Tegnap séta közben két terepjárót is legszívesebben végigkarcoltam volna a kulcsommal. Csak hogy megtanulják, legközelebb nem állnak rá a járdára úgy, hogy a kismamáknak esélye se legyen elférni babakocsival. Néha magam is meglepődök azon, milyen indulatokat tudnak kiváltani belőlem apróságok, amióta anya vagyok.

Ohh és most nem csak magamról beszélek. Ahogy látom, nagyon sokan vagyunk, akiknél a terhesség bekapcsolt valamilyen agresszivitásért felelős hormont, bizonyára azért, hogy ha eljön az idő, megfeleljünk majd az "anyatigris" kifejezésnek :) Én például alapvetően nyugodt természetű vagyok, nem szeretem a konfliktusokat, sőt, ha lehet, kerülöm/megoldom őket. Vagyis voltam. Aztán jött a terhesség és magamra sem ismertem:

- belementem olyan konfliktusokba, amiket korábban biztosan elkerültem volna

- az ügyfelek hülyeségei jelentéktelenné váltak ahhoz a tényhez képest, hogy egy kis élet növekszik a pocakomban, így képtelen voltam komolyan venni a "nagyon fontos" igényeket

- ha viszont vitára került a sor, jobban belementem, mint eddig és kevésbé voltam kedves és megértő

- jobban kiálltam magamért, például nem hagytam szó nélkül, hogy az orvosnál pofátlanul megelőzzenek a sorban vagy majd' fellökjenek a boltban

De ez mind semmi ahhoz képest, amivé anyaként válik az ember, az anyai ösztön bizony durván felülírja alapvetően békés természetünket (ugye, kedves sorstársak? :)

- chuck norris-féle pörgőrúgással törölnénk legszívesebben arcon azt az autóst, aki 1) nem áll meg, mikor babakocsival lelépünk a zebrára, 2) a kötelezőnél nagyobb sebességgel hajt el mellettünk/előttünk/mögöttünk és majdnem elüt minket a picivel 3) a csendes sétálóutcákon 100km/órával és dübörgő motorral robog el mellettünk és végre elszenderült kisdedünk mellett

- a kezünk ökölbe szorul, körmünk a tenyerünkbe vág, amikor az idióta autós úgy rááll a járdára, hogy nemhogy egy, de fél babakocsi sem fér el mellette rendesen. Vagy amikor a boltba előttünk belépő látja, hogy tolnánk be a babakocsit és nem tartja meg az ajtót, hanem hagyja becsapódni az orrunk előtt. Vagy ha egy egyértelműen gyerekkel látogatott hely (pl.: orvos, anyatejgyűjtő állomás) úgy van kialakítva, hogy azt babakocsival még véletlenül se lehessen 10 perces emelgetés, számolás, szögmérés és izzadás nélkül megközelíteni.

- a sorbanállás, ami korábban nekem például egyedül is idegőrlő volt, méginkább azzá válik, mikor kezünkben egy ideig-óráig elnézelődő baba van, de pontosan tudjuk, hogy max fél óránk van a következő etetésig, amire haza kellene érni. Ilyenkor egy akadékoskodó idős néni vagy a postán egy több száz levelet feladó alkalmazott halk puffogásokat, morgásokat vált ki belőlünk, miközben idegesen tekintgetünk hol a nem haladó sorra, hol babánkra, hol az óránkra :)

- a gyereksírás okát kedvesen tippelgető jóakarók ("Biztosan éhes", lásd egy korábbi bejegyzésem) haját legszívesebben megcibálnánk és bölcs hallgatásra buzdítanánk :)

- a nevelési, gondozási tanácsot mindenféle előismeret, a babánk vagy családunk ismerete nélkül osztogatókat vagy gyermekünkről rosszat mondókat pedig szívesen elküldenénk melegebb éghajlatra, de ha minden alkalommal ezt tennénk, nem maradna semmilyen emberi kapcsolatunk :DDD

- ja és a legdurvább érzés: az a tehetetlen düh, ami akkor fog el, mikor már semmit, de semmit nem tudsz tenni és a gyermeked még mindig sír... akkor sokszor előfordul, hogy bizony, képzeletben (vagy van aki nem csak képzeletben) megrázza a babát, kiabál vele, de frusztrált-tehetetlen-elemésztő dühünket leginkább egy, a közelünkben lévő tárgy bánja :)