2014.05.14.
08:58

Írta: zsmaria

Az anyák csak ne panaszkodjanak!

Sajnos többször is előfordult már, hogy mikor meséltem valakinek a babáról, a hétköznapjainkról, a felmerülő és megoldandó problémákról, esetleg nehéz pillanatokról (ami ugye jót tesz egy nőnek, vagyis elég bármilyen gondot 2-3 embernek kibeszélnünk, máris jobban vagyunk és tovább tudunk lépni, legalábbis én nagyon így vagyok vele), azt kaptam vissza válaszként, hogy "Ne panaszkodj, te akartál annyira gyereket". No. Akartam? Igen? Sikerült? Igen. Akkor most 100%-osan boldognak és elégedettnek kell lennem? Igen.

És igazából az a furcsa, hogy boldog és elégedett vagyok.

De! (mindig van egy 'de' :)

Ettől még igenis vannak nehéz pillanatok. Nem is egy. Nap mint nap több is. Az egész nap folyamatos döntések, szép és nehéz pillanatok sorozata. Többször kell döntenem, mint cégvezetőként valaha is. Ráadásul lehet rossz kedvem nekem is. Lehetek fáradt/ingerült/migrénes, stb (behelyettesíthető sok minden) én is. Korábban csak ezt kellett kezelnem. De mostantól azt is, hogy lehet fáradt/ingerült/nyűgös a gyerekem is. És ezt is nekem kell megoldanom. És igenis, ez sokszor nehéz feladat. Olyankor nem mindig vagyok 100%-ig boldog és elégedett, pláne akkor nem, mikor túl vagyunk egy hisztisebb, nehezebb napon, amikor nagyon mérges vagyok a gyerekre és saját magamra is és mikor megnyugszunk, ránézek és már szidom is magam, hogy hogyan is haragudhattam, mikor olyan gyönyörű és olyan cuki és úgy imádom és ...  :) (Persze ettől még tegnap például annyit nyűglődött, kiabált, hogy mikor elaludt, nekem kellett 1 óra míg eltűnt a fejemből az ordító kis hangja és meg tudtam nyugodni.)

Na tessék, most is panaszkodok? Ezt nevezzük panaszkodásnak? Szerintem nem. Ez mesélés, történetmondás, gondolatok, érzések, problémák kibeszélése önnön megnyugtatásom céljából. Mert én (vagy mi, nők) így működöm/működünk.

Persze magyarázhatom ezt egy férfinak / gyerektelen nőnek / mintababával megáldott és éppen ezért kissé öntelt és fölényes anyukának, szerintük ugyanis bármi, a gyerekkel, a gyerekneveléssel, az anyasággal kapcsolatos negatív gondolat, érzelem bizony mind panaszkodás. 

Szóval néha megkapom, hogy ne panaszkodjak. Én akartam. Tudtam, mit vállalok. 

Két gondolat jut még ilyenkor eszembe.

1) Úgy de úgy odaadnám 1 nehezebb hétre (nem napra, mert ki lehet fogni szupercuki és felhőtlenül boldog napokat, azt lemenedzselni nem nagy szám) a kisdedemet a kedves beszóló embernek. Csináljon mindent úgy, ahogy szoktunk. Aztán mesélje el, milyen volt a hét. Panaszkodás nélkül! :) Csak a jót akarom hallani, mert az én gyerekemről csak pozitívan és szuperlatívuszokban lehet beszélni. És pont. :)

2) Nem, nem tudtam mit vállalok. Csak sejtettem. De nem tudtam. És sokkal, de sokkal másabb /felemelőbb /érzelem-gazdagabb /nehezebb, mint gondoltam. Sokkal többet változtam, változtunk, teljesen átalakultak a szerepeink. Én nőből anya lettem elsősorban, a páromból igazi férj és apa. Igenis nagy kihívást jelent (és sosem gondoltam volna korábban, hogy mekkorát), hogy a természetesen, ösztönből kialakuló anyaszerep mellett megtartsam valamennyire a nőt. A feleséget. A barátnőt. A fiatal, jókedvű, társaságkedvelő csajt. A főnökasszonyt. A munkásembert. A háziasszonyt. Azt a nőt, akinek a jó alakja most ott bújkál valahol a hájacskáim alatt. És még nem is beszéltünk a család, mint új szerep kialakulásáról sem. Épp a minap mondtam a páromnak, hogy a saját szerepeimet így fél év alatt sikerült egyensúlyba hoznom, de úgy érzem, valami még hiányzik. Az, hogy családként is működjünk. Az első hónapokban ugyanis jellemzően van az anya+a gyerek, a nő+a férfi, néha a férfi+a gyerek. De hogy ebből hogyan és miként lesz egy egység, az nagyrészt szintén a nő feladata. Nekem kell kitalálni, meghatározni a kereteket, a közös programokat, a szokásokat, a hagyományokat, kialakítani a minőségi közös pillanatokat, amiben már nem csak különálló személyiségként, hanem családként létezünk. Ez is nagy feladat.

Szóval nem, nem tudtam, mit vállalok. És szerintem egyetlen első gyerekes anyuka sem tudja. Aki a többedik gyerekét várja, az talán tudja. De ő is beleeshet egy olyan helyzetbe, hogy az előző gyerekhez hasonlóan mintababát vár és kap helyette egy morcost :)))

Úgyhogy kedves férfiak, gyerektelen ismerősök, barátok, anyatársak, ha egy anyuka arra 'vetemedik', hogy megtisztel titeket bizalmával és kiönti a lelkét nektek, sose mondjátok neki, hogy panaszkodik/nyafog, azt pedig pláne, hogy 'te akartad' vagy hogy 'jó dolgod van, nem csinálsz semmit', mert ha egy anyuka nem tud könnyíteni a lelkén, nem tudja kimondani és így elengedni a gondolatait, rossz pillanatait, akkor bizony gyorsan egy depressziós, problémás és funkcionálisan hibás anyuka lesz. Ami pedig problémás és funkcionálisan hibás, összeomló családot eredményezhet. Szóval tessék hallgatni, bólogatni és megérteni még akkor is, amikor fogalmunk sincs róla, miről beszél a másik :D

1 komment

Címkék: kommunikáció szülő hétköznapok érzések nevelés negatív panaszkodás

A bejegyzés trackback címe:

https://hiperterhes.blog.hu/api/trackback/id/tr196161033

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

rozsomák 2014.06.15. 15:26:23

Tudod, drága anyucika, az emberiség nem élne, ha előtted már jópártízmilliárd szülés nem lett volna.
Én elhiszem, hogy mindenkinek a maga baja a legfontosabb, de azt is elhiheted, hogy a te bajod baromira nem érdekel senkit, mint ahogy - ha belegondolsz -téged se nagyon érdekel senki más ilyetén baja.

(Megugye vegyük pl. a mezei nyulakat, hányat ellenek, tehát ez azért nem a világ legnehezebb dolga, csak minden anyuka ezt képzeli magáról és természetesen az nem érdekes, hogy körülötte ki hányat szült, mert az nem érdekes, mert csak.Csakis saját maga az érdekes, a narcisztikus egó, értem én.)
süti beállítások módosítása