Közhelyesen szólva hipp-hopp elrepült az első év. És közben annyi minden történt, mintha évek teltek volna el (megint egy közhely:)

És ha már a közhelyeknél tartunk, bizony sok volt a fejemben amikor arra vállalkoztunk, hogy családot alapítunk. Amikor felkészültem a terhességre. A szülésre. A gyereknevelésre. Tele voltam ideákkal, szuper elképzelésekkel arról, hogy mi az amit én másképp (jobban) fogok csinálni. Azt hittem, ismerem magam és a képességeimet. Csak azzal nem számoltam, hogy akkor még nem ismertem a fiamat és nem ismertem a mélyről jövő, egyszercsak megjelenő és mindent felülíró anyai ösztönt sem.

12 hónap alatt nagyon sok mindent tanultam. Magamról, a világról, az életről. Köszönhetően a fiunknak. Íme néhány "téveszme", avagy utólag az ember mindig sokkal okosabb és "ezeket miért nem mondta senki?" :)))

1. Nincs megállás: A szülés utáni 6 hét pihenjen-csak-az-anyuka kötelező előírás szép, szép, de csak üres szavak, valójában manapság szerintem soha senkinél nem valósul meg, hogy hat hétig "pihenget és regenerálódik" (max évtizedekkel ezelőtt működhetett). A csecsemő ellátása nem engedi meg a pihenést: a kezdetben, még gyakorlatlan anyukaként kényelmetlen szoptatás (én hetekig görnyedtem a gyerek fölé, nem mertem más pózt kipróbálni, mert a babám iszonyú türelmetlen volt, ha kajáról esett szó), a baba emelgetése mind-mind elkerülhetetlen és teljesen mindegy, hogy valaki természetesen vagy császárral szült. Én a császáros sebemmel 10 napig napi háromszor jártam be a gyermekintenzívre megszoptatni a babámat. Hol taxival, hol villamossal vagy busszal, fájdalommal, húzódással, kíméléssel mit sem törődve, mert nem az volt a fontos. Túléltem. Rendbejöttem. A pihenési lehetőségre pedig azóta is várok :)

2. Pelenkázás vs altatás: Hamvas kismamaként amikor a csecsemővel való közös életre gondoltam, a legnagyobb félelmeim egyike az volt, hogy hogy fogok megbirkózni a pelenkákkal, a kakival és annak minden vonzatával (szagok, hónaljig teletojt gyerek, ruhamosás, stb). Azt hittem, ez lesz a legnagyobb kihívás. Hát tévedtem :) Az altáji történések ellátása és kezelése valami mélyről jövő anyai ösztönnek köszönhetően nem jelent gondot, sőt probléma nélkül elemeztem a minap is a terméket, amikor a távozó kókuszt először kukacoknak néztem :D

Ami ennél sokkal de sokkal nagyobb kihívás elé állított, az az altatás volt. A fene gondolta (és előre szintén senki nem mondta), hogy mekkora szeretet, türelem és önfegyelem kell ahhoz, hogy nap mint nap, kezdetben akár napi 4-5x, később 1-2x önálló alvásra tanítsam a gyereket. Hogy eltaláljam, mikor álmos. Hogy ne legyen túl késő és ne pörögjön túl (mert akkor aztán még nehezebb). Hogy képes legyek elengedni magam mellett az időt, amit azzal töltök, hogy akár egy órát is fekszem az ágy mellett, kezemmel a baba kezét fogva és várom, hogy elaludjon. Hogy aztán 1 óra altatás után fél óra múlva felébredjen frissen és vidáman :) Hogy néha több idő, míg elalszik, mint az alvás maga és ezen ne boruljak ki. Hogy nyugodtan, nem reagálva várjam meg, míg magától elalszik és ne röhögjek/sírjak, amikor alvásra való felkészülés gyanánt a már állni képes kisded nemhogy áll, rohangál a kiságyban. Vagy épp 50x kidobálja a cumiját. Vagy az ágy tetejéről lekukkantva néz rám és amikor észrevesze, kacag, menekül, játszani akar. Hogy rájöjjek, hogy kell egyáltalán altatni, mikor kell letenni, mikor kell kimenni a szobából. Hogy megóvjam minden hirtelen zajtól, ami miatt felébredne. Hogy segítsek visszaaludni, ha valami megzavarja az álmát. Hogy úrrá legyek az anyatigrisi dühömön és utálatomon, amit az(ok) iránt érzek, akik bármilyen okból felkeltik a gyereket. Hatalmas feladat, napi szintű, néha oly idegőrlő munka ami mind közül mindeközben a legédesebb, mert az eredmény egy nyugodtan szuszogó, kucorgó törpe, akit aztán akár órákig képes lennék elnézegetni (de nem lehet, mert jön az anyamunkaidő, ami véges és feszített tempójú és pontosan addig tart, míg fel nem ébred a kicsi). 

3. Fogalmunk sincs, miért sír a baba: Jaj de sok könyvet elolvastam én terhesen. Jaj de biztos voltam magamban, hisz elméletben már tudtam, mi lesz a dolgom, ha kezdetben sír a baba. Éhes, álmos, fázik, melege van, unatkozik, túlpörgött, elege van, hiányzom neki, hasa fáj. Ezeken szépen végigmegyek és a probléma megoldva, gondoltam én. Hah. Őszintén: most, hogy egy éves a fiam, most mondom azt, hogy nagyjából sejtem (!), mikor mi a baja. Eddig csak tapogatóztam. Vagyis fogalmam sem volt róla az esetek nagy részében. Pláne, amikor még csak pár hetes-hónapos csecsemő volt. Egy kis sírógép. Aztán mint minden más anyuka, az ok nélküli sírásokra én is cetliket akasztgattam. Az első három hónapban a megmagyarázhatatlan sírás oka a hasfájás volt. Utána az, hogy jön a foga. Aztán hogy hisztis, dackorszakos, miegymás. Ja és az ultimate indok a front. Az is bevethető bármikor. Anya megnyugtatására, hogy nem ő a béna, nem ő képtelen megérteni gyermeke kétségbeesett jelzéseit. Lehet, hogy néha tényleg a hasa fájt. Lehet, hogy pár nyafogósabb napnak volt köze a fontokhoz vagy a fogakhoz. De az esetek többségében biztos vagyok benne, hogy fogalmunk sincs, az 1000 lehetséges ok közül, ami miatt a mi napjaink is el-el tudnak romlani, miért sír éppen a baba. És nem is lesz sosem, ők már nem fogják elmesélni :) Mi pedig szépen elfelejtjük, pont úgy, mint a szülés közben átélt fájdalmakat. 

4. Hozzátáplálási szabályok és egészséges étkezés: Azzal kezdeném, hogy nem vagyok a háziasszonyok gyöngye. Olyannyira, hogy amikor a gyerek már csak szilárd ételeken élt és a küszöbön állt az igény arra, hogy minden nap változatosan, egészségesen étkezzen, ahelyett, hogy rávettem volna magam a főzésre, először inkább kidolgoztam egy üzleti tervet egy gyerekkajákat is házhozszállító cégről :) Aztán persze csak beadtam a derekam és jelentem, hetek óta előre tervezett menüsoron él a gyerek és az előrelátásnak és átgondoltságnak köszönhetően én sem szakadok meg a főzési teendők miatt. No de visszatérve az eredeti témához: a hozzátáplálást is túlmisztifikálják, úgy érzem. Kezdő anyukaként mannaként ittam a védőnő szavait, a tőle kapott "Mikor mit ehet a gyerek" táblázat volt az én bibliám. Mást nem mertem és nem is engedtem. Semmi csoki, semmi édes, sok zöldség és főzelék és minden, ami egészséges. Egy ideig. Aztán jöttek a nagymamák, a finom sütijeikkel, a nyaralás a fagyival és az étteremmel, az étvágytalanság a betegségekkel és a válogatósság a gyerek öntudatra ébredésével. És egyszercsak azt vettem észre, hogy kezdem elveszteni a kontrollt. A gyerek azt evett, amit akart. Amit nem akart, azt nem ette meg. Enni pedig mégiscsak kell, szóval addig próbálkoztam, míg valamit hajlandó volt megenni. Az én nagyétkű kisfiam mostmár kéremszépen igazi ínyenc, pontosan tudja, mi a finom, mi az amit már ránézésre sem fog megenni és miből kér repetát. Mint ahogy azt is tudja, hogy ha én nem adok, ad neki más :) Na ekkor jött be a képbe a fent említett menütervezés, immár igazodva a gyerek igényeihez, ízléséhez és kellő ötletességgel a finom mellé így nap mint nap becsempészhető a hasznos, az egészséges, a cékla, a spenót és barátai :) Mit akarok ebből kihozni? Hogy a hozzátáplálás nem nagy ördöngösség és az első pár hónapban valóban nagyon jó mankót adnak a szabályok, de ahogy múlik az idő, úgy van szükség szakács részről egyre nagyobb rugalmasságra és leleményességre. 

/nem kell megijedni, a képen szőlőcukorral barátkozik épp a lelkem/

5. "Jó játék a laptopkábel" és a játékok önálló szaporodási hajlama:  Kütyüs család vagyunk, munkánkból adódóan nálunk mindig 4x több a laptop, tablet, telefon, mint az ember. Gondoltam hát jó előre, hogy nem fogunk megmenekülni attól, hogy a gyerek is kütyüs legyen. De azért szerettem volna, ha a baba rendes játékokkal is játszik, így természetesen vettem én is, kaptunk ajándékba is és ahogy telik az idő, azt vettem észre, hogy hiába nem akartam mindenféle izével elhalmozni a gyereket, a lakás konkrétan egy játékdzsungel, sőt, a játékok önmaguktól szaporodnak, mit szaporodnak, osztódnak! Pláne akkor tűnik ez fel, amikor a babát elkezdi minden érdekelni és belép a pakolós korszakába. No akkor egyrészt ember legyen a talpán, aki kibírja káromkodás nélkül, mikor napjában huszadszor kép rá valami kütyüre, ami jó esetben csak hangot ad és megijeszt, rosszabb esetben viszont még éles és szúr is. Sejtettem én, hogy a babával kicsit nagyobb káosz költözik a lakásba, de azt nem gondoltam, hogy egy bababörzén érzem majd magam minden nap és hogy jártamban-keltemben folyton el és visszapakolom a szanaszét heverő dolgokat. Szerencsére jó ötletnek bizonyult a lakás minden szóba jöhető pontján elhelyezett kosár/láda, így a nap végén csak végigszáguldok a terepen és mindent dobálok a hozzá legközelebb eső gyűjtőbe :) Azt pedig hozzá sem kell tennem, hogy minden csillogó-villogó játék mellett a legjobb játék persze, hogy az, ami nem játék: a laptopkábel. Az egér. A kanalak. A poharak. A pokróc. A mosógép. A fülem. A hajam. A lábujjaim. A cipő. A zokni. 

6. Nap mint nap újabb képesség: Tudtam, hogy az első évben a babák nagyon gyors léptekben fejlődnek, persze. És hogy minden nap újabb képességekkel örvendeztetnek meg minket, egyszerű megfigyelőket. És hogy ez a legszebb dolog a világon, a sok apró kis lépés, újdonság, próbálkozás, sikerélmény, amit mi, anyukák nap mint nap látunk (és amit elmondani és átadni olyan nehéz másoknak, mert igazából semmi nem történik, de mégis) és ami segít átlendülni minden nehézségen. Felkészültem arra is, hogy lesz napirendünk, mert az fontos a babának és bár korábban sosem volt semmilyen rendszer az életünkben, Ádi megszületésével lett, szépen lassan megszoktuk. Arra viszont nem készültem fel, hogy a napirendet a fejlődés ütemének megfelelően a gyerek rendszeresen felborítja és kiderül majd, hogy bár rugalmasnak hiszem magam, baromira rugalmatlan vagyok. Néha 3-4 nap is eltelt, mire leesett, hogy a gyerek bioritmusában épp változóban van valami, addig pedig szegény mindenféle módon (sírással, dühkitörésekkel) próbálta tudtomra adni, hogy ő valamit már másképp csinálna. Én pedig nem kapcsoltam és persze, fogtam mindent a frontokra, fogzásra, stb (lsd feljebb). Az elején nagyon nehéz feldolgozni, hogy amikor végre minden beáll egy szép, kiszámítható rendszerbe, akkor a baba fogja magát és változtat. Míg korábban aludt 2-3x, egyszercsak nem akar aludni, bármit is csinálok. Míg korábban nagyon jó étvágya volt és mindent megevett, egyszercsak válogatni kezd. Míg korábban szeretett fürdeni, egyszercsak kitalálja, hogy nem szeret és ez tart 1 hónapig, majd újra szeret. Én pedig morgolódok, próbálkozok, néha dühöngök, mert egyrészt fogalmam sincs, miért változnak meg a dolgok (azóta rájöttem: CSAK, mert ez az élet rendje), másrészt vágyom vissza a jól megszokottat, a beváltat és nagyon nehezen jövök rá arra, hogy mikor milyen új stratégiát, hozzáállást kíván meg az adott helyzet. Azért szerencsére az idő előrehaladtával ez is egyre könnyebb, egyre gyorsabban felismerem a változásokat és egyre könnyebben alkalmazkodom a gyerek fejlődéséhez, hangulatához, igényeihez.

7. Nem maradhatsz partner, felnőttnek kell lenned, avagy a laza anyuka temetése: Gyermektelen nőként amikor arra gondoltam, hogy fogom majd nevelni a saját gyerekeimet, mindig az a kép élt bennem, hogy laza anyuka leszek, aki nem parázik, hagyja a dolgokat a maga ütemében haladni, alkalmazkodik a gyerekhez és maximum azt tiltja, ami veszélyes a babára vagy a környezetére. Hamar be kellett látnom, hogy szép-szép a kép, de csak leányálom marad. A lazaságot a baba születésével együtt világra jövő anyai én úgy ahogy van, elfújta, maradt helyette egy szorongó, aggódó, minden apróságon parázó, féltő és félő nő, aki mélyről jövő ösztönből mindentől, de mindentől meg akarja óvni a gyermekét. És ez bizony nem laza. Ez görcsös, izzadságszagú, folyamatosan félelmekkel teli állapot. A jó hír az, hogy szintén az időnek köszönhetően azért le lehet vetkőzni a parák egy részét, de az első időszakban, az ismerkedés alatt, amikor még nem tudod, mi mit jelent, amikor még minden oldalról 100, egymásnak ellentmondó tanácsot kapsz, olvasol és fogalmad sincs a saját gyereked működéséről, akkor bizony még nagyon nehéz. Én éjjelente legalább tízszer bementem a gyerekszobába megnézni, lélegzik-e a baba. Ha sípolt a légzésfigyelő (mert elmászott róla a fiam), egész éjjel aggódtam, vert a szívem és szorított a gyomrom. Ha megláttam rajta egy kiütést, mindenre gondoltam. Ha megfogott egy porcicát, azonnal ugrottam. Ha elesett, kórházba akartam rohanni. Egy hosszabb külföldi nyaralás (a 9 hónapos, állni, járni tanuló gyerekkel) kellett ahhoz, hogy hozzászokjak, az én kicsi fiam bizony el fog esni. Bizony megkóstolja a homokot, megfogja a kutyát, macskát, fűt, fát, bokrot. Összekoszolja a ruháját. Összekoszol minket is. És ha figyelek rá (0-24-ben, mondanom sem kell), az én kis örökmozgómnak nem lesz különösebb baja. Persze ehhez tényleg az kell, hogy figyeljek rá, mert egy 9 hónapos bámulatosan gyorsan eltűnik/elesik/szájába vesz mindent, stb :) Eközben pedig nem marad sok mindenre idő, ilyenkor tűnik úgy, mintha az anyák nem csinálnának semmit. De csinálunk, egész álló nap megmentjük a gyermekünket önmagától és a világtól úgy, hogy közben elegendő teret hagyjunk neki a felfedezéshez. Nehéz, de gyönyörű feladat :) Viszont csak akkor működik, ha bekapcsoljuk a szülő üzemmódot, vagyis tényleg nem lehet mindent megengedni a gyereknek. Van, amit muszáj megtiltani (mert veszélyes, mert udvariatlan, mert helytelen, stb.). Aztán egyszercsak azt veszi észre az ember lánya, hogy pont ugyanazokat mantrázza és pont ugyanúgy, mint az anyukája. Elég abszurd érzés a saját szánkból hallani a gyermekként oly utált mondatokat úgy, hogy közben mélyen legbelül a fiatal, épphogy kamaszodó gyermeki énünk röhög rajtunk, röhög a szigorúság látszatát keltő erőfeszítéseinken, sőt röhög a kópé gyereken, aki próbára teszi határozottságunkat és türelmünket, amikor a többedik tiltás hallatán is újra próbálkozik és próbálkozás közben visszafordul és angyali vigyorral lesi reakciónkat :) És mégis: felnőttnek kell maradnunk. Példát kell mutatnunk.

8. A fejlesztés nem is olyan egyszerű: Van sok okos könyvem. Olvastam sok okos weblapot. Hogy mitől lesz az én gyerekem ügyes, milyen életkorban mit kell csinálnunk, mit kell játszanunk, mikor hogyan érdemes fejleszteni. Felkészültem, mint a kisdiák, aláhúztam, terveztem és próbálkoztam. Merthogy rá kellett jönnöm, sok esetben a fejlesztés csak próbálkozás marad. A gyerek ugyanis eldönti, akar-e veled játszani. Akar-e épp azt játszani, amit te szeretnél. Érdekli-e, amit mutatsz. Sőt, lehet, hogy úgy csinál, mint akit nem érdekel, aztán egy óvatlan pillanatban visszamegy és már elmélyülten játszik is. Nélküled :) Szóval a fejlesztés sok kis apró lépcsőből álló, szintén hatalmas türelmet igénylő feladat, legalábbis nálunk, egy izgő-mozgó gyerekkel (lehet, hogy nyugisabb babáknál jobban megy). Az én fiam nem sokáig marad egy helyben, így bármit mutatok, hamar kiderül, hogy érdekli-e. Ha nem, fogja magát és továbbáll. Nem igazán zavarja például, hogy fél órát pepecseltem a só-liszt gyurma elkészítésével :D Az viszont jó hír, hogy ha valamit rendszeresen mutatunk neki, az előbb-utóbb elkezdi érdekelni. Csak egy példa: 0 hónapos kora óta mesekönyveket olvasok/mutogatok neki. Meg is látszik az eredménye, imád olvasni, 1 éves korára a nap egyik legfontosabb tevékenysége lepakolni a polcról reggel az összes könyvet, majd szépen lassan végiglapozni (egyszer-kétszer-tízszer) az összeset. A legújabb projektem a rajzolás (mert szeretném, ha legalább egy olyan tevékenység lenne, amit a fiam hajlandó ülve, egy helyben maradva végezni :), jelentem, 2-3 heti tréning után már elértem, hogy megfogja a zsírkrétát és pár vonalat is sikerült húznia vele. Jó lesz ez.

9. Búcsú a pihentető nyaralástól: Fiatalként, amikor még nem akartam gyereket, a "Miért nem?"-re az egyik válaszom az volt, hogy az én kis önző énem nem akarja megfosztani magát a kikapcsolódástól, a pihentető nyaralásoktól és egyéb szuper programoktól. Merthogy gyerekkel olyat már nem lehet. Hát lehet. Más lesz ugyan, de jó. Itt írtam már erről bővebben, szóval több időt nem is vesztegetnék rá. Babával is buli az élet :)

10. A legnehezebb időszak az eleje: Aki azt mondta, hogy az első három hónap a legnehezebb, szerintem nem mondott igazat. Az első három hónapban nekem úgy is, hogy problémás volt a szoptatás, volt időm aludni, pihenni, sőt még dolgozni is. Köszönhetően a baba nappali alvásainak. Ami ennél sokkal, de sokkal nehezebb például, az az időszak, amikor a gyerek már csak napi 1-2x alszik, elkezdett járni tanulni de agyilag még nem ért fel a fizikai képességeihez, vagyis megy mindenfelé eszetlenül, fáradhatatlanul és az ember egész álló napját (heteit, hónapjait) az tölti ki, hogy minden másodpercben megpróbálja megóvni egyetlen gyermeke testi épségét. Nem éltem át még fizikailag és lelkileg fárasztóbb dolgot, mint a folyamatos döntéshelyzetet, a 0-24 órás figyelmet, amire szükség van ahhoz, hogy minden veszélyt előbb észrevegyünk, mint a gyerek. Mindezt úgy, hogy azért hagyjuk kibontakozni, megismerni a világot. És hagyjuk tanulni a saját kárán. Szóval van nehezebb az első pár hónapnál, annak ellenére, hogy akkor valóban sokszor teljesen tanácstalanok és fáradtak vagyunk. És mi még csak az elején tartunk, el tudom képzelni, mennyivel lesz nagyobb kihívás a dackorszak, a kamaszodás, az első szerelmek, csalódások, verekedések, stb.

11. Nem leszek "egyél-igyál-egyél-igyál" mami: Mi, fiatalok mindig nevetünk az anyukákon, nagymamákon, amikor bekapcsolják az egyél-igyál üzemmódot. Amikor nem opció az, hogy köszi, de nem vagyok éhes. Amikor a "Kérsz még?"-re adott "Nem" válasz egyet jelent egy újabb merőkanál levessel. Amikor 30 évesen is kapunk csokit Mikulásra. Azt gondoltam, hogy mivel, mint említettem, nem vagyok az a konyhatündér, képes leszek majd ezt a hozzáállást kordában tartani és normális keretek között tartani az étkezést, etetést. De nem számoltam az ősi hajtóerővel, ami azt sugallja, hogy anyaként a legfontosabb dolgom gyermekem táplálása. Épp ezért, ha a gyerek valamiért nem eszik (nem éhes, beteg, kis étvágyú, válogatós, stb), az anyaként egyenlő a világvégével. Mert mi az, hogy nem éhes? Hát éhesnek kell már lennie, idő van. Hát ennie kell akkor is, ha nem éhes. Hát nem fogyhat, híznia kell (na ezt pont nem az anyai ösztön mondja, hanem mindenki más a gyerekorvostól a védőnőn át a családig). Hát nem száradhat ki.

Szóval anya vagyok és etetek. Ha kell, ha nem. Ha eszik, boldog vagyok. Ha nem eszik, összetörök és addig ügyeskedek, míg találok valamit, amit eszik. Ha nem szereti a zöldséget, kiakadok, mert tudom, hogy zöldséget ennie KELL. Ha szereti az édességet, kiakadok, mert az édesség egészségtelen. De mivel szereti, azért néha adok neki. Aztán csodálkozok, hogy még jobban szereti. Pár hete beteg lett a fiam, az én addig jól evő, nem válogatós fiam. Hát az maga volt a teljes kétségbeesés. Mit adjak neki? Miért nem eszik? Mit csináljak? És bizony bekapcsolt az "egyél-igyál". És már az sem érdekelt, ha nem az etetőszékben eszik és nem evésidőben, etettem én bárhol, bármivel és bármikor, ha egy kis hajlandóságot láttam nála az étkezésre. És mostmár sejtem, mit miért csinálnak az anyukák, a nagymamák, a dédik. Én is egy lettem közülük. És soha többé nem mondom nekik, ha kínálnak, hogy "Kösz, de nem vagyok éhes". Mert tudom, hogy a sok szeretettel készített finomságból enni kell, különben egy világ dől össze. (zárójelben: minden tiszteletem azoké az anyukáké, akiket kis étvágyú gyerekkel áldott meg a sors és amit én egy hetes betegség alatt eljátszottam a babával, azt ők nap mint nap végigküzdik, rettenetesen nehéz lehet)

12. A legszebb időszak a csecsemőkor?: Sok gyakorló anyukától hallom, hogy jaj, de jó lenne, ha megint olyan pici volna a gyerek... Jaj, de jó volt beleszagolni a babaillatú husikájába, simogatni a babapuha babahaját... Jaj, de jó volt, mikor leraktad valahová és ott maradt (na mondjuk, az tényleg jó :)))... Jaj, azok voltak a legszebb idők... De nem is kell mondani, elég csak a megbabonázott, könnybe lábadó tekinteteket nézni bármelyik női arcon, amikor engeded, hogy pár percre ringathassa a kisbabád :) A csecsemőkor az idő előrehaladtával valamilyen idealizált, szuper szimbiózisos, együttlevős, érintős, szeretetteljes időszakká alakul a nők fejében, pont úgy, ahogy a szülés simán túlélhető dologgá :) Valahogy mindenki elfeledkezik (vagy kevésbé intenzíven emlékezik) a parákról, a stresszről, az időhiányról, az alváshiányról, a szülés utáni fájdalmakról, a hasfájós baba hónapokig tartó sírásáról, a szoptatás nehézségeiről, stb. (kinek mi).Szerintem például az elmúlt egy év legszebb időszaka nem az eleje (persze a maga nemében a fent felsoroltaktól függetlenül az is nagyon szép és meghitt volt), hanem a mostani időszak: a gyerekem totyogó, végre értem, mit szeretne, összeszoktunk, vannak közös vicceink, beilleszkedtünk egymás kis életébe, megismertük egymás hangyáit és személyiségét, tudunk kommunikálni (kisebb-nagyobb sikerrel persze) és szeretünk is kommunikálni. Én sokkal jobban szeretem ezt a nyitott, vidám légkört, sokkal kevesebb bennem a bizonytalanság és bizony a gyerek is többet nevet/kevesebbet sír. A többi korszak még előttünk van, de azt hiszem, mindegyiknek meglesz majd a maga szépsége és nehézsége egyaránt. 1 év 1 évtizednek tűnő tapasztalatával és valójában még tudatlan magabiztosságával bátran kijelenthetem, állunk elébe :)