Ha őszinte akarok lenni magamhoz, örülök, hogy megtehetem, amire készülünk. Örülök, hogy olyan életet élünk, olyan helyzetben vagyunk, hogy van lehetőségem visszalépni és nem kell valamit mindenáron lenyomnom a gyerek torkán, nem kell "betörnöm", ahogy a kicsik többségét, akiknél az anyukának muszáj visszamennie dolgozni, a gyereknek pedig muszáj bölcsibe menni.

Bye-bye énidő

Nálunk pedig úgy áll a jelen helyzet, hogy muszáj egyet hátra lépnünk és kicsit újrakezdenünk. Bevallom, először, mikor bennem és az óvónőkben külön-külön, majd közösen is megfogalmazódott a gondolat, az önző énem egyből dühös lett, dühös, mert keresztbe húzták a számításait (erre személyiségemből adódóan mindig pipa tudok lenni és 3 év várakozás, kórház, terhesség, miegymás sem tudta kiölni belőlem az önzést, max. erősen csökkenteni és kezelhetővé tenni :). Dühös voltam, mert szerettem a kis én-időmet. Mert jó volt újra dolgozni kicsit. Kávézóban ülni a laptop előtt, telefonálni, e-mailezni, tervezni, szervezni, fontosnak lenni. Sőt, nyugodtan vásárolni, nézelődni is. De ez csak pár percig tartott. Aztán ránéztem a homokozóban lelkesen túró szöszkére és azonnal oldalba rúgtam magam képzeletben: "Te hülye! Hát nem a gyerek a legfontosabb? Hát nem érte harcoltatok évekig? Hát nem azt vártad mindennél jobban, hogy vele lehess, hogy minél több pillanatot közösen élhessetek át? Dehogynem! Akkor meg pofa be, nézz rá, akarsz neki még több bánatot okozni? Naná, hogy nem. Semmi nem olyan fontos, mint hogy őt megint boldognak és nyugodtnak lásd. Tedd félre a hülye önzésedet, ráérsz még vele. Itt a gyerek, vele legyél, neki segíts, őt szeresd, használd ki, mert ezek a percek sosem jönnek el újra". 

Hát igen. Valahogy így kerekedett felül bennem percek alatt az egón az anya. Az anya, aki már napok óta érezte, hogy valami nem stimmel ezzel a bölcsi-dologgal.

Felkészülés, vigyázz, kész...

Pedig mindent megtettem annak érdekében, hogy stimmeljen. Minden szépen, pontosan meg volt tervezve (pont mint a terhességemmel, teherbeesésemmel kapcsolatban, ami pont annyira nem jött össze, mint ez a beszoktatás):

- kiskorától kezdve vigyáztak rá mások rendszeresen, nagyszülők, a férjem, 1-2 alkalommal bébiszitter is

- fél évig csak játszóházként jártunk a bölcsibe, rendszeresen, heti 2x, hogy a fiam megismerje és megszeresse a környezetet, a gondozókat, a gyerekeket, mert annyira már ismerem, hogy akiket szeret, azokkal szívesen marad

- nyáron sokat beszéltünk a bölcsiről, lelkes volt, érdekelte a dolog

- mikor elkezdtük, még egy bölcsis könyvet is vettem, néztünk ilyen meséket is, szerette, érdekelte, a mesekönyvet mai napig minden este el kell olvasni

- óvatosan hátráltam ki, nem napról napra, inkább hétről hétre, az ő ütemében

- egy régi ismerős kis barátnője is csoporttársa lett, ami szintén sokat segített az elején

- folyamatosan tájékoztattak, mit csinált, mi történt vele, tudtam én is mesélni neki arról, hogy miket csinált, nem maradtam ki az életéből

- kialakult a kötődés közte és az egyik gondozónő között, őt követi, nála keres vígaszt

De:

- 1 hónapig játszottuk az 1 hét bölcsi, 1 hét betegség nótát, ami nyilván megzavarta

- a beszoktatást megszakította egy hosszabb családi nyaralás is, ami szintén bekavart

- egy idő után rájött, hogy mostantól én mindennap le fogok lépni és ami addig működött csecsemő korától kezdve (hogy halk elköszönés után megvárom, míg valamiben elményed és lelépek), az már nem ment, tudta, hogy menni fogok és a  szeme sarkából mindig figyelt, ott vagyok-e még. Muszáj volt elkezdeni nyíltan játszani, elköszönni és a szeme láttára elhagyni a szobát, ami szintén kisbaba kora óta tiltólistás tevékenység: Ádám jelenlétében SOHA SENKI nem hagytatja el a szobát, aki fontos neki, különben óriási botrány van. Mindig csak ő léphet le, ha úgy gondolja :D

- a bölcsi mellett én néha (heti 1-2x) vezetni is járok és mostanság rájött, hogy akkor is lelépek, szóval nap közben is kereste a jeleket, hogy biztosan ott vagyok-e még. És hát néha végignézte, ahogy nap közben is lelépek... :(

Az utóbbi napokban sorra jöttek az intő jelek...

1) Már az apjára is úgy tekint, mint olyan személyre, aki el akarja őt néha vinni tőlem, így ha gyanút fog, tőle is menekül :D

2) Mindenhová mennem kell, mindenhová csak én, legyek ott, ugye megyek, biztosan-e, ott vagyok-e még, hol vagyok, stb.

3) Éjszaka, sőt már az esti elalvásnál is sokszor felült, megriadva sírt és azt hajtogatta, hogy "anya elmegy", "anya siet", "anya mindjárt jön". Bármit megtettem volna, hogy megvigasztaljam, borzalmas volt hallani/látni, hogy mennyire megviseli a dolog.

4) Az egész jól haladó beszoktatás (már csak keveset sírt, utána jól elvolt, nem nagyon emlegetett) hirtelen visszaesett: őrjöngve hagyom ott, nehezen lehet megnyugtatni, utána sem oldódik fel, konkrétan inkább odahúz egy kisszéket az ablakhoz, amire leül és engem vár :( Amikor megyek érte, a szeme a korábbi boldog- megkönnyebbült tekintet helyett szomorú, dühös, kétségbeesett . Azonnal szalad hozzám, közli, hogy menjünk haza és már indul is. Egy percet sem akar maradni.

5) Odahaza az én okos, szófogadó fiamból kisördög lett: mindent megkérdőjelez, amit eddig tudott, minden szabályt megszeg, amit csak lehet. A büntetésekkel tisztában van, nem különösebben hatja meg, de folyton próbálkozik és figyeli, hogy következetes vagyok-e. Mindemellett a hétköznapi rutinokat is felborítja, ellenáll mindenért, amiért tud, a pelenkázáson át az öltözködésen keresztül az étkezésekig. Most pont az a kisfiú, amit a filmekben látni: fél óra alatt kipucolja az egész wc helységet a wc kefével; pillanatok alatt fent van minden polcon és asztalon; különös vonzódást érez a veszélyes dolgok iránt (tűzhely, olló, kés, gyufa, krémek és gyógyszerek); orrába-szájába-fülébe dugna vigyorogva mindent, pedig korábban sosem dugott semmit; csapkod, kiabál, ellenkezik, ha valami nem tetszik; szőnyegbe kölesgolyót döngöl zacskónyit; mire mosogatás közben észreveszed, hogy eltűnt a szobából és utána mész, már felmászott a másik szobában egy polcra, levett egy buborékfújót és magára és a fél szobára öntötte a tartalmát, stb.

Mindezek után elkezdtem gondolkozni, hogy ez így nem jó, valami nem stimmel, 2 hónap után mintha totálisan visszaléptünk volna, a gyerek ahelyett, hogy felszabadultabb lenne, egyre stresszesebb, egyre jobban megviseli ez az egész lelkileg. A gondozónők is így érezték, ezért beszélgettünk és azt javasolták, az őszi szünet után kicsit lépjünk hátra és járjak újra vele együtt a bölcsibe, építsük fel megint közösen a bizalmat és várjuk ki, míg a szeparációs szorongás csillapodik és ő megérik a bölcsödére. Megnyugtattak, hogy sok ilyet láttak már, van, aki 3-4 évesen sem érett az elszakadásra, vannak nagyon erős anya-gyermeke kötelékek, amit nehezebb az átlagnál szétszakítani és hogy az ilyen visszalépések általában pozitív hatással vannak a gyerekre, segítenek elkerülni a traumát és feloldani az addigi rossz érzéseket. Hát bízom benne.

Szóval őszi szünet, bölcsi szünet és majd folyt. köv. A gyerek tempójában. A gyerek igényeit a szemeim előtt tartva. A mosolyára gondolva. A lelki békéjére koncentrálva. És hálát adva a sorsnak, hogy minderre lehetőségünk van. És mégsem kell "betörnünk".