megtettem annak érdekében, hogy stimmeljen. Minden szépen, pontosan meg volt tervezve (pont mint a terhességemmel, teherbeesésemmel kapcsolatban, ami pont annyira nem jött össze, mint ez a beszoktatás):

- kiskorától kezdve vigyáztak rá mások rendszeresen, nagyszülők, a férjem, 1-2 alkalommal bébiszitter is

- fél évig csak játszóházként jártunk a bölcsibe, rendszeresen, heti 2x, hogy a fiam megismerje és megszeresse a környezetet, a gondozókat, a gyerekeket, mert annyira már ismerem, hogy akiket szeret, azokkal szívesen marad

- nyáron sokat beszéltünk a bölcsiről, lelkes volt, érdekelte a dolog

- mikor elkezdtük, még egy bölcsis könyvet is vettem, néztünk ilyen meséket is, szerette, érdekelte, a mesekönyvet mai napig minden este el kell olvasni

- óvatosan hátráltam ki, nem napról napra, inkább hétről hétre, az ő ütemében

- egy régi ismerős kis barátnője is csoporttársa lett, ami szintén sokat segített az elején

- folyamatosan tájékoztattak, mit csinált, mi történt vele, tudtam én is mesélni neki arról, hogy miket csinált, nem maradtam ki az életéből

- kialakult a kötődés közte és az egyik gondozónő között, őt követi, nála keres vígaszt

De:

- 1 hónapig játszottuk az 1 hét bölcsi, 1 hét betegség nótát, ami nyilván megzavarta

- a beszoktatást megszakította egy hosszabb családi nyaralás is, ami szintén bekavart

- egy idő után rájött, hogy mostantól én mindennap le fogok lépni és ami addig működött csecsemő korától kezdve (hogy halk elköszönés után megvárom, míg valamiben elményed és lelépek), az már nem ment, tudta, hogy menni fogok és a  szeme sarkából mindig figyelt, ott vagyok-e még. Muszáj volt elkezdeni nyíltan játszani, elköszönni és a szeme láttára elhagyni a szobát, ami szintén kisbaba kora óta tiltólistás tevékenység: Ádám jelenlétében SOHA SENKI nem hagytatja el a szobát, aki fontos neki, különben óriási botrány van. Mindig csak ő léphet le, ha úgy gondolja :D

- a bölcsi mellett én néha (heti 1-2x) vezetni is járok és mostanság rájött, hogy akkor is lelépek, szóval nap közben is kereste a jeleket, hogy biztosan ott vagyok-e még. És hát néha végignézte, ahogy nap közben is lelépek... :(

Az utóbbi napokban sorra jöttek az intő jelek...

1) Már az apjára is úgy tekint, mint olyan személyre, aki el akarja őt néha vinni tőlem, így ha gyanút fog, tőle is menekül :D

2) Mindenhová mennem kell, mindenhová csak én, legyek ott, ugye megyek, biztosan-e, ott vagyok-e még, hol vagyok, stb.

3) Éjszaka, sőt már az esti elalvásnál is sokszor felült, megriadva sírt és azt hajtogatta, hogy "anya elmegy", "anya siet", "anya mindjárt jön". Bármit megtettem volna, hogy megvigasztaljam, borzalmas volt hallani/látni, hogy mennyire megviseli a dolog.

4) Az egész jól haladó beszoktatás (már csak keveset sírt, utána jól elvolt, nem nagyon emlegetett) hirtelen visszaesett: őrjöngve hagyom ott, nehezen lehet megnyugtatni, utána sem oldódik fel, konkrétan inkább odahúz egy kisszéket az ablakhoz, amire leül és engem vár :( Amikor megyek érte, a szeme a korábbi boldog- megkönnyebbült tekintet helyett szomorú, dühös, kétségbeesett . Azonnal szalad hozzám, közli, hogy menjünk haza és már indul is. Egy percet sem akar maradni.

5) Odahaza az én okos, szófogadó fiamból kisördög lett: mindent megkérdőjelez, amit eddig tudott, minden szabályt megszeg, amit csak lehet. A büntetésekkel tisztában van, nem különösebben hatja meg, de folyton próbálkozik és figyeli, hogy következetes vagyok-e. Mindemellett a hétköznapi rutinokat is felborítja, ellenáll mindenért, amiért tud, a pelenkázáson át az öltözködésen keresztül az étkezésekig. Most pont az a kisfiú, amit a filmekben látni: fél óra alatt kipucolja az egész wc helységet a wc kefével; pillanatok alatt fent van minden polcon és asztalon; különös vonzódást érez a veszélyes dolgok iránt (tűzhely, olló, kés, gyufa, krémek és gyógyszerek); orrába-szájába-fülébe dugna vigyorogva mindent, pedig korábban sosem dugott semmit; csapkod, kiabál, ellenkezik, ha valami nem tetszik; szőnyegbe kölesgolyót döngöl zacskónyit; mire mosogatás közben észreveszed, hogy eltűnt a szobából és utána mész, már felmászott a másik szobában egy polcra, levett egy buborékfújót és magára és a fél szobára öntötte a tartalmát, stb.

Mindezek után elkezdtem gondolkozni, hogy ez így nem jó, valami nem stimmel, 2 hónap után mintha totálisan visszaléptünk volna, a gyerek ahelyett, hogy felszabadultabb lenne, egyre stresszesebb, egyre jobban megviseli ez az egész lelkileg. A gondozónők is így érezték, ezért beszélgettünk és azt javasolták, az őszi szünet után kicsit lépjünk hátra és járjak újra vele együtt a bölcsibe, építsük fel megint közösen a bizalmat és várjuk ki, míg a szeparációs szorongás csillapodik és ő megérik a bölcsödére. Megnyugtattak, hogy sok ilyet láttak már, van, aki 3-4 évesen sem érett az elszakadásra, vannak nagyon erős anya-gyermeke kötelékek, amit nehezebb az átlagnál szétszakítani és hogy az ilyen visszalépések általában pozitív hatással vannak a gyerekre, segítenek elkerülni a traumát és feloldani az addigi rossz érzéseket. Hát bízom benne.

Szóval őszi szünet, bölcsi szünet és majd folyt. köv. A gyerek tempójában. A gyerek igényeit a szemeim előtt tartva. A mosolyára gondolva. A lelki békéjére koncentrálva. És hálát adva a sorsnak, hogy minderre lehetőségünk van. És mégsem kell "betörnünk".

Kínzó kérdés gyötör engem és a férjemet is. Ha a gyerek napról napra kevesebbet sír a bölcsiben elválásnál (azért még sír, csak már nem fél órákat), akkor az jó? Jó, mert haladunk vagy jó, mert "betörtük"? Jó-e, hogy "betörjük"?

Az eszem azt mondja, igen. Mert ez az élet rendje. Mert előbb-utóbb mindenkinek szocializálódnia kell. Mert előbb-utóbb el kell kezdenünk hosszabbra engedni a láthatatlan fonalat. Mert nagyfiú, minden érdekli, én már sokszor unalmas vagyok (pláne az ilyen őszi-borongós napokon), mert van igénye az újra, az izgalomra, a tanulásra, a mozgásra, a társaságra. Mert eddig szeretett odajárni, szerette a többi gyereket, jól érezte magát. Mert nekem bevallom, jól esik dolgozni és napi 2 órát kicsit magamban lenni. Mert én feltöltődöm és láthatóan intenzívebbek, minőségibbek azóta a délutáni közös programjaink. Mert hosszú távon mindketten jól járunk vele. Mert jobb most elkezdeni, nem pedig majd amikor a tesó érkezik (nem szerettem volna, ha valaha azt érzi, más miatt "lepasszolom"). 

A szívem mindemellett ugrál és kapálózva ellenkezik, nem, nem és nem, ez így nem jó. A gyerek sír, látom, hogy szenved, az elváláskor ránézni és mosolyogva elköszönni felér egy kínzással. Mert mikor megyek érte, egyre inkább látom a szemében a beletörődést. És a megkönnyebbülést, hogy végre megjöttem. Mert borzasztó az érzés, hogy rákényszerítek valamit és nem engedem, hogy ellenálljon. Mert "betöröm" és emiatt, bár tudom, hogy amit csinálunk, hosszú távon jó, rettenetes bűntudatom van. Mert a szívem meg-megkérdezi, hogy mi lenne, ha sosem adnám oda senkinek? Miért is kell bölcsibe, oviba, iskolába járnia? Az én döntésem lenne, ha nem menne, együtt lehetnénk örökké. Vagy legalábbis még jó sokáig. Traumák nélkül. Kicsit utálom magamat, mert azon kívül, hogy az ő érdekeit is nézem, önző vagyok. Örülök a szabadidőmnek. Örülök, hogy dolgozhatok. És közben a szívem szakad meg a szomorú kis szemeit látva, a sírását hallva, ahogy kiabálta első pár nap, hogy "Megkeressük anyát". A szívem szakad meg, hogy azóta olyan bújós, mint még sohasem. Simogat, szeretget, ölelget, el nem engedne. Hogy éjjel is engem keres, többször felébred, szomorú, utánam kiált. Hogy ha odafekszem mellé végül és megpróbálnék kisurranni, miután elaludt, azonnal megérzi és kis törpe kezeivel markol, kapaszkodik, nem enged. Hogy játék közben is azt mantrázza magának, hogy "Anya siet", "Anya mindjárt jön", "Nem sírunk". A szívem szakad meg végignézni, ahogy magában feldolgozza az elválást. Az eszem pedig tudja, hogy ennek így kell lennie és hogy még lesz ilyenebb is és hogy ha ezt nem bírom erővel, türelemmel és sok sok szeretettel végigcsinálni vele akkor bele fogok pusztulni abba a pillanatba, amikor majd ő akar leválni tőlem kamaszként, felnőttként.

Kedves kicsi fiam! Sajnálom, hogy fájdalmat okozok most neked néhány hétig. Sajnálom, hogy el kell válnunk pár órára. Sajnálom, hogy csalódtál bennem. De remélem, később csak a jóra emlékszel majd, a sok kis barátra, a sok új élményre, a felszabadító játékra, a közös éneklésre, táncolásra, a mosolygó arcomra, mikor érted megyek. Remélem, pár hét múlva már tudni fogod, hogy a köztünk lévő kötelék erősebb mindennél és bár fizikailag nem mindig vagyok veled, a lelkem egy darabja szüntelenül rád gondol. Szeretném, ha boldog lennél. Szeretném, ha ez a pár hét gyorsan elröppenne és neked minél kevésbé fájna. Szeretném, ha tudnád, hogy anya mindig siet. Sőt, nem is kell sietnie, anya mindig veled van. Szeretlek.

Most pedig elbújok a kávézó sarkába pityeregni egy jót :)