Majdnem fél év telt el a legutóbbi Ádiszótár bejegyzés óta és mivel olyan nagyot fejlődött a baba szókincse, gondoltam, itt az ideje leltárt készíteni ismét. A már említett szavakon túl a következőket használja (hol használja, hol nem) rendeltetésének (vagy az általa elképzelt rendeltetésnek) megfelelően:

- Annya = én lennék, mamából átváltoztam anyává menet közben :)

- Pippi = kismadár, anya wc-re megy és az öcsém (Pisti) neve egyaránt

- Didi = dédi

- Nyamm = ha valami különösen finom, az nyamm

- Mé = még (még szeretne csúszdázni, még szeretné folytatni az adott tevékenységet)

- BÖÖ? = Bogyó és Babóca = mesenézésre felszólító kérdő/kiáltó/sírva rimánkodó kifejezés

- bö = bors és fűszerek úgy általában

- Víí = víz (fürdővíz és ivóvíz is)

- Vijá = Virág

- Fafú = Fa, fű

- Be = be

- Ki = ki

- Csaccsi = Csacsi

- Pó = Pók

- Zsijá = Zsiráf

- Hangya = hangya

- Gugu = bármilyen madár, főképp varjú, szarka és ilyen fekete fajták

- Dinggg = Dongó (és a Ding-dong-diridongó mondóka állandó befejezése)

- Pizzsi = Pizsi, a kis pizsamája

- Bek = Béka

- Kuku = Kakas kukorékolása és kukorica és úgy tűnik, hogy a katica is :)

- Káká = kaka

- Néni = néni

- Já = Lány

- MIIIII??? = mi sem tudjuk, afféle kontakfelvevő barátkozó szó, aki érdekes neki, ezt egy hangos és kérdő MII? vel szokta üdvözölni. Az apjával percekig elkommunikálnak csak a 'mi' szócska különböző hangmagasságú és formátumú ismétlésével :D

- Brumm = medvebrummogás

- UU = Huhú, avagy a bagoly huhogása

- Buá = ezt mondja az oroszlán

- Sssziii = ahogy a kígyó sziszeg

- Gyu = Gyurma

- Enni = éhes a baba

- Inni = értelemszerűen :)

- Tea = Tea

- Pé = Pénz :)

- Bio = Bébiétel és bármilyen poharas joghurt/tejföl/kefír, stb.

- Pappi = Tejpép

- Tutu = Autó

- Tecci = Tetszik

- Titta = Tik-tak

- Bammm = Labda és örömkifejező szó, ha valakinek örül, annak teljes hangerővel kiabálja, hogy BAMMM

- ATttó = Ajtó

Ja és persze megy a korszak kedvence, a Ne, nem, áhh is, mind azt jelentik, hogy hagyjam békén adott pillanatban a hülyeségeimmel :)))

(most ennyi jut eszembe, de majd kiegészítem, ha valami kimaradt :)

Tegnap bulizni voltam kedves anyabarátnőmmel. Már ránk fért :) Apuka vigyáz a gyerekre, gond nem lehet, fürdés és fektetés után gyors átöltözés és irány a város mindenféle terv és cél nélkül, csak menjünk és érezzük jól magunkat. Sikerült is, jó volt az este, de azért erősen éreztem, nem olyan már ez a bulikázás, mint régen:

- készülődés közben előre örültem, hogy végre felvehetek valami nagyobb és hangsúlyosabb fülbevalót (gyerek mellett csak a pötty játszik vagy inkább az sem, mert még azt is képes kiszakítani a fülemből), aztán miután felvettem és tükörbe néztem, gyorsan odaálltam férjem elé, mondván: "Olyan rég volt rajtam ilyen nagy karika fülbevaló, hogy nagyon ribancosnak érzem. Szerinted?" :)

- Az első helyről azonnal ki is fordultunk, mert ijesztően sokan voltak

- A koktél mellé természetesen vizet is rendeltünk :) 

- 1-2 óra elteltével táncolni támadt kedvünk. De azzal a szomorú ténnyel kellett szembesülnünk, hogy este 11-kor még senki nem akar táncolni. Így nem volt mit tenni, lelültünk egy kicsit.

- Miután még mindig volt kedvünk táncolni és a hely is tele lett (1 óra tájékán), a zene lett rossz. Fél 2 felé feladtuk, mondván, jobb, ha lépünk, mert a gyerek hajnalban kel, akkor inkább menjünk haza aludni.

- Amikor mi hazaindultunk, akkor jött meg a tömeg a szórakozóhelyre. Egy kedves, nyávogós hangú tizenéves meg is kérdezte: "Ilyen rossz a buli, hogy ti már mentek?" :)

- Azt már hozzá sem teszem, hogy szinte csak nálunk 10-15 évvel fiatalabbakat láttunk magunk körül

- Azt pedig pláne nem, hogy a másnap abban a pillanatban durván beütött, amikor először keltem fel a babához hajnali 5 óra tájékán. És azóta is tart... Pedig nem ittam sokat, sőt...

Annyi minden van, amit ha nem írok le, biztos elfelejtjük, de adott pillanatban bizony nagyon vicces-kevésbé vicces események. Íme néhány példa:

- biztos, hogy később nem fogunk emlékezni arra, hogy Ádi mekkora ajtómágus volt. A lábakon és cipőkön kívül különös vonzalma van az összes ajtó iránt, a játszóházban konkrétan képes egész végig (másfél órán keresztül) az egyik ajtót kinyitni-beszaladni-becsukni, majd másik ajtót kinyitni-kimenni-kiszaladni. Mondtam is a felügyelő néninek, hogy legközelebb nem is váltok bérletet, hiszen nem is használjuk a játékteret :) B opció a játék konyha ajtajának folyamatos csapkodása. Más játék nem is kell :) Itthon a legújabb kánaán a gardrób, telis tele ajtóval, akármikor arra járok, valamelyik biztosan nyitva van. A legújabb dili pedig a bejárati ajtó, amióta az apja tegnap békésen megállt az ajtó mellett és engedte, hogy hazaérésünk után a még felöltözött gyerek nyitogathassa az ajtót és a szúnyoghálót, azóta az a sláger :) Azt pedig mondanom sem kell, hogy 1, ha véget vetünk a nyitogatásnak, az mindig sértődéssel jár. 2, nem lehet SEHOL olyan ajtó, amit a gyerek orra előtt csuknak be, mert az szintén sértődéssel jár :)

- cicák: Ádinak különös vonzalma van a macskák iránt is, lelkesen és lányosan nyávog minden cicára hasonlító állat láttán, ha meglát egy plüss cicát, azonnal felkapja és a nyakába veszi, hozzábújik, dédelgeti és nyávog neki. Ebből adódóan teljes volt az őrület, mikor életében először macskát látott egészen közelről: úgy negyed órán át kellett hazafelé követnünk a macskát, akármerre is ment. A gyerek közben a babakocsiban vandul ugrál, kurjongat, tapsol, nyávog. De jaj nekünk, amikor a macska úgy dönt, megunta a dolgot és elbújt egy autó alá. És nem és nem akart kijönni.. Én untam meg előbb a várakozást a hidegben. Mondtam a fiamnak, intsünk pápát a macskának. Intettünk. Aztán hazáig ment a sírás-rívás :(

- erősember: Ádi nagyon erős és határozott, ennek köszönhetően mindig én szívom meg. Ő hébe-hóba beveri a fejét (valahogy mindig csak a feje sérül, nem is értem, hogy van ez), ezzel szemben engem rendszeresen betalál valamivel, persze véletlenül. Legutóbb például alaposan elcsapta az orrnyergemet egy tésztaszűrővel. Utána bizony csillagokat láttam és sírni támadt kedvem :) Nem bántásból tette a lelkem, én találtam ki, hogy milyen vicces, ha a fejére teszem a szűrőt afféle kalapként. Tetszett neki is, kacagott nagyokat, majd egy határozott mozdulattal lekapta magáról a szűrőt. Én pedig pont útban voltam. A szűrő aljából meg pont kilógott két pöcök (hogy miért vannak ott, máig sem tudom). Mindenesetre azóta eldugtam a szűrőt :D

- kíváncsiember: nagyon cuki a baba, mert már rettentő gyorsan elsajátítja az új ismereteket. Elég neki egyszer mutatnom valamit és ha érdekes, megjegyzi. A napokban épp arra tanítottam, hogy milyen jó érzés, ha a kis kezével megsimogatja az arcomat/saját arcát. Fürdetés előtt gondoltam, bemutatjuk új tudományát az apjának is. Ádi lelkesen és boldogan el is kezdte simogatni az érdekes-érdes borostás apaarcot, majd hirtelen kíváncsiságától vezérelve egy pillanat alatt belenyúlt az apja szemébe. Hogy az ott vajon mi. Apa nem boldog persze, én először röhögök, csak aztán kezdem el sajnálni az áldozatot :)

Hát így mulatunk mi :)

Végre valahára kibújt a szög a zsákból. Vagyis a fogak onnan, ahonnan ki kell bújniuk. Kilenceske és tizeske, az első rágófogak az elmúlt hónapokban kissé szétzilálták Ádi életét, így eshetett, hogy a fiam hangulata olyan szeszélyes volt, mint az időjárás mostanság. No nem panaszkodom, mert még hisztisen és nyűgösen is hipercuki, de azért erősen érezhető a változás: Ádi napok óta egy tünemény: jön-megy, egész nap karattyol babanyelven és felnőttnyelven keverve, eljátszik egyedül és kedvesen kifejezi, ha igénye támad bármire (enni, inni, együtt játszani, ölelni, fetrengeni). Gyanús is lett, hogy milyen szép, boldog és harmonikus napok vannak mögöttünk, úgyhogy ma belenyúltam a szájába és láss csodát, a nagy vörösen duzzadó íny helyén két újabb fogacskát tapintottam. Hát erre ez a nagy nyugalom, jupiii. Most pár hétig várhatóan a béke korszaka köszönt ránk (vagy tök hülye vagyok és a kettőnek igazából semmi köze egymáshoz, dehát a tudatlan anyák és laikusok már csak ilyenek, tapogatóznak és mindenben vélt vagy valós összefüggéseket keresnek, amik segítik megmagyarázni az ismeretlent, a megmagyarázhatatlant :))

Szóval 9-10-eske érkezésével a gyermek feltételezhetően "felszabadult", ennek (és a nagyi látogatásának és intenzív szeretet-foglalkozásainak) köszönhetően 14 hónapos és 1 hetes már-egyáltalán-nem-csecsemőnk ismét nagy fejlődési ugrást hajtott végre az elmúlt héten.

Az én okosügyes kisfiam ugyanis:

- Visszapakol! (könyvet olvasás után a polcra, kirángatott pelenkákat játék után a szekrénybe). Jó-jó, még elég ad-hoc jellegű a dolog, de maga a folyamat már megvan és utasításra néha sikerül is, ez szerintem hatalmas dolog egy ekkora kis emberpalántától.

- Beszél! - még nem olyan egyszerű kitalálni, mikor mit mond, de egyre több szót használ, egyre többet ismer, folyamatosan utánozza a szavakat és egész-álló-nap be nem áll a szája. Komolyan. Durvább, mint én :) Jól elvagyunk :D

- Bilire ül! Bizony. Magától. Nem mutattam. Az eddigi bilire szoktatási tevékenységünk a következőkben merült ki: Ádinak többször megmutattam a Bilidalt. Aztán kapott egy bilit. A bilit betettem a wc-be és elmondtam neki, hogy az a bili, ő mosolyogva felismerte, azonosította és onnantól alapvetően érdekelte. Emellett együtt járunk wc-re, mondom neki, hogy én megyek, ő totyog utánam, mint a kiskacsa és elsertepertél körülöttem, míg végzek. Közben kicsit rááll a mérlegre, kicsit wc papírt tépeget, kicsit ajtót csukogat. És mostanság, miután jól megfigyelte gondolom, hogy anya a wc-n mindig ül, hát önszántából ő is leül a saját kis bilijére. Rámnéz, megdicsérem, örül, ül még egy kicsit, felpattan és megy tovább. Jajjdebüszkevagyok :)

- Egyedül olvas. De nem ám csak ész nélkül lapozgat, hanem közben mesél, karattyol, rácsodálkozik, rákiabál, ha valami túlontúl érdekes, azt jön és megmutatja azonnal nekem is. Sőt, ha valamiről beszélünk, valamiről szó van, néha hirtelen felpattan, elrohan a könyvespolchoz és addig rámolja a könyveket, míg meg nem találja azt, a könyvet, amiben az adott témáról látott, olvasott valamit.

- Nemcsak hogy ismeri a napirendet, de szól is, ha igényli a következő pont bekövetkezését. Ha unja a társaságot, mondja, hogy pápá, sőt, még a cipőjét is hozza. Ha álmos, szól, hogy tente. Ha éhes/szomjas, azt is mondja. Így már én sem erőltetek sok mindent, mert látom, hogy néhány dologban képes önmagát koordinálni. Van például, hogy délelőtt az istennek nem akar inni. Régen kínlódtam, könyörögtem, végül adtam valami gyümölcslevet, csak igyon már a gyerek. Most ha nem kér, nem erőltetem, mert tudom, hogy ha délelőtt nem is szomjas, délután egyszercsak benyakal simán két deci vizet :)

- Saját viccei vannak, mit viccei, tök jó humorérzéke van. Olyannyira, hogy néha, játék közben látom, hogy eszébe jut valami és már előre elkezd nevetni, hogy milyen jót is fog ő csinálni. Majd például elmegy labdát dobálni és hevesen BAMM-olni (ezt kell ismételgetni, ha eldobjuk a labdát) vagy nekiindul és kópén vigyorogva elbújik, jelezvén, itt az ideje a bújócskázásnak. De nem csak ő nevet mostanság sokat, én is vele, sőt rajta, na nem kárörvendésből, hanem mert borzasztóan szórakoztató végigmozizni, ahogy felfedezi a világot, imádom nézni, ahogy teóriákat gyárt és kombinál, ahogy összepasszintja a fejében a világ dolgait, ahogy kísérletezik, ahogy saját ötletei alakulnak ki.

- Mindent megfizikáz - én így hívom azt, ahogy szerel, tapasztal, próbálgat. A tárgyak formája, tulajdonságai érdeklik, ami izgalmas, azt percekig tanulmányozza okos, vizslató tekintettel, minden oldalról és minden szögből. (mókás nézni például, ahogy kommandós hasalásban nézegeti a küszöböt, mint érdekes tárgyat). Ha megvolt a vizsgálat, jöhet a felderítés, tapogatás, megdobálás, megrágás, megnyomkodás. És minthogy mindkét ágról erős a műszaki vonal, jó leendő mérnökként mindent szét is kell szerelni, hogy aztán össze lehessen rakni. Ennek köszönhetően anya legnagyobb örömére beköszöntött az önálló molyolás korszaka (persze csak ha találok elegendő érdekes tárgyat). :)

- Teljesen képben van azzal, hogy mit szabad és mit nem. Persze próbálkozik és az új tiltásokat nagyon sokszor el kell ismételni, amíg magáévá teszi az utasítást, de amit már tud, azt többségében különösebb balhék nélkül betartja. Sőt, azt is tudja, hogy a tiltások helyenként változhatnak, tudja mit szabad otthon és mit nem szabad a nagyinál, mit nem szabad a boltban, kávézóban, stb.

- Ölel, szeret, fetreng - ez így egyben nekem egy olyan dolog volt, amit hiányoltam az első évből. Addig inkább én adtam neki az ölelést, a szeretetet, a törődést, a fizikai érintést, de mostmár ő igényli és ő kezdeményezi és ennél tüneményesebb dolog a világon nincs. Ha játék közben eszébe jut, odafut hozzám, átölel, rám borul és megy tovább játszani. Ha elfárad, hozzám bújik. Ha beüti valamilyét, hozzám jön és dörzsöli a fájó pontot és kéri rá a puszit. Ha pihenni szeretne, jelzi és együtt fetrengünk, nevetgélünk, olyan igazi jó kis kurkászós partikat csapunk. Persze egyik dolog sem tart sokáig, mert sok a teendő és nincs mese, menni, tapasztalni, tanulni, játszani kell tovább. De már érzem, hogy tudja, akármi történik, én mindig ott vagyok, belőlem mindig meríthet erőt és energiát, hozzám mindig visszatérhet. Azt hiszem ez az anyaság legszebb csodája.

Néztem-néztem ma a gyereket és az jutott eszembe, mennyire szeretem. Úgy, ahogy van. És hogy mennyire szeretek az anyja lenni. Aztán az, hogy ha őszinte akarok lenni magamhoz, hosszú út vezetett odáig, hogy ezt kijelenthessem. 

Mert persze, születése, sőt már a "várása" óta csak szuperlativuszokban tudok róla beszélni, imádom és rajongok és ölni tudnék érte és a többi, de az első év nekem így visszagondolva nagyon az összeszokásról szólt. És az elfogadásról. 

El kellett fogadnom a saját szerepeim változását, azt, hogy ha sztereotípiákkal akarom kifejezni, akkor karrierista nagyvárosiból kisvárosi anyuka lettem. 

El kellett fogadnom, hogy többé nem én vagyok az első. És nem is a férjem :)

El kellett fogadnom azt, hogy nem tudok mindent egyedül megcsinálni, hogy nem lehetek egyszerre jó anya, feleség, háziasszony és ügyvezető. Hogy van, amiről le kell mondanom ebben az élethelyzetben és van, ahol segítséget kell kérnem és segítséget kérni nem a gyengeség/esetlenség jele. Hogy ha mindent csinálok, összedőlhet a kártyavár, ha nem vigyázok (éppen tavaly év végén jelezte a szervezetem, hogy elég, vegyek vissza, én balga azt hittem, neurológiai problémáim vannak, a neurológus pedig csak mosolygott, hogy kedvesem, maga krónikusan fáradt és a szervezete sikítva ugrál, hogy vegyen vissza. Megfontoltam, megfogadtam, más, de jobb így. Zárjójel bezárva.)

El kellett fogadnom, hogy olvashatok ezer szakirodalmat és hallgathatok száz tanácsot, a saját gyerekemet úgy fogom nevelni, ahogy legjobb tudásom szerint képes vagyok és hogy ez nem jó és nem rossz, néha jó és néha rossz és mindenki szemében sose lesz jó. És hogy mindez nem számít, mert az egyetlen saját magamon kívül, aki érdemben jogosult megítélni és meg is fogja ítélni a szülői képességeimet, az a fiam lesz úgy 15-20 év múlva. (na jó, a 15 éves véleményét azért még nem fogom annyira komolyan venni :DD )

El kellett fogadnom, hogy a gyerekkel történő együttélés, a gyereknevelés nem egy egyenesen haladó folyamat, az életünk vele a folyamatos változásról szól. Én, aki alapvetően szeretem a változásokat, sőt, igazi ikrek lévén sokszor ki is kényszerítem őket, őszintén szólva meglepődtem magamon, hogy azért mégsem vagyok annyira rugalmas, mint gondoltam. Hogy sokszor felbosszantott, amikor a baba egyik napról a másikra felrúgta a nagy nehezen kialakított rendszer egyes elemeit. Hogy kettőnk közül én alkalmazkodom lassabban és nehezebben, sőt, néha még az is napokig eltartott, hogy leessen, valami változott :). Meg kellett értenem és el kellett fogadnom, hogy ez a természetes folyamat, a gyerek gyorsan és ugrásszerűen fejlődik és az én feladatom ezt kísérni, ehhez alkalmazkodni és ez alapján folyamatosan újrarajzolni a kereteket. Jajj, mennyivel egyszerűbb volt egy folyamatosan változó projektet vagy ügyféligényt lekezelni, mint ezt :)

El kellett fogadnom őt, mint egyéniséget. Azt, hogy néha nem azt akarja, amit én. Azt, hogy impulzív, hangos, örökmozgó és örökkíváncsi. Azt, hogy sok figyelemre van szüksége.  Azt, hogy nem átlagos. Azt, hogy emiatt én sem élhetem sosem mellette az átlagos anyukák életét. 

El kellett fogadnom azt, hogy rendszerben élünk. Mi, az örök rendszertelenek, azok, akik egy pillanatban kitalálják, hogy strandra mennek és lőn, már mennek is. Akik egy héten egyszer raktak rendet. Akik képesek voltak egész nap ágyban heverni és sorozatot nézni hétvégén, ha úgy tartotta kedvük. És akiknek most (legalábbis nekem biztosan) órára pontos időbeosztása van, akár esik, akár fúj, akár álmos/beteg/stb. vagyok, akár nem. Mert a rendszer jó a gyereknek és ha neki jó, nekem is jó. A rendszerben az a jó, hogy a baba tudja, mi után mi jön, így kevesebb a hiszti, kevesebb az ellenállás és amivel sokaknak gondja van (nem akar aludni, elmászik a pelenkázón, nem akar enni, stb.) az nekünk tán könnyebb, mert a fiam tudja, sőt várja a történéseket, mert ismeri a dolgok egymásutániságát. És így kevesebb a küzdelem, kevesebb a nyűg és a harc. 

El kellett fogadnom azt, hogy a baráti köröm megváltozott, hogy a haverok, az ivócimborák, a bulipajtások, sőt a messze élő barátok, ismerősök eltűntek, hogy bár szeretném, nehéz már összeegyeztetni akár egy találkozót, de még egy telefonhívást is. Hogy már nem vagyok olyan érdekes. Hogy már más az érdeklődési körünk, hogy nehéz közös pontokat találni és hogy bizony, a mi van velem kérdésre sokszor csak gyerekkel kapcsolatos dolgokról tudok mesélni, annak ellenére, hogy azért nem estem ki például a munka körforgásából sem a gyerek születésével (sok más anyukával ellentétben). De még így is, minden körülötte forog. El kellett fogadnom, hogy anya vagyok, család vagyunk és ebből adódóan az új barátaim is többségében anyák és családosak és hogy sosem leszek már az, aki a terhesség előtt voltam, bármennyire is hiányzik néha. 

El kellett fogadnom, hogy felnőttünk, felnőttem és hogy érdekes módon a gyermek születésével együtt szinte mellbevágott engem is és férjemet is az öregedés, az elmúlás gondolata. Azzal, hogy ő megjelent az életünkben, rájöttünk, hogy örök felelősséggel tartozunk érte és hogy ez az örökké mégsem szól örökké. És hogy a fiatalos szüleink nagyszülők lettek. És hogy egyszer minden elmúlik (mi is), ahogy halad az idő és nem tehetünk ellene semmit. Csak elfogadhatjuk.

Örülök, hogy ezeket sikerült "leküzdeni" és annak is, hogy megélhettem, átélhettem. Mert mindeközben fejlődtem és erősödtem, mint ember, megismertem magam, elfogadtam és megszerettem az új önmagam és megismertem őt is, sőt, megismertem a férjemet is, mint apát. Most pedig azt érzem, hogy családunk egysége szilárd és megbonthatatlan és nem bánok semmit, mert így szép, így kerek az élet.