Mostanában sok régi ismerőssel találkoztam és egyre növekvő pocakomnak köszönhetően mi másról is lehetne beszélgetni velük, mint a terhességről (úgy is, hogy nem én kezdem :D) A tipikus forgatókönyv a következő:

- Kedves ismerős-ismeretlen miután megállapította állapotosságom tényét, azonnal valami sztoriba kezd a saját / húga / anyja /legjobbjóbarátnője / kolléganője terhességéről. 

- A történet végén udvariasan megkérdezi, hogy amúgy hogy bírom? (a terhességet, a meleget, a hideget, stb:) Erre azt mondom neki, hogy köszönöm, jól vagyok. Ez az első sokk. :) (milyen már, hogy egy kismama jól van és nem panaszkodik. Valami biztosan nem stimmel vele...)

- Nem hagyja annyiban a dolgot, tovább kérdezősködik, hátha talál valami panaszkodásra okot adó pontot. Rákérdez például, hogy milyen volt eddig a terhességem, hányás, hányinger, émelygés? Erre azt válaszolom, hogy szerencsére elkerült minden ilyen dolog, nem is örültem volna neki, bőven elég volt a másfél hónap kórház az elején. Na itt jön a 2. sokk. Kórháááz? Miért, mi történt? (na végre valami csámcsognivaló)

- Pár szóban elmondom, hogy sajnos belefutottam a lombik egyik igen ritka következményébe, a hiperstimulációba, így már akkor kórházban voltam, amikor még meg sem erősítették a terhességem. Hogy legyen min tovább szörnyülködni, hozzáteszem hogy két nap alatt 6-7 kg víz jött fel rám és felborult a vérképem és a hormonháztartásom. De ez már mind nem érdekes mert az emberek arcán harmadszor ül ki sokkos kifejezés a 'lombik' szó hallatán és onnantól leragadnak. Lombiiiik? (ebből következik hogy bár a hiperstimuláció csúnyán hangzik, annyira nem, hogy bárki komolyan érdeklődjön iránta)

- Itt következik ismét egy barát/barátnő/kolléga sztorija arról, hogy hány sikertelen/sikeres lombikon vannak túl, mennyibe került a próbálkozás, mennyi idő után váltak el, stb. A történet végén általában a lombik következő sztereotípiájával kapcsolatos megjegyzés következik, valami ilyesmi: "Még az a szerencse, hogy nem ikrek lettek". Erre én: Ikrek voltak, kettőjükből sajnos csak Ádámka marad meg, a másik kicsi elhalt. Emiatt még 2 hetet rá kellett húznom a kórházban, mert veszélyeztette az élőt is, így nagyon kímélnem kellett magam". 4. sokk. (és egy kicsit kellemetlenebbé, fagyosabbá váló hangulat)

- A szomorú információk után jön a vidám témára terelés: "Na de azóta minden rendben van, ugye?". Itt 2 válasz közül szoktam választani attól függően, hogy mennyire mulattat a másik reakciója:

A, Igen, szerencsére minden rendben - egyszerű és kíméletes lezárás az érzékenyebbek számára.

B, Pár apróság azért még feldobta a terhességem azóta is: megharapott egy veszettnek tűnő kutya, terhességi diabétesz-gyanús voltam és kóros vérszegénységem van. De amúgy őszintén szólva mindezek ellenére nagyon élvezem a várandósságot. (ez utóbbi pedig nem vicc, hanem tény, tényleg imádok terhes lenni)

Kicsit perverz módon élvezni szoktam az ehhez hasonló beszélgetéseket, igazság szerint azért, mert azt látom hogy az emberek csak a rosszra kíváncsiak és addig vájkálnának, míg nem találnak elegendő csámcsognivalót, ha pedig én kissé provokálva és nagy dózisban adok nekik ilyet, azzal hirtelen nem tudnak mit kezdeni és talán kicsit elszégyellik magukat. Azért persze aki kedvesen érdeklődik és valóban érdeklődik, azt nem provokálom sosem. Sőt, akkor inkább elhallgatok néhány kellemetlen részletet ;)

Alapvetően szeretek nyíltan beszélni mind a hiperstimulációról, mind a lombikról, a meddőségi küzdelmekről, mert mindig azt veszem észre, hogy ha én őszintén beszélek, nagyon hamar kiderül, hogy nem vagyok egyedül a problémáimmal. És ez sokkal könnyebbé tesz mindent nem csak nekem, másoknak is.