Megbolondultam. Egyfolytában bajt látok. Ádi hiába tündéri, valószínűleg teljesen normális és kiegyensúlyozott baba, én mégis mindig mindenben bajt, betegséget látok.

Amikor először találkoztam a kis orrlakójával (=takony :), azonnal megfázást, náthát vízionáltam. 

A bőrén lévő, jellemzően naponta helyet és külsőt változtató jellegzetes csecsemő kiütéseket ekcémának vagy egyéb borzasztó bőrbetegségnek képzelem.

Ha nem megfelelő fényből és szögből nézek bele a szájpadlásába, a rettegett szájpenészt látom.

Amikor annyira óbégat, hogy hőemelkedést produkál, pár óra múlva biztos, hogy megismétlem a lázmérést, hogy biztosan nincs-e baj.

Ha egy nap nincs annyi és olyan minőségű pelenka mint a korábbiak, aggódásom kifejezhetetlen.

Mivel alapvetően képes vagyok racionálisan gondolkodni, azért jellemzően felismerem, hogy csak újonnan kialakult anyai aggódásom játszik velem és a biztonsági körök lefutása után megnyugszom. 

Mégis vannak olyan pillanatok, amikor képes vagyok teljesen kétségbe esni (és szükség esetén azonnal orvoshoz rohanni mindenféle racionalitást félretéve):

- ha ok nélkül besípol a légzésfigyelő - szívroham-közeli állapot

- ha a szokásos heti egy súlymérésen csökkenést tapasztalok - azt hiszem, ez minden anya rémálma

- ha a pici végeláthatatlan sírásához fájdalmas kis arc és látható szenvedés társul

Soha nem gondoltam volna, hogy képes vagyok ilyen mértékű féltésre és aggódásra. És az a szép az egészben, hogy az érzés nem csak a babára irányul: nem normális mértékben kiterjedt a férjemre is. Aki ezt onnan vette észre, hogy egy hisztirohamos asszony várta otthon, amiért 10 percet késett a megbeszélt fürdetési időről és nem vitte magával a telefonját :)))