Kínzó kérdés gyötör engem és a férjemet is. Ha a gyerek napról napra kevesebbet sír a bölcsiben elválásnál (azért még sír, csak már nem fél órákat), akkor az jó? Jó, mert haladunk vagy jó, mert "betörtük"? Jó-e, hogy "betörjük"?

Az eszem azt mondja, igen. Mert ez az élet rendje. Mert előbb-utóbb mindenkinek szocializálódnia kell. Mert előbb-utóbb el kell kezdenünk hosszabbra engedni a láthatatlan fonalat. Mert nagyfiú, minden érdekli, én már sokszor unalmas vagyok (pláne az ilyen őszi-borongós napokon), mert van igénye az újra, az izgalomra, a tanulásra, a mozgásra, a társaságra. Mert eddig szeretett odajárni, szerette a többi gyereket, jól érezte magát. Mert nekem bevallom, jól esik dolgozni és napi 2 órát kicsit magamban lenni. Mert én feltöltődöm és láthatóan intenzívebbek, minőségibbek azóta a délutáni közös programjaink. Mert hosszú távon mindketten jól járunk vele. Mert jobb most elkezdeni, nem pedig majd amikor a tesó érkezik (nem szerettem volna, ha valaha azt érzi, más miatt "lepasszolom"). 

A szívem mindemellett ugrál és kapálózva ellenkezik, nem, nem és nem, ez így nem jó. A gyerek sír, látom, hogy szenved, az elváláskor ránézni és mosolyogva elköszönni felér egy kínzással. Mert mikor megyek érte, egyre inkább látom a szemében a beletörődést. És a megkönnyebbülést, hogy végre megjöttem. Mert borzasztó az érzés, hogy rákényszerítek valamit és nem engedem, hogy ellenálljon. Mert "betöröm" és emiatt, bár tudom, hogy amit csinálunk, hosszú távon jó, rettenetes bűntudatom van. Mert a szívem meg-megkérdezi, hogy mi lenne, ha sosem adnám oda senkinek? Miért is kell bölcsibe, oviba, iskolába járnia? Az én döntésem lenne, ha nem menne, együtt lehetnénk örökké. Vagy legalábbis még jó sokáig. Traumák nélkül. Kicsit utálom magamat, mert azon kívül, hogy az ő érdekeit is nézem, önző vagyok. Örülök a szabadidőmnek. Örülök, hogy dolgozhatok. És közben a szívem szakad meg a szomorú kis szemeit látva, a sírását hallva, ahogy kiabálta első pár nap, hogy "Megkeressük anyát". A szívem szakad meg, hogy azóta olyan bújós, mint még sohasem. Simogat, szeretget, ölelget, el nem engedne. Hogy éjjel is engem keres, többször felébred, szomorú, utánam kiált. Hogy ha odafekszem mellé végül és megpróbálnék kisurranni, miután elaludt, azonnal megérzi és kis törpe kezeivel markol, kapaszkodik, nem enged. Hogy játék közben is azt mantrázza magának, hogy "Anya siet", "Anya mindjárt jön", "Nem sírunk". A szívem szakad meg végignézni, ahogy magában feldolgozza az elválást. Az eszem pedig tudja, hogy ennek így kell lennie és hogy még lesz ilyenebb is és hogy ha ezt nem bírom erővel, türelemmel és sok sok szeretettel végigcsinálni vele akkor bele fogok pusztulni abba a pillanatba, amikor majd ő akar leválni tőlem kamaszként, felnőttként.

Kedves kicsi fiam! Sajnálom, hogy fájdalmat okozok most neked néhány hétig. Sajnálom, hogy el kell válnunk pár órára. Sajnálom, hogy csalódtál bennem. De remélem, később csak a jóra emlékszel majd, a sok kis barátra, a sok új élményre, a felszabadító játékra, a közös éneklésre, táncolásra, a mosolygó arcomra, mikor érted megyek. Remélem, pár hét múlva már tudni fogod, hogy a köztünk lévő kötelék erősebb mindennél és bár fizikailag nem mindig vagyok veled, a lelkem egy darabja szüntelenül rád gondol. Szeretném, ha boldog lennél. Szeretném, ha ez a pár hét gyorsan elröppenne és neked minél kevésbé fájna. Szeretném, ha tudnád, hogy anya mindig siet. Sőt, nem is kell sietnie, anya mindig veled van. Szeretlek.

Most pedig elbújok a kávézó sarkába pityeregni egy jót :)