Olvastam szakkönyveket. Következetesség, kedvesség, rugalmasság, határozottság, türelem, békés megoldások, stb. Felkészültem. Elméletben.

De kezdetben azért nem igazán neveltünk, valljuk be:

- Először azért nem, mert még kicsi, nem értem, nem tudtam, melyik sírás szól azért mert szomorú, hogy nem éri el, amit szeretne és melyik azért, mert valóban baj van (pl.: felöltöztetem és közben azért sír, mert utálja és szabadulna vagy azért mert épp kibicsaklott az ujja pulcsihúzás közben és fáj neki, stb.)

- Aztán azért, mert még kicsi, nem érti az ok-okozatokat. Inkább figyelem-eltereltem, hárítottam, működött.

- Utána azért, mert ahogy kezdett okosodni, nem volt rá szükség. Szívta magába az információkat, pár próbálkozás után vette a szabályokat, értette és betartotta őket. Ügyesokosudvarias nagyfiam volt, aki még két éves sincs, de már eltakarít maga után, csak nagyon izgalmas dolgok miatt akar leszaladni az útra a járdáról és együttműködve, dalolva, közösen öltöztünk, pelenkáztunk, ettünk, aludtunk. Szép, rendszeres, tervezhető kis életünk volt.

Terrible two...

Aztán jött a bölcsi, a beszoktatás nehézségei, a betegségek, az utolsó két nagy rágófogacska (ma végre az egyik áttört, éljen!), a második szeparációs szorongásos és a dackorszakos kombó és az ügyesokosudvarias nagyfiamból egy TAZ mentalitással a kényelmes kis életünkön átgázoló, enyhe 'tojok mindenre' attitűddel és fene nagy kalandvággyal (plusz nulla félelemmel) megáldott csakazértis kisördög lett :)

Ez elsőre idegőrlő és ősz-hajszál generáló érzés volt. Jobban belegondolva viszont rájöttem, hogy rendkívül mulatságos életszakasz vár ránk :) Akarat és erő csatái napjában 1000x. Tesztelgetjük, ízlelgetjük egymást. Ő azt, hogy meddig mehet el, mi a tényleg NEM és mi a kijátszható, én őt, hogy mire reagál, mi érinti meg, mivel lehet hatni rá. Most derül ki igazán, mennyire kell a következetesség és bár magamban néha majd megszakadok a röhögéstől, azért tartom magam ahhoz, hogy ami nagyon fontos, hogy nem legyen, az bizony nem. Vagy többségében nem :) Vekerdy alapján a 80-20% még megvan :D De mélyen legbelül tudom, hogy még nagyon, de nagyon sokat kell erősödnöm mind lelkileg, mind határozottságban, mert a fiam, ha nem figyelek, simán felülkerekedik rajtam.

Legújabb példa

Ádám felmászik az étkezőasztalra. Korábban sosem mászott fel, ez most valamiért érdekes lett. Pláne, mikor kiderült, hogy tilos. 

Nevetve mászik fel, közben kommentálja a folyamatot. A reakcióinkon is nevet, akár rászólunk, akár kiabálunk, akár erélyesen arrébb visszük. Kezdtünk kifogyni az erőszakmentes ötletekből, ezért anyukám javaslatára megpróbálkoztunk a "büntetéssel". Ádám, ha felmászik az asztalra, bemegy a szobájába, becsukom az ajtót, odaülök az ajtó elé és megmondom neki, hogy most itt marad, mert a nappaliban nem tud rendesen viselkedni. És aztán nem játszok vele, csak őrzöm az ajtót. 

Hát a szuperdada taktika a következőképpen vált be.

1. jelenet: Ádám kicsit kiabál, ellenkezik, megpróbál eltolni az ajtó elől. Aztán játszik inkább nyugodtan. Amint nyílik az ajtó, szalad a nappaliba és már ül is az asztalon.

2, jelenet: Már nem is ellenkezik, vidáman rohan a szobájába, ahol fel-alá sétálgatva meséli, mantrázza, miszerint: "És akkor anya kinyitja ajtót. És akkor felmegyünk asztalra. És aztán jövünk a szobába." Békésen lefoglalja magát, megvárja, míg nyílik az ajtó, szalad a nappaliba és már ül is az asztalon. (1-0)

3, 4. jelenet: ugyanaz, mint a második.

5. jelenet: Ádámnak új ötlete támad: "Akkor inkább felmászunk ide" - közli és már a szobájában lévő asztalok egyikén terem, nézve, hogy kapok infaktust, amikor megpróbál róla le is mászni. (5-0)

6. jelenet: Újabb ötlet, jól belejött a drága: "Ide is felmászunk" - másik asztal, körülötte plafonig érő polcrendszer, anya pedig mivel nem játszik, nem vehet részt a polc módszeres és másodpercek alatt történő lerámolásában. (6-0)

Anya ehelyett csak néz, néz, kívülről rendkívül komornak tűnik, belülről a káoszt nézve sír, a fifikás fiát nézve nevet egyszerre. És azon gondolkodik, mit is lehet kezdeni egy gyerekkel, akit nem hat meg sem a szép szó, sem a hangosabb szó, sem a büntetés... Mit kellene ilyenkor csinálni? Ráhagyni, hátha megunja? De akkor hol marad a tekintély? Hogy is van ez a nevelés dolog? :)