Hétfőn életében először beteg lett a kisfiam. Hogy ezt honnan tudtam? Onnan, hogy nem dumált. Nem kiabált, Nem óbégatott. Hanem rendes, normális baba módjára viselkedett, aranyosan, csendben eljátszott, mosolygott, nézelődött. De nem adott ki hangokat. Ha ezt csak így elmondanám másnak, hülyének nézne. Hát örüljek, hogy megváltozott, lenyugodott a gyerek, miért baj az, ha nem hangoskodik? :) De én, mint az anyja, azonnal tudtam, hogy ez bizony a megszokottól eltérő viselkedés, itt gond van.

Nem normális, ha normális a gyerekem. Éritek? :))) 

Az anyai ösztön jelzett, és bár délelőttre már megjött a hangja, hallottam, hogy olyan fémes hangú, rekedtes a kis drágám és ráadásul sokkal kezesebb bárány, mint szokott. Irány az orvos és persze kiderült, igazam van, babácska torka piros ám. Kaptunk valami gyógynövényes cuccot, ami segít megtisztítani a kis torkát és útravalóul a parancsot: ha változás áll be (értsd: láz, színes-szagos orrváladék, stb.), azonnal irány ismét az orvos. Ennek lassan 3 napja. Szerencsére úgy tűnik, nem vészes a helyzet, baba egyre élénkebb, rekedt még kicsit, de azért már visszajött a beszélőkéje. És nem igazán látszik rajta, hogy baja lenne. 

Ádi így beteg*:

*bónusz a képen a már látható két kis kópé fogacska :))) 

Anyuka pedig megnyugodott, hogy képes felismerni a gyereke baját, képes kezelni és megoldani azt (születésétől fogva féltem a naptól, amikor először megbetegszik, nem tudom, miért).

És a legfontosabb: Anyuka végre elkezdett bízni önmagában. Helló, ösztön, jó, hogy jöttél. Köszi :)))