... ha a baba most találkozik viharral életében először: Tegnap délelőtt speciális programként 20 percet ültünk a teraszon és nemes egyszerűséggel néztük az esőt. Vagyis ő ámuló, nagy szemekkel, O-ra nyíló ajkakkal csodálkozott rá az esőcseppekre a földön, a széltépte fenyőfára, a kis kezeire cseppenő esőre, én pedig őt néztem meghatódva. Jó móka volt :)

... ha ez alkalom arra, hogy a bezártság miatt újabb és újabb játékokat találhassunk ki: tegnap például nagy mulatság kerekedett, mikor Ádinak végre megengedtem, hogy megtanulmányozza a ruhásszekrényét. Az eredmény fél óra elmélyült tanulmányozás, csócsálás és ruhadobálás, majd negyed óra földön csúszás-mászás, ruhák összeszedése, szekrénybe visszapakolás.

... ha a baba ezt a napot választja arra, hogy életében először visongva örülve rájöjjön a négykézláb előre-hátra rugózás mesterségére. Abba se akarta hagyni. :)

... ha egyéb programként és levezető pihenésként zenehallgatást választunk és ekkor derül ki, hogy a zene iránt eddig semmilyen vagy minimális fogékonyságot mutató gyermekünk első dala, amire boldogan rázni kezdi kezét, lábát, picsuját, nem más, mint egyik személyes kedvencünk, aminek köze sincs bugyuta gyerekdalokhoz vagy magasröptű klasszikusokhoz.

Ádi erre rázta:

 És szerencsére az emberben az ilyen pillanatok maradnak meg, nem pedig az egész napot végigkísérő nyűgösség, ordibálás, sírás, hiszti a front, a fogzás, a növekedési ugrás, az alvászavar miatt :)

Sajnos többször is előfordult már, hogy mikor meséltem valakinek a babáról, a hétköznapjainkról, a felmerülő és megoldandó problémákról, esetleg nehéz pillanatokról (ami ugye jót tesz egy nőnek, vagyis elég bármilyen gondot 2-3 embernek kibeszélnünk, máris jobban vagyunk és tovább tudunk lépni, legalábbis én nagyon így vagyok vele), azt kaptam vissza válaszként, hogy "Ne panaszkodj, te akartál annyira gyereket". No. Akartam? Igen? Sikerült? Igen. Akkor most 100%-osan boldognak és elégedettnek kell lennem? Igen.

És igazából az a furcsa, hogy boldog és elégedett vagyok.

De! (mindig van egy 'de' :)

Ettől még igenis vannak nehéz pillanatok. Nem is egy. Nap mint nap több is. Az egész nap folyamatos döntések, szép és nehéz pillanatok sorozata. Többször kell döntenem, mint cégvezetőként valaha is. Ráadásul lehet rossz kedvem nekem is. Lehetek fáradt/ingerült/migrénes, stb (behelyettesíthető sok minden) én is. Korábban csak ezt kellett kezelnem. De mostantól azt is, hogy lehet fáradt/ingerült/nyűgös a gyerekem is. És ezt is nekem kell megoldanom. És igenis, ez sokszor nehéz feladat. Olyankor nem mindig vagyok 100%-ig boldog és elégedett, pláne akkor nem, mikor túl vagyunk egy hisztisebb, nehezebb napon, amikor nagyon mérges vagyok a gyerekre és saját magamra is és mikor megnyugszunk, ránézek és már szidom is magam, hogy hogyan is haragudhattam, mikor olyan gyönyörű és olyan cuki és úgy imádom és ...  :) (Persze ettől még tegnap például annyit nyűglődött, kiabált, hogy mikor elaludt, nekem kellett 1 óra míg eltűnt a fejemből az ordító kis hangja és meg tudtam nyugodni.)

Na tessék, most is panaszkodok? Ezt nevezzük panaszkodásnak? Szerintem nem. Ez mesélés, történetmondás, gondolatok, érzések, problémák kibeszélése önnön megnyugtatásom céljából. Mert én (vagy mi, nők) így működöm/működünk.

Persze magyarázhatom ezt egy férfinak / gyerektelen nőnek / mintababával megáldott és éppen ezért kissé öntelt és fölényes anyukának, szerintük ugyanis bármi, a gyerekkel, a gyerekneveléssel, az anyasággal kapcsolatos negatív gondolat, érzelem bizony mind panaszkodás. 

Szóval néha megkapom, hogy ne panaszkodjak. Én akartam. Tudtam, mit vállalok. 

Két gondolat jut még ilyenkor eszembe.

1) Úgy de úgy odaadnám 1 nehezebb hétre (nem napra, mert ki lehet fogni szupercuki és felhőtlenül boldog napokat, azt lemenedzselni nem nagy szám) a kisdedemet a kedves beszóló embernek. Csináljon mindent úgy, ahogy szoktunk. Aztán mesélje el, milyen volt a hét. Panaszkodás nélkül! :) Csak a jót akarom hallani, mert az én gyerekemről csak pozitívan és szuperlatívuszokban lehet beszélni. És pont. :)

2) Nem, nem tudtam mit vállalok. Csak sejtettem. De nem tudtam. És sokkal, de sokkal másabb /felemelőbb /érzelem-gazdagabb /nehezebb, mint gondoltam. Sokkal többet változtam, változtunk, teljesen átalakultak a szerepeink. Én nőből anya lettem elsősorban, a páromból igazi férj és apa. Igenis nagy kihívást jelent (és sosem gondoltam volna korábban, hogy mekkorát), hogy a természetesen, ösztönből kialakuló anyaszerep mellett megtartsam valamennyire a nőt. A feleséget. A barátnőt. A fiatal, jókedvű, társaságkedvelő csajt. A főnökasszonyt. A munkásembert. A háziasszonyt. Azt a nőt, akinek a jó alakja most ott bújkál valahol a hájacskáim alatt. És még nem is beszéltünk a család, mint új szerep kialakulásáról sem. Épp a minap mondtam a páromnak, hogy a saját szerepeimet így fél év alatt sikerült egyensúlyba hoznom, de úgy érzem, valami még hiányzik. Az, hogy családként is működjünk. Az első hónapokban ugyanis jellemzően van az anya+a gyerek, a nő+a férfi, néha a férfi+a gyerek. De hogy ebből hogyan és miként lesz egy egység, az nagyrészt szintén a nő feladata. Nekem kell kitalálni, meghatározni a kereteket, a közös programokat, a szokásokat, a hagyományokat, kialakítani a minőségi közös pillanatokat, amiben már nem csak különálló személyiségként, hanem családként létezünk. Ez is nagy feladat.

Szóval nem, nem tudtam, mit vállalok. És szerintem egyetlen első gyerekes anyuka sem tudja. Aki a többedik gyerekét várja, az talán tudja. De ő is beleeshet egy olyan helyzetbe, hogy az előző gyerekhez hasonlóan mintababát vár és kap helyette egy morcost :)))

Úgyhogy kedves férfiak, gyerektelen ismerősök, barátok, anyatársak, ha egy anyuka arra 'vetemedik', hogy megtisztel titeket bizalmával és kiönti a lelkét nektek, sose mondjátok neki, hogy panaszkodik/nyafog, azt pedig pláne, hogy 'te akartad' vagy hogy 'jó dolgod van, nem csinálsz semmit', mert ha egy anyuka nem tud könnyíteni a lelkén, nem tudja kimondani és így elengedni a gondolatait, rossz pillanatait, akkor bizony gyorsan egy depressziós, problémás és funkcionálisan hibás anyuka lesz. Ami pedig problémás és funkcionálisan hibás, összeomló családot eredményezhet. Szóval tessék hallgatni, bólogatni és megérteni még akkor is, amikor fogalmunk sincs róla, miről beszél a másik :D

Jó régen kitaláltam már, hogy ha gyerekem lesz, vezetni fogom valamilyen kis füzetbe a gyerekszáj beszólásait és minden vicces dolgot. Csak mert olyan jó visszaolvasni. Nevetni. Nosztalgiázni.

Hát jelentem, a mai nappal elkezdtem vezetni a Gyerekszáj Naplót, Ádi ugyanis 2 napja folyamatosan beszél (mindenféle piros torok és rekedtség ellenére), be nem áll a szája és meghökkentőbbnél meghökkentőbb dolgokat képes közölni velünk.

Tegnap például nagyot nevettünk, amikor azt mondta:

"Ba-ba-bu-bla Gyi-Gyá-Gyá Nemá' "

Aztán teljesen meghatódtunk, amikor nagy komolyan még hozzátette, hogy mi is értsük a helyzetet:

"BibiBrüüüü Gye"

:DDDDDDDDDDD

Őszintén bevallom, nagyon féltem a hozzátáplálástól. Undorodom a pépes dolgoktól, a bőrömre (vagy a lakásban bármire) rátapadó ragacstól és céltalannak éreztem egy csomó időt pár grammnyi bébikaja összeállítása miatt elpepecselni, hogy aztán baba egy vidám mosollyal a ruhámra kenje. Az előítéleteimmel és félelmeimmel ellentétben azt kell mondjam, eddig nagyon jól megy a dolog. Persze, ehhez kell az én nagyétkű kisfiam is, aki szerencsére mindenre kíváncsi, mindent meg akar kóstolni és eddig nem igazán mondott kategorikus nem-et semmire. (kíváncsi lennék amúgy, milyen az egész folyamat, ha nem akar/szeret enni a gyerek)

Íme néhány hasznos tapasztalat és megállapítás kezdő kismamáknak a hozzátáplálás első hónapjairól (többnyire családi, védőnői, barátnői vagy saját gyűjtés):

- bízd a kezdést a babádra: ha a nyelvével még tolja ki az ételt, ne erőltesd, inkább várj. Próbálkozz. Egyszercsak észreveszed majd, hogy nem kifelé lefetyel, hanem eltűnik a kaja a kis tátogó fiókaszájában. Na onnantól lehet aztán lapátolni :) Az sem baj, ha még nem akar nyelni, ha muszáj valami miatt elkezdenetek a rendes ételek bevezetését, az elején nyugodtan add neki pépesebben, hígabban, akár egy nagyobb lyukú (vagy azzá alakított) cumisüveggel. A MAM márkának például van direkt X alakú cumija, amin átmennek a pépes kaják vagy a sűrűbb, anti-refluxos tápszerek. És bárki bármennyire is rosszállóan néz a cumisüveg miatt, ne foglalkozz vele :)

- onnan is tudni fogod, hogy itt az ideje a hozzátáplálásnak, ha már nem tudod kielégíteni a baba éhségét, tápszeres babáknál például már többet akar enni a baba, mint a legnagyobb cumisüveg (260 ml-s) - mi is így jártunk, az összefüggés akkor nem esett le, utólag hallottam csak ezt a nagyon hasznos okosságot.

- fehér ruhában ne etess. Rajta se legyen fehér. Sőt, általánosságban: az összes babakaja kimoshatatlan a ruhákból. Kivéve, ha azonnal dörzsölöd, áztatod. Egyéb esetben szokj hozzá a gondolathoz, hogy a fehér előkékből pillanatok alatt sárga-narancs-piros-stb mintás előke lesz :)

- ha jót akarsz magadnak, a kanál után vígan kapdosó gyereked kezét már az elejétől megpróbálod kordában tartani, különben 0-24-ben mosni fogsz, mikor már nagy, színes adagokat akar megfogni, aztán székbe/hajba/ruhába kenni. Apropó, nem akar valaki feltalálni egy henger alakú, puha kis kézfogót, amibe étkezés alatt bele lehet dugni a gyerek kezét? :) Szerintem lenne rá kereslet.

- az első 1-2 hónapban elég szűk a repertoár, ebből kell nagyot alkotni (olyat, amit szívesen megeszik a gyerek :). Az én trükköm kettős: egyrészt nem adok neki olyat amit én nem ennék meg (megkóstolom és ha nem ízlik, dolgozunk még kicsit az ízvilágon), mert baromira nem vagyok hiteles, ha rá akarok tukmálni valami olyat, amiről tudja és érzi (nem hülye a gyerek), hogy én se vagyok oda érte. Másrészt kutyulok, kísérletezek: a tízórai például nem egyszerűen egy gyümölcs, hanem mixelünk: egy kis hazai, egy kis bolti püré. Így jönnek ki olyan szuper finomságok, mint a vilmoskörtés-birsalmás-nektatinos gríz vagy a sütőtökös-répás-krumplipüré egy kis fehérrépával. És hogy miért mixelek? Nem csak azért, hogy változatos legyen a törpének és hogy megismerjen minél több ízt, hanem azért is, mert:

1) ha nem jó a kaja (pl ma a nektarin-alma kombót nem ette a gyerek, megkóstoltam és elég savanyúra sikeredett, de egy kis vilmoskörtés bébikaja segített és nagyot dobott rajta, így eltűnt a kis fiókám szájában másodpercek alatt), gyorsan meg lehet oldani, hogy ne a kukában/ruhádon kössön ki

2) senki nem mondta, vagyis mondta, de mikor már javában etettünk, hogy sima gyümitől a gyerek bizony nem fog hízni. Eszi, finom és 1 óra múlva éhes. Logikus egyébként, mert mi is pont így működünk, de magamtól eszembe nem jutott volna :))). Végül utólag, ismerősök és védőnői információk alapján derült ki, hogy vannak a piacon szuper laktózmentes, glutén mentes, mindenféle mentes fincsi, ízesített pépek, grízek, tejbepapi szerű porok, amikkel nemcsak ízesíteni lehet a babakaját, hanem felturbózni is annyira, hogy legyen tápértéke. Ráadásul a mindenféle mentesek a háziorvossal feliratva még olcsók is. A papik segítségével ezen kívül kipipálhatod egy idővel a glutén bevezetését is, nem kell rizst főznöd, meg lisztet kevergetni a babakajába. Tök jó, nem? :) Az egyetlen hátrányuk, hogy baromi ragacsosak, de valamit valamiért.

2) szintén a senki-nem-mondta kategóriába tartozik, hogy az első időkben ehető ételek 3/4-e hasfogó hatású (szorulása lesz tőle a gyereknek), összesen két dolog van csak (őszibarack és sütőtök), ami 4-5 hónaposan adható és hashajtó hatású. Namármost ha nem akarod szivatni szegény gyereket azzal, hogy egyik nap megy a hasa, másik nap meg erőlködik és vörös a feje, akkor nincs más hátra, meg kell találni az optimális arányokat az optimális végtermék és a boldog baba érdekében. Jöhet a szokásos krumpli-répa / alma-répa, de toljunk bele még egy kis sütőtököt. Szereti a gyerek a banánt? Nem lesz gond, ha hozzákavarsz egy kis barackot is :)

Végezetül néhány szó az adagolásról: Amit én sosem gondoltam volna és szintén senki nem mondja, mikor elkezded ezt az egészet:

1) A bolti bébiételek nem véletlenül akkorák, amekkorák. Ha a gyerek belejön a kajálásba, hamarabb bepuszil egy ekkora adag kaját, mint amennyit ennyi idő alatt szopizott/cumizott volna.

2, A gyereked több gyümölcsöt eszik, mint te! Szégyelld magad! Még akkor is, ha saját lelkiismereted megnyugtatása miatt letudod a napi gyümölcsadagod a pucolás/reszelés másodpercek alatt elmajszolt maradékával :)) Sosem gondoltam volna, hogy egy tízóraira a baba adagja 1 banán és 1 alma. Vagy tetszőleges gyümölcsök. 1 banánból és 1 almából ugyanis éppen kb 170-190 gr püré jön össze, nagyjából ez egy adag (legalábbis nálunk és mindenkinél, aki bébiételes üvegeket vagy Avent-es tárolókat használ)

3) Mélyhűteni muszáj. Egyrészt nem fogsz nekiállni 1 adag kaja elkészítésének, mert van olyan turmixgép, amibe ha beöntöd, a mennyiség a késekig se ér el. Másrészt olyan jó, amikor fáradt vagy és semmi kedved pepecselni és csak előkapsz egy adag kész finomságot ;)

4) Ne csak te kotyvassz, vond be a családot is. Minap eszembe jutott, hogy mivel nincs minden nap időm/kedvem főzni, turmixolni, adagolni, megkérem anyukámat, segítsen be és legalább mikor látogatóba megyünk, hazafelé lásson el minket pár adag fincsi házi babakajával. Anyuka persze beindult, így neki köszönhetően most tele a mélyhűtőnk finomabbnál finomabb szeretet-koszttal :) 

Szóval a várakozásokkal ellentétben egész jó móka ez a hozzátáplálás és nem akkora macera, mint gondoltam. Sőt, vicces is: baromi jókat lehet szórakozni a látványon, reakciókon, amikor a kicsi egy-egy új ízzel ismerkedik. Az én fiam például olyan aranyosan naiv, kíváncsi és bátor, hogy még akkor is újra és újra próbálkozik, mikor már megkóstolt egy kellemetlenebb élményt okozó ízt. A meggyevése például a családi videótárat gazdagítja, de megérne egy kisfilmet a savanyú káposztára adott reakciója vagy a fürkésző, tágra nyílt kis orrnyílások majd az azt követő 10 perces trüsszögés is, amit a bors szagolgatása okozott :)))

Hétfőn életében először beteg lett a kisfiam. Hogy ezt honnan tudtam? Onnan, hogy nem dumált. Nem kiabált, Nem óbégatott. Hanem rendes, normális baba módjára viselkedett, aranyosan, csendben eljátszott, mosolygott, nézelődött. De nem adott ki hangokat. Ha ezt csak így elmondanám másnak, hülyének nézne. Hát örüljek, hogy megváltozott, lenyugodott a gyerek, miért baj az, ha nem hangoskodik? :) De én, mint az anyja, azonnal tudtam, hogy ez bizony a megszokottól eltérő viselkedés, itt gond van.

Nem normális, ha normális a gyerekem. Éritek? :))) 

Az anyai ösztön jelzett, és bár délelőttre már megjött a hangja, hallottam, hogy olyan fémes hangú, rekedtes a kis drágám és ráadásul sokkal kezesebb bárány, mint szokott. Irány az orvos és persze kiderült, igazam van, babácska torka piros ám. Kaptunk valami gyógynövényes cuccot, ami segít megtisztítani a kis torkát és útravalóul a parancsot: ha változás áll be (értsd: láz, színes-szagos orrváladék, stb.), azonnal irány ismét az orvos. Ennek lassan 3 napja. Szerencsére úgy tűnik, nem vészes a helyzet, baba egyre élénkebb, rekedt még kicsit, de azért már visszajött a beszélőkéje. És nem igazán látszik rajta, hogy baja lenne. 

Ádi így beteg*:

*bónusz a képen a már látható két kis kópé fogacska :))) 

Anyuka pedig megnyugodott, hogy képes felismerni a gyereke baját, képes kezelni és megoldani azt (születésétől fogva féltem a naptól, amikor először megbetegszik, nem tudom, miért).

És a legfontosabb: Anyuka végre elkezdett bízni önmagában. Helló, ösztön, jó, hogy jöttél. Köszi :))) 

És nem, nem a szoptatásról lesz szó :)) Egy kedves kismama ismerősöm mondta, írjak valami vicceset. Hát íme, ennyivel tudok szolgálni: az én drága kisfiam ma rájött, hogy a cumi, mint olyan, bizony nem az ő testrésze, hanem egy különálló képződmény. És hogy ez miért vicces? Mert valami ilyesmit csinált, mielőtt erre rájött:

Kicsit részletesebben a sztori:

Ádámon férjemmel pár hete jókat rötyögtünk, amikor észrevettük, kisbabánk annyira mégsem olyan okos, mint gondoltuk róla: Cumival a szájában teljes vehemenciával és ereje minden bevetésével próbálta betuszkolni szájába a cumisüveget. Egyszer. Kétszer. Tízszer. És... hát nem sikerült. Gondoltuk, segítünk neki, cumit kivettük, betettük, helyére cumisüveg és az egész tevékenység mellé szép tagolt, kellően gügyögős magyarázat, ami arról szólt, hogy a kettő együtt bizony nem megy, vagy cumi van a szájban, vagy cumisüveg. De hiába minden, baba nem értette. Végül persze a kaja nyert. Nyilván.

Folytatás: 

Ma vettem a tecsóban babának valami rúdra fűzhető sok karikát, gondoltam, meg tudja fogni, színes is, ha dobálja, hangja is van és csak 700 Ft, hát jól jön ez a háznál, biztos nagy sikere lesz. Lett is. Ádi tapizta, gurigatta, dobálta, lökte vígan a rudat és a karikákat. Ki is nézte a kedvencét, majd egy vad mozdulattal magához rántotta, nyál útján történő megismerés céljából. Igenám, de a szájában ott volt a cumi, a karikát nem lehetett bekapni... Az én kis okoskám nem sokat habozott, egyik kezében a karika, a másikkal pedig egy határozott mozdulattal kihúzta a cumit a szájából. Ádi nézte, nézte, hogy is van ez, egyik kezében valami, másikban is valami és a szájában érezhetően semmi. És akkor jött az első képen látható kifejezés. Aztán a kisfiam rájött, a cumi nem Ádám. És ennek bizony megörült nagyon. Valahogy így:

Örömében még fél óráig külön tanulmányozta a cumit. Mert érdekes lett. Mint különálló tárgy.

Tanulunk, fejlődünk.

Tegnap séta közben két terepjárót is legszívesebben végigkarcoltam volna a kulcsommal. Csak hogy megtanulják, legközelebb nem állnak rá a járdára úgy, hogy a kismamáknak esélye se legyen elférni babakocsival. Néha magam is meglepődök azon, milyen indulatokat tudnak kiváltani belőlem apróságok, amióta anya vagyok.

Ohh és most nem csak magamról beszélek. Ahogy látom, nagyon sokan vagyunk, akiknél a terhesség bekapcsolt valamilyen agresszivitásért felelős hormont, bizonyára azért, hogy ha eljön az idő, megfeleljünk majd az "anyatigris" kifejezésnek :) Én például alapvetően nyugodt természetű vagyok, nem szeretem a konfliktusokat, sőt, ha lehet, kerülöm/megoldom őket. Vagyis voltam. Aztán jött a terhesség és magamra sem ismertem:

- belementem olyan konfliktusokba, amiket korábban biztosan elkerültem volna

- az ügyfelek hülyeségei jelentéktelenné váltak ahhoz a tényhez képest, hogy egy kis élet növekszik a pocakomban, így képtelen voltam komolyan venni a "nagyon fontos" igényeket

- ha viszont vitára került a sor, jobban belementem, mint eddig és kevésbé voltam kedves és megértő

- jobban kiálltam magamért, például nem hagytam szó nélkül, hogy az orvosnál pofátlanul megelőzzenek a sorban vagy majd' fellökjenek a boltban

De ez mind semmi ahhoz képest, amivé anyaként válik az ember, az anyai ösztön bizony durván felülírja alapvetően békés természetünket (ugye, kedves sorstársak? :)

- chuck norris-féle pörgőrúgással törölnénk legszívesebben arcon azt az autóst, aki 1) nem áll meg, mikor babakocsival lelépünk a zebrára, 2) a kötelezőnél nagyobb sebességgel hajt el mellettünk/előttünk/mögöttünk és majdnem elüt minket a picivel 3) a csendes sétálóutcákon 100km/órával és dübörgő motorral robog el mellettünk és végre elszenderült kisdedünk mellett

- a kezünk ökölbe szorul, körmünk a tenyerünkbe vág, amikor az idióta autós úgy rááll a járdára, hogy nemhogy egy, de fél babakocsi sem fér el mellette rendesen. Vagy amikor a boltba előttünk belépő látja, hogy tolnánk be a babakocsit és nem tartja meg az ajtót, hanem hagyja becsapódni az orrunk előtt. Vagy ha egy egyértelműen gyerekkel látogatott hely (pl.: orvos, anyatejgyűjtő állomás) úgy van kialakítva, hogy azt babakocsival még véletlenül se lehessen 10 perces emelgetés, számolás, szögmérés és izzadás nélkül megközelíteni.

- a sorbanállás, ami korábban nekem például egyedül is idegőrlő volt, méginkább azzá válik, mikor kezünkben egy ideig-óráig elnézelődő baba van, de pontosan tudjuk, hogy max fél óránk van a következő etetésig, amire haza kellene érni. Ilyenkor egy akadékoskodó idős néni vagy a postán egy több száz levelet feladó alkalmazott halk puffogásokat, morgásokat vált ki belőlünk, miközben idegesen tekintgetünk hol a nem haladó sorra, hol babánkra, hol az óránkra :)

- a gyereksírás okát kedvesen tippelgető jóakarók ("Biztosan éhes", lásd egy korábbi bejegyzésem) haját legszívesebben megcibálnánk és bölcs hallgatásra buzdítanánk :)

- a nevelési, gondozási tanácsot mindenféle előismeret, a babánk vagy családunk ismerete nélkül osztogatókat vagy gyermekünkről rosszat mondókat pedig szívesen elküldenénk melegebb éghajlatra, de ha minden alkalommal ezt tennénk, nem maradna semmilyen emberi kapcsolatunk :DDD

- ja és a legdurvább érzés: az a tehetetlen düh, ami akkor fog el, mikor már semmit, de semmit nem tudsz tenni és a gyermeked még mindig sír... akkor sokszor előfordul, hogy bizony, képzeletben (vagy van aki nem csak képzeletben) megrázza a babát, kiabál vele, de frusztrált-tehetetlen-elemésztő dühünket leginkább egy, a közelünkben lévő tárgy bánja :)