Újabb kihívásokhoz érkeztünk. A terhesség alatt szükséges vasmennyiség háromszorosát tartalmazó Maltofer tabletta szedése ugyanis nem segített, a vérképem ugyanolyan katasztrofális, mint másfél hónapja (mondjuk legalább szinten tartottam, az szerintem már fél siker ;))) Szóval semmi nem mentett meg attól, hogy elkerüljem a vas injekciókat, amiktől annyira féltem (mivel mint már mondtam, édesanyám allergiás volt rá és erősen bennem volt a para, hogy ha a vérszegénységet örököltem, valószínűleg ezt is)

A fentiekből adódóan természetesen többször felhívtam az orvos figyelmét félelmeimre, de fogalmazhatunk úgy, hogy teljesen hidegen hagyta :)

A sztori a következő:

Hétfőn megtudtam az eredményeimet, meg volt beszélve az orvosommal, hogy azonnal hívom őt, ha tudom az adatokat és megkonzultáljuk, hogyan tovább. Na ebből a megkonzultáljuk-ból semmi nem lett :D Hívtam őt hétfőn. Egyszer... kétszer...háromszor.. a nap folyamán úgy 10-12x. Egyszer vissza is csörgött, de mire felvettem volna, kinyomta, utána pedig fél-1 órán keresztül foglaltat jelzett visszahívási kísérleteim során. Tudtam, hogy az asszisztense kezeli a telefont, így hagytam egy smst-t, hogy milyen ügyben kérek visszahívást. Nem kaptam visszahívást.

Kedden újra próbálkozni kezdtem a telefonálással, már kissé idegesebben. Kedden újra pontosan eljátszottuk a hétfői forgatókönyvet. Délutánra már a következők jártak a fejemben: "Mi lenne ha épp bajom lenne/azonnali segítségre lenne szükségem/mi lesz, ha szülök??? Ki és hogyan fogja elérni a dokimat???" Teljes pánik és düh kavargott bennem, majd arra jutottunk párommal, hogy az elérhetetlenséggel együtt csökken a hálapénze is (amit persze nem adunk, mert tilos ugyebár :)

Kedd késő délután végre sikerült elérnem dokibácsit, felvázoltam a helyzetet, amit egy "holnap jöjjön be a klinikára a rendelésre" mondattal gyorsan meg is oldott.

Szerdán bementem a rendelésre és még jó hogy volt annyi eszem, hogy odafelé menet kiváltsam a vas injekciókat "Hátha már most megkapom az elsőt" alapon. Persze alapvetően konzultációra készültem, hisz rengeteg kérdésem volt (az allergia gyanú miatt van-e lehetőség valamiféle teszt elvégzésére? Milyen gyakran fogom kapni az injekciót? Mennyit kell kapnom? stb).

No hát ehhez képest a következő történt: Asszisztensnek felvázolom, miért vagyok itt, bemegy és hallom ahogy továbbítja. Doki pár percre rá ajtót nyit, meglát, rám mosolyog majd megkérdezi hogy CTG-re jöttem-e (egy másik vizsgálat, amit a szomszéd rendelőben végeznek a kismamákon a 36. hét után. Nem is vagyok még 36 hetes, ezt sem tudja :). Mondom neki, Nem, a doktor úrhoz. Na ekkor látom a fényt felvillanni a fejében: "Áhá, a vas injekció. Magával hozta az injekciót? Adja ide". Én meghökkenve injekciót átadok és közben már tudom, ennyit a konzultációról. Itt kérem senki nem beszél feleslegesen, cselekszünk, kismama meg vakon bízik és csinálja, amit mondanak neki. Behívnak, leültetnek, doki megkérdezi (!) : "Ez lesz az első injekció?" Mondom neki: "Igen, tudja, féltem is, mert nem tudom, nem vagyok-e allergiás rá..." Hang elhalkul, így jelezvén, hogy most ő jönne pár megnyugtató mondattal. Meg is kapom "Csak nem lesz az.. " Hát király. Injekció pikk pakk be, míg szorítom a vattát, doki megkérdezi: "Nem ez volt az első, ugye?" WTF???? Atyavilág, hogy lehet valaki ennyire elhavazva! Hát fél perce mondtam, hogy ez az első. Mondom neki, hogy DE, EZ VOLT AZ ELSŐ. Erre "kapcsol", hogy "jaaa, akkor lehet kicsit gyorsan adtam be. Akkor jöjjön, kikísérem a váróba, itt üljön le 5 percre és ha rendben van, mehet. Ha gond van, szóljon". És már kint is vagyok, váróban leülök és már csak annyit van időm megkérdezni, hogy mikor kapom a következőt. A válasz: minden nap, jöjjön holnap is. És már ott sincs. Kedves orvos bácsi itt bukott még egy adagot a hálapénzéből. Elhiszem, hogy sok a dolga, de hogy ennyire ne legyen képben és ennyire ne törődjön a megfelelő tájékoztatással, az kicsit felhúzott. Ráadásul az injekció használati utasítása szerint ezt csak fekvő helyzetben és minimum fél órás (!) utólagos megfigyeléssel lehet beadni! Engem meg hazaküldtek lazán 5 perc után. Végig is paráztam az egész napot, figyeltem magam, hogy nincs-e semmi tünete annak, hogy nem bírná a szervezetem az injekciót. De hála égnek minden rendben és ma már abszolút bátran mentem a következő adagért. És most ez lesz még 8 napig (hétvégén is), jujjdejó :) Majdnem annyi szuri, mint lombik alatt :)

A sztori tanulsága: szuper, ha sztárnőgyógyászod van akkor, ha speciális eset vagy, mert akkor kihívást és érdekességet jelentesz neki, de mivel sztárnőgyógyász és több száz vagy több ezer kismamát kezel, nem várható el tőle, hogy tudja a neved, a kórtörténeted, akármit. Szóval ha törődést, odafigyelést, lelkesedést és együttérzést akarsz, keress egy fiatal, lelkes, kevés pácienssel rendelkező orvost. A menő doki annyiban jó, hogy biztosan tudhatod, ha bármi nagyobb gond lenne, benne bízhatsz, érdeklődni fog, mert érdekli a megoldás (mint Dr. House-t). az apró-cseprő gondjaidon viszont át fog siklani, ebbe sajnos bele kell törődni...  

Mostanában sok régi ismerőssel találkoztam és egyre növekvő pocakomnak köszönhetően mi másról is lehetne beszélgetni velük, mint a terhességről (úgy is, hogy nem én kezdem :D) A tipikus forgatókönyv a következő:

- Kedves ismerős-ismeretlen miután megállapította állapotosságom tényét, azonnal valami sztoriba kezd a saját / húga / anyja /legjobbjóbarátnője / kolléganője terhességéről. 

- A történet végén udvariasan megkérdezi, hogy amúgy hogy bírom? (a terhességet, a meleget, a hideget, stb:) Erre azt mondom neki, hogy köszönöm, jól vagyok. Ez az első sokk. :) (milyen már, hogy egy kismama jól van és nem panaszkodik. Valami biztosan nem stimmel vele...)

- Nem hagyja annyiban a dolgot, tovább kérdezősködik, hátha talál valami panaszkodásra okot adó pontot. Rákérdez például, hogy milyen volt eddig a terhességem, hányás, hányinger, émelygés? Erre azt válaszolom, hogy szerencsére elkerült minden ilyen dolog, nem is örültem volna neki, bőven elég volt a másfél hónap kórház az elején. Na itt jön a 2. sokk. Kórháááz? Miért, mi történt? (na végre valami csámcsognivaló)

- Pár szóban elmondom, hogy sajnos belefutottam a lombik egyik igen ritka következményébe, a hiperstimulációba, így már akkor kórházban voltam, amikor még meg sem erősítették a terhességem. Hogy legyen min tovább szörnyülködni, hozzáteszem hogy két nap alatt 6-7 kg víz jött fel rám és felborult a vérképem és a hormonháztartásom. De ez már mind nem érdekes mert az emberek arcán harmadszor ül ki sokkos kifejezés a 'lombik' szó hallatán és onnantól leragadnak. Lombiiiik? (ebből következik hogy bár a hiperstimuláció csúnyán hangzik, annyira nem, hogy bárki komolyan érdeklődjön iránta)

- Itt következik ismét egy barát/barátnő/kolléga sztorija arról, hogy hány sikertelen/sikeres lombikon vannak túl, mennyibe került a próbálkozás, mennyi idő után váltak el, stb. A történet végén általában a lombik következő sztereotípiájával kapcsolatos megjegyzés következik, valami ilyesmi: "Még az a szerencse, hogy nem ikrek lettek". Erre én: Ikrek voltak, kettőjükből sajnos csak Ádámka marad meg, a másik kicsi elhalt. Emiatt még 2 hetet rá kellett húznom a kórházban, mert veszélyeztette az élőt is, így nagyon kímélnem kellett magam". 4. sokk. (és egy kicsit kellemetlenebbé, fagyosabbá váló hangulat)

- A szomorú információk után jön a vidám témára terelés: "Na de azóta minden rendben van, ugye?". Itt 2 válasz közül szoktam választani attól függően, hogy mennyire mulattat a másik reakciója:

A, Igen, szerencsére minden rendben - egyszerű és kíméletes lezárás az érzékenyebbek számára.

B, Pár apróság azért még feldobta a terhességem azóta is: megharapott egy veszettnek tűnő kutya, terhességi diabétesz-gyanús voltam és kóros vérszegénységem van. De amúgy őszintén szólva mindezek ellenére nagyon élvezem a várandósságot. (ez utóbbi pedig nem vicc, hanem tény, tényleg imádok terhes lenni)

Kicsit perverz módon élvezni szoktam az ehhez hasonló beszélgetéseket, igazság szerint azért, mert azt látom hogy az emberek csak a rosszra kíváncsiak és addig vájkálnának, míg nem találnak elegendő csámcsognivalót, ha pedig én kissé provokálva és nagy dózisban adok nekik ilyet, azzal hirtelen nem tudnak mit kezdeni és talán kicsit elszégyellik magukat. Azért persze aki kedvesen érdeklődik és valóban érdeklődik, azt nem provokálom sosem. Sőt, akkor inkább elhallgatok néhány kellemetlen részletet ;)

Alapvetően szeretek nyíltan beszélni mind a hiperstimulációról, mind a lombikról, a meddőségi küzdelmekről, mert mindig azt veszem észre, hogy ha én őszintén beszélek, nagyon hamar kiderül, hogy nem vagyok egyedül a problémáimmal. És ez sokkal könnyebbé tesz mindent nem csak nekem, másoknak is.

Nos, túl vagyunk egy hosszabb kiránduláson, múlt héten Ádámkával turnéztunk a nagyszülőknél, a rokonoknál, a volt osztálytársaknál, a legjobb barátnőnél és tiszteletünket tettük a MÁV IC kocsijában is :)

Az eredmény: én olyan fáradt vagyok még 1 nap eltelte után is, mint máskor egy 4 napos -alaposan átélt- fesztivált követően, baba pedig meglepően nyugodt, többet alszik mint szokott (nem kell aggódni, ha ébren van, ugyanolyan aktív :)

Kíváncsi voltam, hogy 32 hetes terhesen mennyi a tűrő és állóképességem, hát őszintén szólva a béka feneke alatt járunk. Lefáraszt az utazás. Lefáraszt felöltözni, sminkelni. Lefáraszt taxizni. Lefáraszt a tömeg. Lefáraszt az evés és az ivás is :)) Arról pedig ne is beszéljünk, hogy az egész napos üléstől tropára ment a fenekem és a derekam, a vonaton ülés pedig a szokásosnál is nagyobb szenvedés volt :) De azért nagyon nagyon élveztem ezt a pár napot. Jó volt látni a rokonokat, a családot, a barátokat, a régi ismerősöket és nagyon feltöltött az a sok szeretet, dicséret, pozitív energia ami áradt felénk. És egyáltalán nem zavart, hogy mindenki pocakot szeretett volna simogatni ;) Szerencsére nem csak engem nem zavart, most törpike is hagyta magát szeretgetni, izgett-mozgott, produkálta magát.

Sok plusz energiát adott az is, hogy ügyes kezű unokahúgomnak hála, igazán szépnek és nőiesnek érezhettem magam annak ellenére, hogy mostmár akkora a pocakom mint egy hordó :D Apropó méretek: az ismeretlen emberek közül szinte senki nem hiszi el a hasamra nézve, hogy

A, nem ikreket várok

B, nem vagyok elszámolva pár héttel.

Én pedig csak somolygok az orrom alatt, hogy "ha tudnák, amit én tudok az ikrekről és a számolás pontosságáról" :)

Mutatok képet is a pocakról és a csiniségről (persze a lényeg, a szépen sminkelt/renovált arc lemarad, de az az én titkom és azoké, akik ismernek :) 

A csiniség apropója a 10 éves osztálytalálkozóm volt, arra mentem szombaton. Hogy milyen volt a normálishoz képest állapotosan megélni egy ilyen eseményt?

1, fárasztó

2, hangos :))

Nagyon sok ember volt, nagyon sok történet és érdekesség, mindenki mesélt, fontosat és nem fontosat, egymás szavába vágva. Én pedig minél nagyobb volt a hangzavar, annál inkább lelassultam, úgy éreztem, kívülre kerülök és csak megfigyelő vagyok. Néha be-be kapcsolódtam a beszélgetésekbe, de mindig volt nálam hangosabb és beszélni jobban szerető ember, így gondoltam, én boldog és elégedett vagyok, az úgyis mindenkinek uncsi, hadd meséljen az aki késztetést érez rá :) Szóval inkább háttérbe vonultam, úgy kevésbé merített ki a koncentráció :) Mindeközben szegény Ádám baba, aki itthon jellemzően csendhez, halk szavakhoz, nyugalomhoz van szokva, szerintem teljesen meg volt veszve. Szokása, hogy oda úszik/kúszik, ahonnan a hangokat hallja, hát most a sok embernek és a hangzavarnak köszönhetően a hasam folyamatosan hullámzott, baba ment ide-oda, kíváncsi volt mindenre. Nem rugdosott, csak percenként máshol nyomta ki magát a kis drága. Aztán éjszakára annyira elfáradt, hogy végre valahára engem is hagyott aludni, egyszer sem keltett fel mocorgással. Szóval kellemesen kimerültünk mindketten :) Azt azért hozzáteszem, hogy a szülésig mostantól elkerülöm a tömeget :D

3, szentimentális

Nagyon jó volt látni mindenkit, azt, hogy milyen ügyes, sikeres, talpraesett felnőttekké váltunk. És közben furcsa volt beülni a régi padba, végigmenni a régi folyosókon pocakosan, férjezetten, komolyan és felnőttesen, miközben arra gondoltam, hogy 10 évvel ezelőtt itt egy jujvörös hajú, nagyszájú, menő lány masírozott fel-alá, aki nem félt semmitől, élni akart és élvezni az életet és rettentő nagy dolgokat csinálni és biztosan nem akart családot, pláne gyerekeket, esküvőt is max akkor ha acélbetétes fehér bakancsban mehet férjhez :)) Sokminden változott azóta... De azt hiszem, ennél jobb irányba nem is terelődhetett volna az életem. Kicsit meg-meghatódtam a suliban sétálva és meghatódom most is. Annyi minden változott 10 év alatt. Legfőképp a prioritások. És hogy más szemmel nézem:

- a szüleimet (majdnem szülőként sok tettük, viselkedésük magyarázatra lelt, amiket korábban, kamaszként nem és nem tudtam megérteni),

- az iskolát, az iskolai közösséget (úristen, régen mi rossznak gondoltuk magunkat, viszont a mai fiatalokhoz képest angyalok voltunk mint kiderült és értelmesek. Ezt látva már előre félek, milyen társadalomba hozom világra ezt a picit, mi vár rá gyermekként, iskolásként, hogy tudom majd megakadályozni, hogy tudatlan, érdektelen és műveletlen kamasz legyen)

- a saját életemet (10 éve azt hittem, a legfontosabb a szabadságom megőrzése felnőttként. Ma már tudom, a szerelem és a szerető család, a gyermek által adott érzelmi gazdagság a legnagyobb szabadság, még akkor is ha néha kötöttségnek tűnik.) Persze csak ha jól választ az ember és/vagy szerencséje van a családjával ;)

Szóval azt hiszem, alapvetően elégedett vagyok életem eddigi alakulásával.

Minél jobban közeledik AZ IDŐ, annál többet gondolok arra, milyen lesz vajon a mi pici fiunk. Milyen lesz a személyisége, mit fog szeretni, mit nem, miben fog ránk, a nagyszülőkre hasonlítani, mitől lesz egyedi, milyen lesz a külseje... Annyira kíváncsi vagyok már rá. Nem tudom, van-e értelme bármit is előre feltételezni, de úgy érzem,az eddigi tapasztalatok alapján néhány dologra, tulajdonságra lehet következtetni. Több mint fél évnyi "együttélésünk" és megfigyeléseim szerint Ádám várható jellemzői:

- biztos vagyok benne, hogy erős, túlélő típus lesz. Miből gondolom ezt? Végülis 7 kis embrió közül ő volt az egyik legjobb. Aztán túlélte a testvérét, a hiperstimulációt és a hematóma fenyegetését is. Kell ennél több indok? :)

- abban sem kételkedem, hogy domináns, határozott fiúcska lesz, egyrészt mert mindkét családból hozhatja ezt a személyiségjegyet, másrészt meglátszik abból is, ahogyan elveszi a szervezetemtől ellentmondást nem tűrően azt, amire szüksége van. Anya meg pótolja a vasat, ahogy akarja, ugye kicsim? :))) A határozottság és az ellentmondást nem tűrő személyiség megmutatkozik a kommunikációnkban is: minél kevesebb helye van ugyanis odabent, annál jobban kifejezésre juttatja, ha kényelmetlenül érzi magát. Mostanság igazi szimbiózisban élünk, pláne éjszaka: ha rossz fekvő pozíciót választok, ami neki nem felel meg, pár oldalrúgással azonnal "finoman" jelzi, hogy "anya, húzzál már arrébb, nem férek el". Én pedig pozíciót változtatok és alszunk tovább édesdeden :D

- hiába mantráztam a jógagyakorlatok alatt, hogy nyugodt, szófogadó kisbaba lehetne, egyre inkább azt érzem, hogy szófogadásról csak álmodhatok :) Ádám az elején még igazán együttműködő volt, de amióta nagyobb és bátrabb, nem mindig tudunk megegyezni: ha valaki megsimogatná, megpróbálná érezni a mozgékonyságát, azonnal sztrájkba kezd és mozdulatlanná dermed. Az orvosnál eleinte mutogatta magát, az utóbbi időben inkább bújócskázik... De nem baj, végülis a szülei is mindig tudják, mit akarnak, miért pont ő lenne más :)

- tutira nem lesz gond az eszével, kíváncsiságával sem (szintén mindkét ágon sok esélye van örökölni), valamiért érzem, a mi kisfiunk egy örökké figyelő, elemző, kíváncsi, gyors felfogású manó lesz, akinek alig győzzük majd a fejébe tölteni a sok tudást. A google-nek és az okostelefonoknak hála talán sokáig el tudjuk hitetni vele, hogy mindentudók vagyunk :)) Valamiért van egy olyan megérzésem is, hogy bütykölős, szerelős, szétszedős fiúcska lesz, elvégre apától, nagypapáktól sem lát majd mást :D

- a külsejéről sok elképzelésem nincs, egy dologban vagyok csak biztos: álmaimban mindig nagy barna szemei vannak, amolyan világra rácsodálkozó-okos-elgondolkodó bociszemei. 

Persze, lehet hogy semmit nem találok el, de vicces lesz egy év-két év múlva visszaolvasni, hogy mit gondoltam látatlanban a kis kópéról :))

És hogy mi milyen szülők leszünk? Hát azt majd 15 év múlva tudom akár csak megsaccolni is :)))

(update: itt egy cikk arról, hogy a baba személyisége már magzati korban kialakul :)

Muszáj megemlékeznem róla, hogy évek múltán se felejtsem el: már-nem-is-olyan-törpikénk az elmúlt három napot nagyon felpörögve élte meg és annyit mozgott, mint még sosem. Nem tudom, mi történik odabent, valószínűleg naphosszat a méhfalon masírozik körbe-körbe, fentről oldalra, majd lefelé vagy valami ehhez hasonló :)

És ami mindennél viccesebb: sokszor egyszerre kétoldalt rúgja ki a ház oldalát, mikor nagyon bepörög, mindkét oldalamon érzem akár fél-1 órán keresztül a nyomkodást. Filmnézés közben ma már oda is szóltam apukának, adja csak a kezét és figyelje, mi történik odabent. Ő sem tudott mást csinálni, mint hatalmasakat mosolyogni a hirtelen jövő nagyobb pörgőrúgásokra és az azok közti ritmikus csuklásrohamokra. :D Most kivételesen még neki sem sikerül megnyugtatnia a kicsit, pedig rendszerint ha már kezd viccessé válni az aktivitás, oda szoktam rohanni hozzá, hogy egy gyors kézrátétel erejéig nyugtassa meg a babát. Eddig működött :)

A kis drága most úgy látszik, valamit nagyon akarhat mondani vagy pedig jól kihasználja, hogy van még helye odabent, ki tudja :) Mindenesetre semmiért nem cserélném el ezt az érzést és remélem, örökké emlékezni fogok rá...