Végem van :D A fiam eddig sem volt az az ide-oda rángatható fajta, tudtuk (hallottuk), ha valami nem tetszett neki, de mostanság, hogy kinyílt a csipája (vagyis a szája), már nem csak ellenkezik, hanem érvel, nyomást-hatást gyakorol és befolyásol is.

Még két éves sincs, de már már nem csak beszél, hanem

- kombinál

- alkudozik

- füllent

- alternatívákat sorol fel

- kompromisszumokat köt

- megvigasztal

- ellentmondást nem tűrően kijelent

- sőt, nevetve, játékból vagy teljes tudatossággal, elképzelései mellett kiállva nemet is mond.

(mindemellett fára mászik, páros lábbal hatalmasakat ugrik, álló nap kaszkadőrnek képzeli magát, bukfencezni tanul, lovagol - rajtunk, hegyet mászik, sziklát mászik, talicskázik az apjával és fekvőtámaszozik, de ez már egy másik történet :)

Néhány példa

1) Ádám, a füllentő

Ádám pukkant egyet (igen, így mondjuk, valamiért így alakult ki a családi nyelvhasználatban :). Ádám észleli is, körülnéz, majd azt mondja: "Pukkantott. Igen, pukkantott aaaa (itt kis szünet, gondolkodás) apa popója".

2) Ádám, aki tudja, mit akar

Felébredvén délutáni alvásából szalad és közli, hogy habot (tejszínhabot) szeretne enni (múltkor a nagyinál kipróbálta és totálisan rápörgött). Mondom neki, hogy én ebédet adok neki, hab a nagyinál van. Erre, mint akit puskából lőttek, rohan az előszobába, beül a babakocsiba és közli: "Akkor menjünk a nagyihoz!"

3) Ádám problémamegold

Sétálunk egyik nap, én tolom a babakocsit, ő körülöttem rohangál. Még tanuljuk ezt a sétálgatást erősen, mert a kíváncsisága a gyorsaságával vegyítve veszélyes játék, igaz, hogy egy darabig szépen elsétálgat a közelemben, de bármikor képes valami izgalmas dolog miatt kilőni mellőlem fénysebességgel. Minden nap gyakoroljuk, de erősen folyamatban van a közös séta projekt :) Szóval séta a tóparton, tanítom Ádámnak, hogy ne menjen tőlem messzire, mert akkor bizony visszarakom a babakocsiba. Az első eltévelyedésnél utána szaladok, felkapom, kicsit beültetem a kocsiba, majd megbeszéljük, hogy újra kijöhet, ha megígéri, hogy nem megy messze. Egyszercsak keresztezi utunkat egy elhagyatott szálloda udvara, gyalogútja, Ádám azonnal iramodna is be a dzsungelbe, én ismét emlékeztetem, hogy ne menjen messzire, jöjjön vissza. Erre megtorpan, egy pillanatot gondolkodik, majd megfordítja a babakocsit a gyalogút irányába és tolni kezdi, "Akkor arra menjünk" felkiáltással. :)

4) Ádám kijelent

Ádám, ha valamit szeretne, így kommunikál: "Apa felvesz". "Anya adja". "Kérsz túró rudit". "Segítek". Ez persze mind ránk vonatkozik és mi, mint jó rabszolgák, tudjuk is a dolgunkat :) Adunk-(fel)veszünk-segítünk. 

5) Ádám szeret

Ádám mostanság egyre jobban kifejezi a szeretetét is. Néha rátalál egy-egy új/régi játékra, ami tetszik neki, felkapja, megölelgeti és közli, hogy "Ádám szeret". Ha nekünk akar kedveskedni, akkor azt mondja, hogy "Anya szeret", "Apa szeret", mi pedig tudjuk, ez is azt jelenti, hogy ő szeret minket. Sőt, már érintésekkel is kommunikál, megsimogat és közben mondja is, mit csinál, hátha nem jöttem volna rá magamtól: "Megsimogatjuk anyát". Én pedig olvadozok. Néhanapján kiskedden magától vagy kérésre puszit is ad, de úgy tűnik, pont annyira nem puszilkodós, mint az apja (kivételt képeznek ez alól a szép és cuki kis barátnői, akiket bezzeg pirulva puszilgat tonnaszámra :). A legszebb-legszívszorítóbb dolog pedig az, hogy kialakult benne az empátia, amiről nem is gondoltam volna, hogy ilyen korán megnyilvánul majd: Egyik nap nagyon kiborított, előtte több napon keresztül mindenért ellenkezett velem, még a rutin feladatok (pelenka, öltözés, evés, stb) is folyamatos küzdelemmel teltek és elfáradtam, meguntam, mérges voltam rá és tehetetlennek éreztem magam. Bánatomban elbújtam a paplan alá pityeregni kicsit, kiadni magamból a feszültséget. Ő addig vígan eljátszott mellettem az apjával. Aztán egyszercsak eszembe jutott, hogy minek bújok el, sosem látott még a gyerek sírni, itt az ideje, sőt, jó is lesz talán, ha rájön, viselkedésével elszomorít. Ádám pár pillanat múlva észrevette, hogy valami nem stimmel, meglátta az arcomat és azonnal odarohant hozzám. Megsimogatta a lábam, közben mondta, hogy "Megsimogatom anyát", "Anya szeret". Aztán hozzám bújt, várt kicsit, majd pont, mint ahogy én szoktam, megpróbálta elterelni a figyelmem: megfogta a kezem és odahúzott a számítógép elé, "Rajzoljunk csokis C-t"*-mondta. Én pedig elmosolyodtam, megpusziltam a buksiját és rajzoltunk. :)

* Ez egy kis magyarázatot talán igényel és legalább sosem felejtem el én sem: Ádámot rabul ejtették a betűk. 6-10 betűt már stabilan felismer, kedvence a C betű. A számítógépen néha megnyitjuk a Word-ot és engedjük neki, hogy írjon. Nagyon szereti a barna színt, ezért mikor az apja megkérdezte, milyen színűre színezzük a C betűt és ő meglátta a színpalettán a barnát, azonnal arra mutatott, mondván, az lesz a Csokis C. Azóta ha "írni" akar, azt kéri tőlünk, hogy rajzoljunk csokis C-t :)

4 nap bölcsi, másfél hét betegség. A beszoktatás eddigi mérlege. Csak így tovább, állítólag lesz még pár hasonló körünk, szóval itt az ideje betárazni vitaminokkal, hogy ha a gyerek ki is dől, legalább én képes legyek tartani a frontot :)

Szóval az úgy volt, hogy a beszoktatás 3. napja nem sikerült igazán jól, de erre készültünk is, mondta az óvónéni, hogy a 3. nap mindig a legrosszabb, mert akkor jön rá a gyerek, hogy itt valami rendszer kezd alakulni, kéremszépen. Elég annyi, hogy mikor 2 óra múltán mentem a fiamért, az óvónénik megkértek, másnap vigyem magammal a cumiját (pedig már nem cumizik, csak este elalváshoz) :) A 4. nap már jobb volt, elváláskor és utána volt egy kis bömbi, a második volt állítólag durvább, de végül közös mosogatással sikerült oldani a feszültséget. Amúgy nagyon megdicsérték a törpét, hogy ügyes, alkalmazkodó, okos és nagyon szeret segíteni (leveleket söpör az udvaron, ágakat szed, összepakol). 

Mindezek ellenére a 4. nap, csütörtök délután észrevettem a zöld barba papákat az orrában, melyet szintén elég észrevehető ugató köhögés kísért. Ajjaj, gondoltam, irány a doki másnap, itt valami nem stimmel. Doktornéni meg is erősített, ez bizony egy bakteriális izé, torokfájás, piros garatok, még láz és egyéb is lehet belőle, anyuka kérem, otthon kéne maradni pár napot. Oké, mondom, maradunk, nyilván nem akarok senkit még pluszban megfertőzni.

Node a baj bajjal jár, szóval:

1, Én is elkaptam a bacit: péntekre zombi voltam, szombatra pedig már annyira, hogy kijátszottam férjemnél az egyik anyák napjára kapott "ma én vigyázok a fiunkra" kártyát és egész nap teáztam, feküdtem, takaró alá bújtam (persze csak többségében, mert bár a férjem tudta, hogy én aznap pihenek, a fiam nem és nem is érdekelte. Így aztán azért én is játszottam, olvastam, etettem, pelenkáztam, de összeségében azért sikerült kicsit regenerálódni). Hétfőre már egészen működőképes állapotba kerültem, de menten meg is fogadtam, hogy mostantól vitamin, vitamin, vitamin, nem lehetek ennyire puhap..cs, hogy a fiam jobban viseli a betegséget, mint én. Mert ő persze vígan kommandózott, ugrált, szaladgált, énekelt a lakásban, így oldva meg a kijárási tilalmat és a mozgáshiányt. Pihenés kizárva, egy helyben csak és kizárólag mesével lehetett tartani :)

2, Keddre voltunk visszarendelve kontrollra, vasárnap még úgy tűnt, szuperül alakulnak a dolgok, a takonykór csökkent, köhögés szinte semmi. Aztán hétfőn, derült égből villámcsapás módra a gyerek belázasodott. 38.5-39 közt mozgott onnantól 3 napig folyamatosan, levinni nem nagyon lehetett. Cuki amúgy, mert 38.5-nél még teljesen működőképes, a fent leírt tevékenységeket űzte vidáman, 39-nél kezdett csak elbágyadni. Kedden a doktornéni azt mondta, meg kell találnunk a láz okát, irány a fül-orr gégészet és ha az nem jön be, akkor vérvétel, stb. Hát a fül-orr gégészet jó tippnek bizonyult: szegény Ádi sűrű orrváladéka letapadt a garatain és a jobb fülében is, így a torkára antibio-t kapott, a fülét pedig jó alaposan kimosta az amúgy nagyon kedves doktornéni. Hogy milyen egy fülmosás? Nem tűnik vészesnek ránézésre amúgy, érzésre biztos elég kellemetlen, a gyerek mindenesetre érkezéstől távozásig ellenállt max hangerőn, alig értettem az orvos további instrukcióit :) Azt mondta, szerncsénk volt, még pont időben jöttünk mert még nem gennyesedett be a füle, ami annyira tud fájni a piciknek. Nagy kő esett le a szívemről. 

A látogatást követően Ádi szerencsére napról napra jobban lett, így a pénteki kontrollon hivatalosan is el lettünk engedve a tervezett nagyszülők-régi barátnő-ausztriai rokonlátogatással egybekötött kirándulásra, mondván, ennél jobbat most nem is tehetnénk a hetek óta otthon szenvedő/senyvedő gyerekünkkel :)

Szóval bölcsi folyt. köv, fülgyulladás kipipálva, himlő ellen beoltattam a gyereket, remélem más rém már nem nagyon talál ránk az elkövetkező hónapokban...

Annak, aki pedig nem tudná, mi az a fülgyulladás: (én így magyaráztam el Ádinak, mi történik vele)

Amikor anya tényleg elmegy dolgozni és csak ebéd előtt ér vissza.

A nap mérlege:

- Ádám eljátszik, csak egyszer keres, de ha mutatnak neki érdekeset, megnyugszik

- Én alig tudok mit kezdeni a fene nagy (2,5 órás) szabadságommal, holnap viszek magammal laptopot

- Ádám álmából felriadva azért azt mondogatja, hogy "Anya dolgozni ment, Anya boltba ment, Anya mindjárt jön"

- Hazafelé olyan fáradt, hogy ülve elalszik a biciklin, alig tudok tekerni, mert nyiklik-nyaklik mindenfelé a kis-nagy bukósisakos buksija (már elkezdtem keresni a megoldást, egyesek a sállal az üléshez rögzített gyerekfejre esküsznek :))

- Délután mikor fél órára elszaladok megjavíttatni a biciklit, azért látom rajta, hogy már kezd elszontyolodni, hogy hová tűnök megint

- Kicsi szabadságot kapott Anya tényleg működőképesebb Anya, könnyebben kezelem a rikoltozós hisztiket is :)

- Az esti alvásnál a szívem szakad meg, a gyerek éjjel kétszer is hív, sírva, motyogja, hogy "Anya elment dolgozni", szorongatja a kezem, el nem engedné és vagy fél óra, míg elalszik újra :(

Mindeközben olyan érzésem van, mintha a gyerek minden nagyobb változást megérezne és mindig egyik napról a másikra hatalmasat lép és alkalmazkodik az adott helyzethez. Most is egész nap csak néztem, ki ez az okos nagyfiú itt mellettem, aki ma először ment bölcsibe anya nélkül, aki ma először döntött úgy, hogy egyedül kifújja az orrát, aki egyedül bújik be a szandáljába, sőt, aki kiválasztja, melyik szandált szeretné aznap felvenni :D

Folytköv.

Tegnap Ádi életében először elmesélte az álmát nekem. A délutáni alvásból közösen ébredve elkezdte hajtogatni:

- Apucika, apucika, apuciii repült.

- Hol repült? - kérdeztem én.

- Ott repült. Hejikoptejjel. - bökött az ujjával a plafonra. 

- Apucika hejikoptejjel repült. Ott fent. - mondta ki még egyszer egészben a mondatot, hogy biztosan értsem én is :)

Hát így állunk. Nem gondoltam volna. 

Szaranyaság ide vagy oda, vártam már nagyon azt a heti pár óra szabadidőt, amikor dolgozhatok nyugodtan és/vagy csak kicsit magammal foglalkozhatok. Terveztük is jó előre a dolgot, Ádi már március óta jár heti pár alkalommal velem együtt a bölcsibe. Szoktuk a helyet, az embereket, a gyerekeket. Aztán jött egy nagyobb, két hónapos nyári szünetes kihagyás és a fiam nyaralás utáni minden eddiginél anyásabb korszaka és azt gondoltam, nagyon messze van még az a beszoktatás...

Már le is tettem arról, hogy idén beszokhat, erre mintha csak érezte volna, hogy a dolgoknak változniuk kell, amint vége lett a nyári szünetnek, alig várta, hogy menjünk. Reggel hétkor beült a babakocsiba, hogy indulhatunk. Első nap haza sem akart jönni. Egymás után 3 alkalommal rám se bagózott. Korábban azért a környékemen sertepertélt, látványosan unatkozott néha, most pedig mint akit kicseréltek. Engedte, hogy a gondozónő segítsen neki. Játszott a többi gyerekkel vidáman és önfeledten. Eljátszott egyedül, magával jókat beszélgetve. Anyát elkerülve. És ahogy elnéztem az én önálló, szociális kis csemetémet, éreztem, hogy végre eljött az idő. A héten beszoktatunk. Meg is beszéltem mindent a gondozónőkkel, a folyamatot, a tudnivalókat, a magunkkal vinnivalókat. És vártam izgatottan a holnapi napot (nemsokára mait). Aztán este, ahogy lefeküdtem az én kicsi fiam mellé az ágyba és vártam, hogy elaludjon...

... csak néztem, néztem a nyugodt kis arcát, a hosszú lábait, azt, hogy már nem fér el a karomban és elfoglalja az ágy nagy részét. És arra gondoltam, hogy holnaptól végérvényesen elkezdődik valami más. Valami új. A fiam, az én kicsi, egyetlen, várva-várt fiam holnapról az élete egy nagy szeletét nélkülem tölti majd el. Még akkor is, ha nem is megy minden nap, csak heti pár alkalommal délelőttönként. Nélkülem fog sírni, nevetni. És én nem leszek ott, hogy megvigasztaljam, vagy vele nevessek vagy megvédjem vagy beszélgessek vele. És bár halogathatnám még, legkésőbb jövőre, óvodás korára már úgyis muszáj lesz részben elengednem. Aztán pedig egyre jobban és jobban. És arra is gondoltam, hogy milyen anya is vagyok én, hogy ezt vártam, hogy dolgozni akartam, időt akartam magamnak, miközben korábban mindent megtettem azért, hogy megszülessen, hogy velünk lehessen? Elszomorodtam, hogy még nincs két éve, hogy idepottyant közénk ez a kis angyal és már most egy kicsit elszakad tőlem és én ezt engedem, sőt támogatom. És azon is, hogy ha majd egyszer testvére születik, méginkább háttérbe fog szorulni, akár akarjuk, akár nem. A mi kis egyetlen hiperbabánk, akiért annyit küzdöttünk. Akivel minden perc kincs és én mégsem becsülöm meg... vagy mégis? Tudom, hogy jót teszek neki a közösséggel, jól érzi magát, igénye van az ingerekre, a folyamatos tanulásra, sőt, a nagyobb gyerekekre is, mert velük jobban kijön. Nekem is igényem van a munkára, a szellemi frissességre, a tanulásra. Win-win-nek tűnik a helyzet, nem ócska magyarázatnak. És mégis. Az anyai szív egy pillanatra megáll ezen az időnek nevezett gyorsvonaton és elmélázik: oké, hogy ez az élet rendje, de nem lehetne, hogy még egy napig, csak egy napig ne változzon semmi? :)