Hát így állunk. Nem gondoltam volna. 

Szaranyaság ide vagy oda, vártam már nagyon azt a heti pár óra szabadidőt, amikor dolgozhatok nyugodtan és/vagy csak kicsit magammal foglalkozhatok. Terveztük is jó előre a dolgot, Ádi már március óta jár heti pár alkalommal velem együtt a bölcsibe. Szoktuk a helyet, az embereket, a gyerekeket. Aztán jött egy nagyobb, két hónapos nyári szünetes kihagyás és a fiam nyaralás utáni minden eddiginél anyásabb korszaka és azt gondoltam, nagyon messze van még az a beszoktatás...

Már le is tettem arról, hogy idén beszokhat, erre mintha csak érezte volna, hogy a dolgoknak változniuk kell, amint vége lett a nyári szünetnek, alig várta, hogy menjünk. Reggel hétkor beült a babakocsiba, hogy indulhatunk. Első nap haza sem akart jönni. Egymás után 3 alkalommal rám se bagózott. Korábban azért a környékemen sertepertélt, látványosan unatkozott néha, most pedig mint akit kicseréltek. Engedte, hogy a gondozónő segítsen neki. Játszott a többi gyerekkel vidáman és önfeledten. Eljátszott egyedül, magával jókat beszélgetve. Anyát elkerülve. És ahogy elnéztem az én önálló, szociális kis csemetémet, éreztem, hogy végre eljött az idő. A héten beszoktatunk. Meg is beszéltem mindent a gondozónőkkel, a folyamatot, a tudnivalókat, a magunkkal vinnivalókat. És vártam izgatottan a holnapi napot (nemsokára mait). Aztán este, ahogy lefeküdtem az én kicsi fiam mellé az ágyba és vártam, hogy elaludjon...

... csak néztem, néztem a nyugodt kis arcát, a hosszú lábait, azt, hogy már nem fér el a karomban és elfoglalja az ágy nagy részét. És arra gondoltam, hogy holnaptól végérvényesen elkezdődik valami más. Valami új. A fiam, az én kicsi, egyetlen, várva-várt fiam holnapról az élete egy nagy szeletét nélkülem tölti majd el. Még akkor is, ha nem is megy minden nap, csak heti pár alkalommal délelőttönként. Nélkülem fog sírni, nevetni. És én nem leszek ott, hogy megvigasztaljam, vagy vele nevessek vagy megvédjem vagy beszélgessek vele. És bár halogathatnám még, legkésőbb jövőre, óvodás korára már úgyis muszáj lesz részben elengednem. Aztán pedig egyre jobban és jobban. És arra is gondoltam, hogy milyen anya is vagyok én, hogy ezt vártam, hogy dolgozni akartam, időt akartam magamnak, miközben korábban mindent megtettem azért, hogy megszülessen, hogy velünk lehessen? Elszomorodtam, hogy még nincs két éve, hogy idepottyant közénk ez a kis angyal és már most egy kicsit elszakad tőlem és én ezt engedem, sőt támogatom. És azon is, hogy ha majd egyszer testvére születik, méginkább háttérbe fog szorulni, akár akarjuk, akár nem. A mi kis egyetlen hiperbabánk, akiért annyit küzdöttünk. Akivel minden perc kincs és én mégsem becsülöm meg... vagy mégis? Tudom, hogy jót teszek neki a közösséggel, jól érzi magát, igénye van az ingerekre, a folyamatos tanulásra, sőt, a nagyobb gyerekekre is, mert velük jobban kijön. Nekem is igényem van a munkára, a szellemi frissességre, a tanulásra. Win-win-nek tűnik a helyzet, nem ócska magyarázatnak. És mégis. Az anyai szív egy pillanatra megáll ezen az időnek nevezett gyorsvonaton és elmélázik: oké, hogy ez az élet rendje, de nem lehetne, hogy még egy napig, csak egy napig ne változzon semmi? :)