Folytatván ez elkezdett sorozatot, nézzük, lassan fél év elteltével mi változott...Mivel játszik egy majdnem 14 hónapos? 

A játékokat két részre lehet osztani:

A, szükséges hozzá futás, szaladás, mozgás, lihegés, erős fizikai aktivitás, anyának végkimerülés

B, önálló molyolással járó csendes tevékenység, imádnivaló tudós-nézéssel 

1. Kergetőzés, bújócska minden mennyiségben - kukucs és futkározás, szobából ki és szobába be, hatalmas kacajok, földön fetrengés. Ilyen az Ádi féle bújócska. Ja és hozzá annyi, hogy igazából elbújni sem kell. Ádi elszalad előlem egyik szobából a másikba és ha nem vagyok elég gyors, hogy utána menjek, előjön és hangosan kacagva incselkedik, hogy milyen trükkösen is bújt el ő. :) Imádnivaló és extra fárasztó elfoglaltság. Napi 2-3x 10-15 percet bírom, bezzeg az egyik kis rokongyerek nettó 2.5 órán át tudta vele tartani az ütemet :) Kellene egy nagytesó :D

2.  Bogyó és Babóca - jaj a fejemnek. Addig nem volt baj, míg a baba a meseolvasásra volt hónapokig rákattanva, az szép, hasznos dolog. Nade a mesenézés. Telefonon, tableten, laptopon... Ha tőle függne, korlátlan mennyiségben... ajjaj. Összecsap a felelős anya és a kényelmes anya. Hagyjuk-e, hogy addig nézze, míg meg nem unja? Megunja-e? Ha igen, mikor? Ha nem, akkor mi van? Árt a szemének, az agyának, a fejlődésének. De le is köti, nevet rajta, szereti.. És tényleg nem néz mást. Ádi mellett simán megnéztünk egy kétórás disney rajzfilmet úgy, hogy rá se nézett a tévére. De ha a BÖ (értsd: Bogyó és babóca) megy (b verzió bármi a Kerekmesétől), akkor aztán el nem veszi a tekintetét a képernyőről. Az más kérdés, hogy közben nem ül meg, járkál, mászkál, tornázik, táncol vagy babrál valamivel :) Szóval hogy meg ne bolonduljak a nagy tanácstalanságban, január 1-ével új szabály lépett életbe: mehet a BÖ, de csak napi kb max egy órát összesen. Jellemzően evés előtt és este, levezetésképp. Így én is tudom, mihez tartom magam és már ő sem csap hatalmas cirkuszt, ha vége a mesének. 

3. Pakolás akárhonnan akárhová akárhogyan - erről már írtam, vagyis hogy a 9-10 hónapos gyerekek pakolása semmi ahhoz képest, ami az után jön. Rendszerető édesanya ismerőseim bele is őszülnek rendesen ebbe a korszakba, én alapvetően jól kezelem, naponta kétszer végigsuhanok a lakáson és mindent eldobálok az útból a legközelebb eső kosárba. Vagyis elméletben, mert azért néha nap közben is menni kell utána. Hogy ne vágódjon hasra a konyhakövön elejtett kiskanálon amolyan tomésjerry módra :) Hogy ne csússzon métereket a padlón felejtett mesekönyv miatt. Hogy ne vágja be fejét száguldtában a nyitva hagyott fiók sarkába. Mindezek mellett rettentő szórakoztató nézni a pakolási manővereket és azon agyalni, hogy vajon mi alapján megy egyik helyről a másikra, vajon mi alapján vesz ki és tesz át más helyre dolgokat... olyan szívesen megkérdezném néha :)

4. Cumisüveg-legó - Gondolom, hogy mivel egész kis eddigi életében elmélyülten figyelte, hogyan "szereljük össze" a cumisüvegeit, már nagyon tudta fejben a mozdulatokat. Hát pár hete rájött, hogy ő is tudja. Össze tudja rakni, játékból még inni is tud belőle. Így lett a cumisüvegek szétszerelt halmából egy napi fél-egy órás játékeszköz, ami hihetetlen módon teljesen leköti a drágám kis agytekervényeit. (lsd az alábbi videót)

5. Fűszerszagolgatás - nem is gondolná az ember, hogy ez milyen mérhetetlenül érdekes: fűszertartó dobozok tetejét levenni, bennük lévő fűszereket megszagolni, megtapogatni, tetőt vissza, vagy inkább mégsem, áttenni másik dobozra vagy inkább mégsem, megkóstolni, megízlelni és a legújabb: kiönteni. Eddig én voltam a tetőleszedő felelős, azonban elkövettem azt a hibát, hogy játék közben telefonáltam, így lehetőséget adtam a gyereknek arra, hogy ő is megpróbálkozzon vele. Így lett a szőnyegünk egy kicsit rozmaringos és egy kicsit bazsalikomos :) 

Rájöttem: a játék nem jó játék, a nem játék a jó játék.

Avagy 10 jel, hogy gyermeked csecsemőből tipegő lett:

1. Közlekedik - tud/próbál járni, elindult, lépeget, tipeg, topog, toporog, dübörög, szalad vagy ezek kombinációja - ez nyilvánvaló.

2. Kommunikál - direkt nem írom, hogy beszél, mert nem feltétlen kell, hogy szavakat mondjon, kiválóan lehet kommunikálni metakommunikációval is (az én fiam például mint egy robotkart, úgy irányítja a kezem, ha szeretne valamit, legyen az a mosogatógép bekapcsolása vagy még egy falat kifli :). Szóval gügyög, gagyog, szavakat próbál mondani/több szót is mond már, mutogat, mutat, emel, téged cibál, ha szeretne valamit. A lényeg: mostmár az idő nagy részében legalább te, az anyja, tudod, mit szeretne, mire gondol, mire vágyik. Így nyilván sokkal könnyebb nemet is mondani, merthogy néha azt is kell, hiszen...

3. Határokat feszeget - egyszercsak azt veszed észre, hogy a már egészen jól neveltnek tűnő gyereked, aki 1-1,5 év alatt sokmindent megtanult és tudja, mi tartozik a szabad-nem szabad kategóriákba, hirtelen mintha mindent elfelejtett volna vagy legalábbis magasról tenne rá(d). Amit eddig tilos volt (pl.: kütyüket nyomkodni), azok előtt megáll (mert tudja, hogy tilos), kérdően rád néz (te megismétled a tiltást), majd finom és feltűnésmentes mozdulattal csakazértis hozzányúl az adott tilos dologhoz (és közben huncutul ismét feléd néz). Ez egyrészt zabálnivalóan aranyos, másrészt éppen ezért rettenetesen embert próbáló feladat ismételten teljesen komoly és szigorú fejjel ellentmondani a te szupercuki és szuperkópé gyerekednek.

4. Ellenáll - még akkor is, ha az adott dolgot valójában szereti/szeretné/tegnap még szerette. A lényeg az ellenállás lehetősége, nem az ellenállás tárgya.

5. Kombinál és manipulál a szó szebb értelmében (már ha van ilyen) - vagyis nem rossz szándékkal, hanem érzelmi intelligenciáját tökéletesen kihasználva pontosan tudja, kivel mit lehet megtenni, kinél mik a határok. Sőt, azt is tudja, hogy ha valami tilos, kihez kell menni azért, hogy a tilalmat feloldhassa. (az én fiam például tudja, hogy a nagyinál nem nyitogathatja a szekrényeket. De utazzon csak el a nagyi pár napra, azonnal rátámad a szekrényekre és a család bármely tagjának tiltása ellenére is újra és újra a szekrények felé veszi az irányt önnön kópéságának teljes tudatában, a legnagyobb vigyorokkal, sőt kacagással)

6. Válogat - aki eddig jó evő volt, mindenevő volt, az hirtelen bizony ínyenc lesz. Vagy válogatós. Vagy kisétvágyú. Vagy három hétig csak vajas kiflit enne. Vagy egyik nap ilyen, másik nap olyan, harmadik nap pedig megint nagyétkű. Aki eddig válogatott, hirtelen mindent megenne, de legfőképp azt, amit más eszik/anya eszik/a kutya eszik :). A gyerek ízlése alakulóban és anyának meg kell tanulnia trükközni. Finomságnak álcázni a zöldséget. Céklát csempészni gyümölcsbe. Eladni az eladhatatlant. És nem kiakadni, ha az órákon át tartó kutyulás eredményét a kisded egy morcos fejelrántással letudja és a világért sem hajlandó azt megkóstolni. (bezzeg a sütit/túró rudit/kiflit/épp aktuális kedvencet...)

7. Barátkozik - eljön az a pillanat, amikor más gyerekekkel játszani már érdekesebb, mint anyával játszani (ohh de nehéz az anyai szívnek ezt felismerni és elfogadni. De ha sikerül, nagyon jó élmény csak óvó szemekkel nézni a felhőtlenül játszó, barátkozó gyerekeket :)

8. Kezdeményez - ölelést, bújást, közös játékot, hancúrozást, programot, étkezést, alvást. Már nem csak találgatod, mit szeretne a gyerek, hanem ő maga mondja/mutatja meg a következő napi programot (nyilván az általad megszabott kereteken belül). Én például imádom, hogy a fiam már nem üvölt az éhségtől, hanem ha éhes lesz, kiveszi a fiókból a kiskanalát, odaáll az etetőszék elé és közli, hogy HAMMM. Ha nem kapcsolnék, mert épp csinálok valamit, eljön értem, kézen fog, az etetőszék elé vezet és újra közli, hogy HAMM. Azt is imádom, hogy elmerül a játék közben, majd egyszercsak felpattan, odarohan hozzám, átölel, rám omlik kettő egész másodpercre, majd megy vissza játszani. Komolyan, ezekért a pillanatokért érdemes... 

9. Felfedez - már egy fél éves is elkezd pakolni, de az éppen csak pakolgatás. A totyogókor beköszöntével a gyerek tényleg pakolni kezd (írhatnám csupa nagybetűvel is). Amint először megtapasztalod az igazi pakolós korszakot, tudni fogod, hogy ami előtte volt, az csak szárnypróbálgatás. Az igazi pakolás az, amikor semmit nem találsz, ami fontos, de a gyerek pontosan tudja, hová rejtette. Csak éppen esze ágában sincs elmondani/megmutatni. Az, amikor minden lépésedre (és a gyerek minden lépésére is) figyelned kell, nehogy utadba kerüljön egy labda/legódarab/kocka vagy bármi éles, fájdalmas, veszélyes. Az, amikor már nem elég naponta egyszer, este mindent visszapakolni/dobálni a megfelelő dobozba vagy polcra, ehelyett azt veszed észre, hogy a visszapakolás folyamatos napi tevékenységgé válik :) Mégis, ez is egy imádnivaló dolog, engem folyamatos nevetésre késztet, amikor tűvé teszem a lakást a gyerek itatópoharáért, majd fél óra elteltével, mikor én már feladtam, ő vigyorogva berongyol a nappaliba (ki tudja, honnét érkezve), kezében a pohárral. Vagy amikor végignézem, ahogy módszeresen különválogatja a széttépett papírzsebkendő darabjait, balra szigorúan a nagyok mennek, jobbra pedig csakis a kis cafatok kerülhetnek, összekeveredésnek helye nincs :)

10. Önálló szokásai, preferenciái alakulnak ki - olyan dolgok, amiket nem te tanítottál, mégis bekerültek a napi rutinba. Van az a pillanat, amikor feltűnik, hogy a gyereked önmagától kedvel/nem kedvel dolgokat, fél/nem fél valamiktől és rájössz, ő már egy önálló kis emberke, saját preferencia-rendszerrel és ízléssel. Az én fiam például cipőfetisiszta. Ha kis babacipőt lát és megragadja, ember legyen a talpán, aki kiveszi a kezéből. Csakis egy másik cipőre hajlandó lecserélni. Vagy például érdekes vonzalma van a hangyák iránt. Olyannyira, hogy a hangya szót előbb mondta, mint azt, hogy anya (jó, bevallom, hamar felismertem, hogyan hasznosítsam a két szó közti hasonlóságot az oly szép "anya" szó megtanulására :))

Mert egy tipegőhöz ötletes és kreatív anya szükségeltetik :)

2014-ben úgy tűnik, nagyon jó voltam :) Ha ugyanis belegondolok, képzeletbeli karácsonyfám környéke telis-tele van a világ legszebb és legértékesebb ajándékaival:

- egy férjjel, társsal, baráttal, örök, el nem múló szerelemmel, szeretettel és kötődéssel, közös célokkal, álmokkal.

- egy vágyva-vágyott gyermekkel, akinél szebbet, okosabbat, ügyesebbet, aranyosabbat, kópébbat, hozzánk valóbbat, közénk illőbbet, hozzánk hasonlóbbat el sem tudtam volna képzelni.

- egy "régi" családdal, akikért örökké hálát fogok adni a sorsnak és igyekszem mindig megbecsülni azt, amit tőlük kaptam és viszonozni a rengeteg szeretetet, törődést, aggódást és most, szülőfejjel százszor és ezerszer megköszönni azt, hogy felneveltek-kibírtak-szerettek engem.

- egy testvérrel, aki bár azt hittem, örökké kisöcsi marad, idén teljes jogú felnőtt testvérré érett és akire iszonyatosan büszke vagyok mindazért, amit elért, amit tesz és akivé lett

- egy pótanyával és pótapával, akik a viccek tipikus anyósa és apósa helyett második szüleimmé váltak, szeretnek és támogatnak minket mindenben és maguk közé fogadtak, amiért örökké hálás leszek.

- egy új, saját családdal, amiről álmodni sem mertem korábban. Én, a szerelmem és a gyermekünk: nincs ennél nagyobb csoda a világon, mikor kialakul hármunk közt az egység és amikor először igazi, önálló családnak érezzük magunkat. 

- egy szerető-óvó-törődő családi, rokoni, baráti hálóval, akik nélkül nem lennék az, aki, akik nélkül nem lennék ott, ahol.

- egy fejlődő vállalkozással, egyre ügyesebb kollégákkal, egy kialalkulóban lévő csapattal, rengeteg lehetőséggel, álmokkal, vágyakkal, célokkal, víziókkal, missziókkal, tenni akarással és energiával. A család mellett ez ad inspirációt nap, mint nap.

- egy nyugodt, biztonságos háttérrel.

- egy szép, csendes, barátságos környezettel, vízzel, fákkal, virágokkal, friss levegővel.

- saját álmokkal, vágyakkal, célokkal, motivációval.

- egészséggel, jókedvvel, derűvel és pozitív várakozásokkal.

- és annak reményével, hogy mindezt még sokáig megőrizhetem, hogy ez a rengeteg "ajándék" nap mint nap melengetheti majd a lelkem hosszú éveken át.

Boldog, Békés, Áldott Karácsonyt mindenkinek!

Mint mondtam, munkánkból adódóan kütyüs család vagyunk. Sejtettem is, hogy a gyereket se fogja elkerülni a kütyümánia, de őszintén, nagyon sokáig dilemmáztam, míg végül sikerült megbékélnem a valósággal :) A fejemben élő ideális anya ugyanis nem engedné a gyereket 7-8 éves koráig számítógéphez, tévéhez, telefonhoz (vagy még tovább), ezzel szemben a zord valóságban élő énem is egész nap a saját kütyüjét nyomkodja, így nyilvánvalóan le se tudja pattintani a kisdedet a zsinórokról, gombokról, gépekről, telefonokról. Szóval elvek ide vagy oda, arra jutottam, hogy ígyis-úgyis használni fogja a modern technológiát, annyit tudok segíteni neki, hogy okosan és irányítottan használja és keresek neki olyan programokat, műsorokat, alkalmazásokat, amiket nem sajnálok, ha néz, kipróbál és amiből tanulhat is.

Mivel almám van, így azok kínálatát térképeztem fel és így válogattam ki, hogy mit nézhet/használhat a baba nálunk büntetlenül :) 

Az eddig kipróbált és legjobbnak ítélt iOS appok 0-1 éves babáknak:

1. Fisher-Price appok

Aranyos, egyszerű, könnyen kezelhető, tanít kicsit angolul is, minden appban ugyanaz a grafika, így ahogy ügyesedik a kicsi és próbál ki új alkalmazásokat, mindig ugyanazokkal a figurákkal találkozik, ami tök jó ötlet. Van Androidos verziója is és az appok béna tableten is futnak, csak kicsit lassan töltenek be :) 

A mi kedvencünk ez az állathangos app, ami már sok hosszú várakozásnál, pár perc beszélgetési idő kicsalásánál volt mentőöv (pl.: az első fodrászélményt is megkönnyítette, a babát baromira nem érdekelte a vágás, mert vadul nyomkodta éppen az állatokat): 

De van nagyon sok más alkalmazásuk is, különböző élekorú gyerekeknek, itt a lista.

2. Altató alkalmazások

Sokat letöltöttem, sokat kipróbáltam, volt olyan, ami Lite verziósként arra volt képes, hogy az altatózene kellős közepén leálljon és valami reklámot (!) toljon be, volt, ami egyszerűen csak gagyi volt, és a legtöbb, kifejezetten babáknak címzett altatós app szerintem használhatatlan/átverős. Helyette találtam egy tök jó relax alkalmazást, itt össze lehet válogatni mindenféle hangokat a tengermorajtól a városzajon át a dúdolásig. A mi kedvencünk a Music Box nevű hang, ezzel tanítottam meg a gyereket önállóan elaludni.

3. Youtube, avagy megoldás mindenre

Ha nem tudom, hogy kell pelenkázni a babát...

Ha nem tudom, hogy büfiztessem...

Ha nem jut eszembe egy mondóka sem...

Ha szeretnék neki valami normális mesét mutatni, ami megfelel az életkorának (tehát nem olyan, mint a mesecsatornákon lévő legtöbb mese :)

Ha összeszerelési útmutató kell az autósüléshez/babakocsihoz/babahordozó felvételéhez...

Akkor legjobb barátom a Youtube, ami tényleg mindenre jó.

A mi kedvenceink: Bogyó és Babóca (gyerek szerint egyszerűen csak BÖÖ), Kerekmese - minden mennyiségben, Altatódalok, Gyerekdalok és mondókák - ez a legújabb dili és az a jó, hogy közben nekem is felidéződik a dalok nagy része.

Közhelyesen szólva hipp-hopp elrepült az első év. És közben annyi minden történt, mintha évek teltek volna el (megint egy közhely:)

És ha már a közhelyeknél tartunk, bizony sok volt a fejemben amikor arra vállalkoztunk, hogy családot alapítunk. Amikor felkészültem a terhességre. A szülésre. A gyereknevelésre. Tele voltam ideákkal, szuper elképzelésekkel arról, hogy mi az amit én másképp (jobban) fogok csinálni. Azt hittem, ismerem magam és a képességeimet. Csak azzal nem számoltam, hogy akkor még nem ismertem a fiamat és nem ismertem a mélyről jövő, egyszercsak megjelenő és mindent felülíró anyai ösztönt sem.

12 hónap alatt nagyon sok mindent tanultam. Magamról, a világról, az életről. Köszönhetően a fiunknak. Íme néhány "téveszme", avagy utólag az ember mindig sokkal okosabb és "ezeket miért nem mondta senki?" :)))

1. Nincs megállás: A szülés utáni 6 hét pihenjen-csak-az-anyuka kötelező előírás szép, szép, de csak üres szavak, valójában manapság szerintem soha senkinél nem valósul meg, hogy hat hétig "pihenget és regenerálódik" (max évtizedekkel ezelőtt működhetett). A csecsemő ellátása nem engedi meg a pihenést: a kezdetben, még gyakorlatlan anyukaként kényelmetlen szoptatás (én hetekig görnyedtem a gyerek fölé, nem mertem más pózt kipróbálni, mert a babám iszonyú türelmetlen volt, ha kajáról esett szó), a baba emelgetése mind-mind elkerülhetetlen és teljesen mindegy, hogy valaki természetesen vagy császárral szült. Én a császáros sebemmel 10 napig napi háromszor jártam be a gyermekintenzívre megszoptatni a babámat. Hol taxival, hol villamossal vagy busszal, fájdalommal, húzódással, kíméléssel mit sem törődve, mert nem az volt a fontos. Túléltem. Rendbejöttem. A pihenési lehetőségre pedig azóta is várok :)

2. Pelenkázás vs altatás: Hamvas kismamaként amikor a csecsemővel való közös életre gondoltam, a legnagyobb félelmeim egyike az volt, hogy hogy fogok megbirkózni a pelenkákkal, a kakival és annak minden vonzatával (szagok, hónaljig teletojt gyerek, ruhamosás, stb). Azt hittem, ez lesz a legnagyobb kihívás. Hát tévedtem :) Az altáji történések ellátása és kezelése valami mélyről jövő anyai ösztönnek köszönhetően nem jelent gondot, sőt probléma nélkül elemeztem a minap is a terméket, amikor a távozó kókuszt először kukacoknak néztem :D

Ami ennél sokkal de sokkal nagyobb kihívás elé állított, az az altatás volt. A fene gondolta (és előre szintén senki nem mondta), hogy mekkora szeretet, türelem és önfegyelem kell ahhoz, hogy nap mint nap, kezdetben akár napi 4-5x, később 1-2x önálló alvásra tanítsam a gyereket. Hogy eltaláljam, mikor álmos. Hogy ne legyen túl késő és ne pörögjön túl (mert akkor aztán még nehezebb). Hogy képes legyek elengedni magam mellett az időt, amit azzal töltök, hogy akár egy órát is fekszem az ágy mellett, kezemmel a baba kezét fogva és várom, hogy elaludjon. Hogy aztán 1 óra altatás után fél óra múlva felébredjen frissen és vidáman :) Hogy néha több idő, míg elalszik, mint az alvás maga és ezen ne boruljak ki. Hogy nyugodtan, nem reagálva várjam meg, míg magától elalszik és ne röhögjek/sírjak, amikor alvásra való felkészülés gyanánt a már állni képes kisded nemhogy áll, rohangál a kiságyban. Vagy épp 50x kidobálja a cumiját. Vagy az ágy tetejéről lekukkantva néz rám és amikor észrevesze, kacag, menekül, játszani akar. Hogy rájöjjek, hogy kell egyáltalán altatni, mikor kell letenni, mikor kell kimenni a szobából. Hogy megóvjam minden hirtelen zajtól, ami miatt felébredne. Hogy segítsek visszaaludni, ha valami megzavarja az álmát. Hogy úrrá legyek az anyatigrisi dühömön és utálatomon, amit az(ok) iránt érzek, akik bármilyen okból felkeltik a gyereket. Hatalmas feladat, napi szintű, néha oly idegőrlő munka ami mind közül mindeközben a legédesebb, mert az eredmény egy nyugodtan szuszogó, kucorgó törpe, akit aztán akár órákig képes lennék elnézegetni (de nem lehet, mert jön az anyamunkaidő, ami véges és feszített tempójú és pontosan addig tart, míg fel nem ébred a kicsi). 

3. Fogalmunk sincs, miért sír a baba: Jaj de sok könyvet elolvastam én terhesen. Jaj de biztos voltam magamban, hisz elméletben már tudtam, mi lesz a dolgom, ha kezdetben sír a baba. Éhes, álmos, fázik, melege van, unatkozik, túlpörgött, elege van, hiányzom neki, hasa fáj. Ezeken szépen végigmegyek és a probléma megoldva, gondoltam én. Hah. Őszintén: most, hogy egy éves a fiam, most mondom azt, hogy nagyjából sejtem (!), mikor mi a baja. Eddig csak tapogatóztam. Vagyis fogalmam sem volt róla az esetek nagy részében. Pláne, amikor még csak pár hetes-hónapos csecsemő volt. Egy kis sírógép. Aztán mint minden más anyuka, az ok nélküli sírásokra én is cetliket akasztgattam. Az első három hónapban a megmagyarázhatatlan sírás oka a hasfájás volt. Utána az, hogy jön a foga. Aztán hogy hisztis, dackorszakos, miegymás. Ja és az ultimate indok a front. Az is bevethető bármikor. Anya megnyugtatására, hogy nem ő a béna, nem ő képtelen megérteni gyermeke kétségbeesett jelzéseit. Lehet, hogy néha tényleg a hasa fájt. Lehet, hogy pár nyafogósabb napnak volt köze a fontokhoz vagy a fogakhoz. De az esetek többségében biztos vagyok benne, hogy fogalmunk sincs, az 1000 lehetséges ok közül, ami miatt a mi napjaink is el-el tudnak romlani, miért sír éppen a baba. És nem is lesz sosem, ők már nem fogják elmesélni :) Mi pedig szépen elfelejtjük, pont úgy, mint a szülés közben átélt fájdalmakat. 

4. Hozzátáplálási szabályok és egészséges étkezés: Azzal kezdeném, hogy nem vagyok a háziasszonyok gyöngye. Olyannyira, hogy amikor a gyerek már csak szilárd ételeken élt és a küszöbön állt az igény arra, hogy minden nap változatosan, egészségesen étkezzen, ahelyett, hogy rávettem volna magam a főzésre, először inkább kidolgoztam egy üzleti tervet egy gyerekkajákat is házhozszállító cégről :) Aztán persze csak beadtam a derekam és jelentem, hetek óta előre tervezett menüsoron él a gyerek és az előrelátásnak és átgondoltságnak köszönhetően én sem szakadok meg a főzési teendők miatt. No de visszatérve az eredeti témához: a hozzátáplálást is túlmisztifikálják, úgy érzem. Kezdő anyukaként mannaként ittam a védőnő szavait, a tőle kapott "Mikor mit ehet a gyerek" táblázat volt az én bibliám. Mást nem mertem és nem is engedtem. Semmi csoki, semmi édes, sok zöldség és főzelék és minden, ami egészséges. Egy ideig. Aztán jöttek a nagymamák, a finom sütijeikkel, a nyaralás a fagyival és az étteremmel, az étvágytalanság a betegségekkel és a válogatósság a gyerek öntudatra ébredésével. És egyszercsak azt vettem észre, hogy kezdem elveszteni a kontrollt. A gyerek azt evett, amit akart. Amit nem akart, azt nem ette meg. Enni pedig mégiscsak kell, szóval addig próbálkoztam, míg valamit hajlandó volt megenni. Az én nagyétkű kisfiam mostmár kéremszépen igazi ínyenc, pontosan tudja, mi a finom, mi az amit már ránézésre sem fog megenni és miből kér repetát. Mint ahogy azt is tudja, hogy ha én nem adok, ad neki más :) Na ekkor jött be a képbe a fent említett menütervezés, immár igazodva a gyerek igényeihez, ízléséhez és kellő ötletességgel a finom mellé így nap mint nap becsempészhető a hasznos, az egészséges, a cékla, a spenót és barátai :) Mit akarok ebből kihozni? Hogy a hozzátáplálás nem nagy ördöngösség és az első pár hónapban valóban nagyon jó mankót adnak a szabályok, de ahogy múlik az idő, úgy van szükség szakács részről egyre nagyobb rugalmasságra és leleményességre. 

/nem kell megijedni, a képen szőlőcukorral barátkozik épp a lelkem/

5. "Jó játék a laptopkábel" és a játékok önálló szaporodási hajlama:  Kütyüs család vagyunk, munkánkból adódóan nálunk mindig 4x több a laptop, tablet, telefon, mint az ember. Gondoltam hát jó előre, hogy nem fogunk megmenekülni attól, hogy a gyerek is kütyüs legyen. De azért szerettem volna, ha a baba rendes játékokkal is játszik, így természetesen vettem én is, kaptunk ajándékba is és ahogy telik az idő, azt vettem észre, hogy hiába nem akartam mindenféle izével elhalmozni a gyereket, a lakás konkrétan egy játékdzsungel, sőt, a játékok önmaguktól szaporodnak, mit szaporodnak, osztódnak! Pláne akkor tűnik ez fel, amikor a babát elkezdi minden érdekelni és belép a pakolós korszakába. No akkor egyrészt ember legyen a talpán, aki kibírja káromkodás nélkül, mikor napjában huszadszor kép rá valami kütyüre, ami jó esetben csak hangot ad és megijeszt, rosszabb esetben viszont még éles és szúr is. Sejtettem én, hogy a babával kicsit nagyobb káosz költözik a lakásba, de azt nem gondoltam, hogy egy bababörzén érzem majd magam minden nap és hogy jártamban-keltemben folyton el és visszapakolom a szanaszét heverő dolgokat. Szerencsére jó ötletnek bizonyult a lakás minden szóba jöhető pontján elhelyezett kosár/láda, így a nap végén csak végigszáguldok a terepen és mindent dobálok a hozzá legközelebb eső gyűjtőbe :) Azt pedig hozzá sem kell tennem, hogy minden csillogó-villogó játék mellett a legjobb játék persze, hogy az, ami nem játék: a laptopkábel. Az egér. A kanalak. A poharak. A pokróc. A mosógép. A fülem. A hajam. A lábujjaim. A cipő. A zokni. 

6. Nap mint nap újabb képesség: Tudtam, hogy az első évben a babák nagyon gyors léptekben fejlődnek, persze. És hogy minden nap újabb képességekkel örvendeztetnek meg minket, egyszerű megfigyelőket. És hogy ez a legszebb dolog a világon, a sok apró kis lépés, újdonság, próbálkozás, sikerélmény, amit mi, anyukák nap mint nap látunk (és amit elmondani és átadni olyan nehéz másoknak, mert igazából semmi nem történik, de mégis) és ami segít átlendülni minden nehézségen. Felkészültem arra is, hogy lesz napirendünk, mert az fontos a babának és bár korábban sosem volt semmilyen rendszer az életünkben, Ádi megszületésével lett, szépen lassan megszoktuk. Arra viszont nem készültem fel, hogy a napirendet a fejlődés ütemének megfelelően a gyerek rendszeresen felborítja és kiderül majd, hogy bár rugalmasnak hiszem magam, baromira rugalmatlan vagyok. Néha 3-4 nap is eltelt, mire leesett, hogy a gyerek bioritmusában épp változóban van valami, addig pedig szegény mindenféle módon (sírással, dühkitörésekkel) próbálta tudtomra adni, hogy ő valamit már másképp csinálna. Én pedig nem kapcsoltam és persze, fogtam mindent a frontokra, fogzásra, stb (lsd feljebb). Az elején nagyon nehéz feldolgozni, hogy amikor végre minden beáll egy szép, kiszámítható rendszerbe, akkor a baba fogja magát és változtat. Míg korábban aludt 2-3x, egyszercsak nem akar aludni, bármit is csinálok. Míg korábban nagyon jó étvágya volt és mindent megevett, egyszercsak válogatni kezd. Míg korábban szeretett fürdeni, egyszercsak kitalálja, hogy nem szeret és ez tart 1 hónapig, majd újra szeret. Én pedig morgolódok, próbálkozok, néha dühöngök, mert egyrészt fogalmam sincs, miért változnak meg a dolgok (azóta rájöttem: CSAK, mert ez az élet rendje), másrészt vágyom vissza a jól megszokottat, a beváltat és nagyon nehezen jövök rá arra, hogy mikor milyen új stratégiát, hozzáállást kíván meg az adott helyzet. Azért szerencsére az idő előrehaladtával ez is egyre könnyebb, egyre gyorsabban felismerem a változásokat és egyre könnyebben alkalmazkodom a gyerek fejlődéséhez, hangulatához, igényeihez.

7. Nem maradhatsz partner, felnőttnek kell lenned, avagy a laza anyuka temetése: Gyermektelen nőként amikor arra gondoltam, hogy fogom majd nevelni a saját gyerekeimet, mindig az a kép élt bennem, hogy laza anyuka leszek, aki nem parázik, hagyja a dolgokat a maga ütemében haladni, alkalmazkodik a gyerekhez és maximum azt tiltja, ami veszélyes a babára vagy a környezetére. Hamar be kellett látnom, hogy szép-szép a kép, de csak leányálom marad. A lazaságot a baba születésével együtt világra jövő anyai én úgy ahogy van, elfújta, maradt helyette egy szorongó, aggódó, minden apróságon parázó, féltő és félő nő, aki mélyről jövő ösztönből mindentől, de mindentől meg akarja óvni a gyermekét. És ez bizony nem laza. Ez görcsös, izzadságszagú, folyamatosan félelmekkel teli állapot. A jó hír az, hogy szintén az időnek köszönhetően azért le lehet vetkőzni a parák egy részét, de az első időszakban, az ismerkedés alatt, amikor még nem tudod, mi mit jelent, amikor még minden oldalról 100, egymásnak ellentmondó tanácsot kapsz, olvasol és fogalmad sincs a saját gyereked működéséről, akkor bizony még nagyon nehéz. Én éjjelente legalább tízszer bementem a gyerekszobába megnézni, lélegzik-e a baba. Ha sípolt a légzésfigyelő (mert elmászott róla a fiam), egész éjjel aggódtam, vert a szívem és szorított a gyomrom. Ha megláttam rajta egy kiütést, mindenre gondoltam. Ha megfogott egy porcicát, azonnal ugrottam. Ha elesett, kórházba akartam rohanni. Egy hosszabb külföldi nyaralás (a 9 hónapos, állni, járni tanuló gyerekkel) kellett ahhoz, hogy hozzászokjak, az én kicsi fiam bizony el fog esni. Bizony megkóstolja a homokot, megfogja a kutyát, macskát, fűt, fát, bokrot. Összekoszolja a ruháját. Összekoszol minket is. És ha figyelek rá (0-24-ben, mondanom sem kell), az én kis örökmozgómnak nem lesz különösebb baja. Persze ehhez tényleg az kell, hogy figyeljek rá, mert egy 9 hónapos bámulatosan gyorsan eltűnik/elesik/szájába vesz mindent, stb :) Eközben pedig nem marad sok mindenre idő, ilyenkor tűnik úgy, mintha az anyák nem csinálnának semmit. De csinálunk, egész álló nap megmentjük a gyermekünket önmagától és a világtól úgy, hogy közben elegendő teret hagyjunk neki a felfedezéshez. Nehéz, de gyönyörű feladat :) Viszont csak akkor működik, ha bekapcsoljuk a szülő üzemmódot, vagyis tényleg nem lehet mindent megengedni a gyereknek. Van, amit muszáj megtiltani (mert veszélyes, mert udvariatlan, mert helytelen, stb.). Aztán egyszercsak azt veszi észre az ember lánya, hogy pont ugyanazokat mantrázza és pont ugyanúgy, mint az anyukája. Elég abszurd érzés a saját szánkból hallani a gyermekként oly utált mondatokat úgy, hogy közben mélyen legbelül a fiatal, épphogy kamaszodó gyermeki énünk röhög rajtunk, röhög a szigorúság látszatát keltő erőfeszítéseinken, sőt röhög a kópé gyereken, aki próbára teszi határozottságunkat és türelmünket, amikor a többedik tiltás hallatán is újra próbálkozik és próbálkozás közben visszafordul és angyali vigyorral lesi reakciónkat :) És mégis: felnőttnek kell maradnunk. Példát kell mutatnunk.

8. A fejlesztés nem is olyan egyszerű: Van sok okos könyvem. Olvastam sok okos weblapot. Hogy mitől lesz az én gyerekem ügyes, milyen életkorban mit kell csinálnunk, mit kell játszanunk, mikor hogyan érdemes fejleszteni. Felkészültem, mint a kisdiák, aláhúztam, terveztem és próbálkoztam. Merthogy rá kellett jönnöm, sok esetben a fejlesztés csak próbálkozás marad. A gyerek ugyanis eldönti, akar-e veled játszani. Akar-e épp azt játszani, amit te szeretnél. Érdekli-e, amit mutatsz. Sőt, lehet, hogy úgy csinál, mint akit nem érdekel, aztán egy óvatlan pillanatban visszamegy és már elmélyülten játszik is. Nélküled :) Szóval a fejlesztés sok kis apró lépcsőből álló, szintén hatalmas türelmet igénylő feladat, legalábbis nálunk, egy izgő-mozgó gyerekkel (lehet, hogy nyugisabb babáknál jobban megy). Az én fiam nem sokáig marad egy helyben, így bármit mutatok, hamar kiderül, hogy érdekli-e. Ha nem, fogja magát és továbbáll. Nem igazán zavarja például, hogy fél órát pepecseltem a só-liszt gyurma elkészítésével :D Az viszont jó hír, hogy ha valamit rendszeresen mutatunk neki, az előbb-utóbb elkezdi érdekelni. Csak egy példa: 0 hónapos kora óta mesekönyveket olvasok/mutogatok neki. Meg is látszik az eredménye, imád olvasni, 1 éves korára a nap egyik legfontosabb tevékenysége lepakolni a polcról reggel az összes könyvet, majd szépen lassan végiglapozni (egyszer-kétszer-tízszer) az összeset. A legújabb projektem a rajzolás (mert szeretném, ha legalább egy olyan tevékenység lenne, amit a fiam hajlandó ülve, egy helyben maradva végezni :), jelentem, 2-3 heti tréning után már elértem, hogy megfogja a zsírkrétát és pár vonalat is sikerült húznia vele. Jó lesz ez.

9. Búcsú a pihentető nyaralástól: Fiatalként, amikor még nem akartam gyereket, a "Miért nem?"-re az egyik válaszom az volt, hogy az én kis önző énem nem akarja megfosztani magát a kikapcsolódástól, a pihentető nyaralásoktól és egyéb szuper programoktól. Merthogy gyerekkel olyat már nem lehet. Hát lehet. Más lesz ugyan, de jó. Itt írtam már erről bővebben, szóval több időt nem is vesztegetnék rá. Babával is buli az élet :)

10. A legnehezebb időszak az eleje: Aki azt mondta, hogy az első három hónap a legnehezebb, szerintem nem mondott igazat. Az első három hónapban nekem úgy is, hogy problémás volt a szoptatás, volt időm aludni, pihenni, sőt még dolgozni is. Köszönhetően a baba nappali alvásainak. Ami ennél sokkal, de sokkal nehezebb például, az az időszak, amikor a gyerek már csak napi 1-2x alszik, elkezdett járni tanulni de agyilag még nem ért fel a fizikai képességeihez, vagyis megy mindenfelé eszetlenül, fáradhatatlanul és az ember egész álló napját (heteit, hónapjait) az tölti ki, hogy minden másodpercben megpróbálja megóvni egyetlen gyermeke testi épségét. Nem éltem át még fizikailag és lelkileg fárasztóbb dolgot, mint a folyamatos döntéshelyzetet, a 0-24 órás figyelmet, amire szükség van ahhoz, hogy minden veszélyt előbb észrevegyünk, mint a gyerek. Mindezt úgy, hogy azért hagyjuk kibontakozni, megismerni a világot. És hagyjuk tanulni a saját kárán. Szóval van nehezebb az első pár hónapnál, annak ellenére, hogy akkor valóban sokszor teljesen tanácstalanok és fáradtak vagyunk. És mi még csak az elején tartunk, el tudom képzelni, mennyivel lesz nagyobb kihívás a dackorszak, a kamaszodás, az első szerelmek, csalódások, verekedések, stb.

11. Nem leszek "egyél-igyál-egyél-igyál" mami: Mi, fiatalok mindig nevetünk az anyukákon, nagymamákon, amikor bekapcsolják az egyél-igyál üzemmódot. Amikor nem opció az, hogy köszi, de nem vagyok éhes. Amikor a "Kérsz még?"-re adott "Nem" válasz egyet jelent egy újabb merőkanál levessel. Amikor 30 évesen is kapunk csokit Mikulásra. Azt gondoltam, hogy mivel, mint említettem, nem vagyok az a konyhatündér, képes leszek majd ezt a hozzáállást kordában tartani és normális keretek között tartani az étkezést, etetést. De nem számoltam az ősi hajtóerővel, ami azt sugallja, hogy anyaként a legfontosabb dolgom gyermekem táplálása. Épp ezért, ha a gyerek valamiért nem eszik (nem éhes, beteg, kis étvágyú, válogatós, stb), az anyaként egyenlő a világvégével. Mert mi az, hogy nem éhes? Hát éhesnek kell már lennie, idő van. Hát ennie kell akkor is, ha nem éhes. Hát nem fogyhat, híznia kell (na ezt pont nem az anyai ösztön mondja, hanem mindenki más a gyerekorvostól a védőnőn át a családig). Hát nem száradhat ki.

Szóval anya vagyok és etetek. Ha kell, ha nem. Ha eszik, boldog vagyok. Ha nem eszik, összetörök és addig ügyeskedek, míg találok valamit, amit eszik. Ha nem szereti a zöldséget, kiakadok, mert tudom, hogy zöldséget ennie KELL. Ha szereti az édességet, kiakadok, mert az édesség egészségtelen. De mivel szereti, azért néha adok neki. Aztán csodálkozok, hogy még jobban szereti. Pár hete beteg lett a fiam, az én addig jól evő, nem válogatós fiam. Hát az maga volt a teljes kétségbeesés. Mit adjak neki? Miért nem eszik? Mit csináljak? És bizony bekapcsolt az "egyél-igyál". És már az sem érdekelt, ha nem az etetőszékben eszik és nem evésidőben, etettem én bárhol, bármivel és bármikor, ha egy kis hajlandóságot láttam nála az étkezésre. És mostmár sejtem, mit miért csinálnak az anyukák, a nagymamák, a dédik. Én is egy lettem közülük. És soha többé nem mondom nekik, ha kínálnak, hogy "Kösz, de nem vagyok éhes". Mert tudom, hogy a sok szeretettel készített finomságból enni kell, különben egy világ dől össze. (zárójelben: minden tiszteletem azoké az anyukáké, akiket kis étvágyú gyerekkel áldott meg a sors és amit én egy hetes betegség alatt eljátszottam a babával, azt ők nap mint nap végigküzdik, rettenetesen nehéz lehet)

12. A legszebb időszak a csecsemőkor?: Sok gyakorló anyukától hallom, hogy jaj, de jó lenne, ha megint olyan pici volna a gyerek... Jaj, de jó volt beleszagolni a babaillatú husikájába, simogatni a babapuha babahaját... Jaj, de jó volt, mikor leraktad valahová és ott maradt (na mondjuk, az tényleg jó :)))... Jaj, azok voltak a legszebb idők... De nem is kell mondani, elég csak a megbabonázott, könnybe lábadó tekinteteket nézni bármelyik női arcon, amikor engeded, hogy pár percre ringathassa a kisbabád :) A csecsemőkor az idő előrehaladtával valamilyen idealizált, szuper szimbiózisos, együttlevős, érintős, szeretetteljes időszakká alakul a nők fejében, pont úgy, ahogy a szülés simán túlélhető dologgá :) Valahogy mindenki elfeledkezik (vagy kevésbé intenzíven emlékezik) a parákról, a stresszről, az időhiányról, az alváshiányról, a szülés utáni fájdalmakról, a hasfájós baba hónapokig tartó sírásáról, a szoptatás nehézségeiről, stb. (kinek mi).Szerintem például az elmúlt egy év legszebb időszaka nem az eleje (persze a maga nemében a fent felsoroltaktól függetlenül az is nagyon szép és meghitt volt), hanem a mostani időszak: a gyerekem totyogó, végre értem, mit szeretne, összeszoktunk, vannak közös vicceink, beilleszkedtünk egymás kis életébe, megismertük egymás hangyáit és személyiségét, tudunk kommunikálni (kisebb-nagyobb sikerrel persze) és szeretünk is kommunikálni. Én sokkal jobban szeretem ezt a nyitott, vidám légkört, sokkal kevesebb bennem a bizonytalanság és bizony a gyerek is többet nevet/kevesebbet sír. A többi korszak még előttünk van, de azt hiszem, mindegyiknek meglesz majd a maga szépsége és nehézsége egyaránt. 1 év 1 évtizednek tűnő tapasztalatával és valójában még tudatlan magabiztosságával bátran kijelenthetem, állunk elébe :)