Mert a történet nem ér véget hiperbaba Ádám megszületésével. 

Az eufóriás, homályos emlékképes lábadozás délutánján, a műtét utáni osztályon feküdve, miután a látogatók hazamennek, meghozzák a kisbabákat. Csak jönnek és jönnek be a nővérek a kórterembe, mindenki megkapja a babáját. Én nem. Nem értem, mi történhetett, senki nem mond semmit. 

Rá pár percre megjelenik a műtétnél látott egyik asszisztens. Kedvesen tájékoztat arról, hogy a babának szapora a légzése, kb duplája a normálisnak, de ne ijedjek meg, jó eséllyel csak a szülés miatti stressz miatt van, majd elmúlik, de tuti ami tuti, addig kicsit megfigyelik, nem adják még oda nekem. De ne aggódjak, holnap már láthatom. Megijedek egy kicsit, de nem annyira, abszolút megértem és logikusnak tartom, hogy az én kis drágám rosszul reagált a szüléssel járó felesleges macerára, biztosan nagy trauma volt neki. A többiek szoptatnak, gügyögnek a babájuknak, én addig próbálok pihenni.

Azért izgatottan alszom el, alig várom a másnapot. És lőn, reggel, épphogycsak felébredünk és túl vagyunk egy igen kellemetlen kötelező ágyból felkelésen és cicamosdáson, meg is jelenik egy nővérke és hozza az én kis drágámat. Ezzel együtt viszont gyorsan azt is elhadarja, hogy csak kicsempészte nekem 2 percre Ádit, mert nincs jól, nem javult az állapota, viszik át a csecsemő intenzívre egy másik kórházba, csak előtte még gondolta, felhozza nekem, hogy el tudjak tőle köszönni. És hogy majd délelőtt valamikor jön az orvos, elmondja a részleteket, ő nem mondhat semmit! Hát őszintén, sok mindent átéltem ez alatt a terhesség alatt, egyik rosszabb volt a másiknál, de ezt az érzést nem kívánom senkinek, ami elfogott a nővérke mondataira. 

A kezemben a csöppöm édesen alszik, grimaszol, puszilgatom a kis kezét, csodálom és közben próbálom visszatartani a sírást. És arra gondolok, hogy inkább szülök még százszor, ezerszer, csak neki ne legyen baja. 

Nagyon dühös vagyok mindenre, a természetre, a sorsra. Nem értem, mennyit kell még szenvednünk. Annyira szerettük volna ezt a kis csöppséget, annyit harcoltunk, küzdöttünk, olyan nehéz már azt is feldolgozni, hogy nem természetesen fogant. Aztán meg hogy nem természetesen született. És most, amikor azt hinné az ember, hogy minden jóra fordul, a sors még csavar egyet a dolgokon. És még ezzel is kibékülnék, megbírkóznék, ha én viselhetném a terheket. De azt látni, hogy a babám piheg, azt mondják beteg, de nem tudom, miért, hogyan, mikor olyan szép kis vasgyúró, egészségesnek tűnik, borzasztó tehetetlen és dühös érzés. Lehet, mi valamiért megérdemeltük a küzdelmeket, valamit tanulnunk kellett belőle, de ő??? Ő még csak most jött a világra, nem tehet semmiről, ártatlan és gyönyörűszép...

Nem kívánom senkinek azt a 3 óra várakozást, amíg a csecsemőorvos meglátogatott. Annyira sok volt ez már, az utolsó csepp a pohárban, hogy beszélni sem tudtam róla, hiába faggattak a szobatársak. Páromnak írtam csak sms-t. Ő pedig a drága, aki annyira aggódott korábban, hogy vajon fogja-e, mikor fogja szülőnek érezni magát, csak annyit írt vissza, hogy "megjött a faterérzés". És hogy halálra aggódja magát.

Szóval 12 óra éppenhogycsak eltelt, mi máris szülővé váltunk. Nem tartott sokáig :)

Azóta szerencsére kiderült, hogy mi volt a baj, egy fertőzést kapott el a kicsi, már azonosították és kezelik, kap mellette általános antibiotikum kúrát is, a légzése visszaállt a normálisra. Azért biztos ami biztos alapon bent tartják a csecsemőosztályon még a héten, megfigyelik, vigyáznak rá és van egy kis sárgasága is, azt is kezelik.

Tegnap összeszedtem magam és a műtéti hegeimet és fájdalmaimat annyira, hogy a férjem áttolhasson egy kerekesszékben hozzá, kicsit megfoghattam, megsimogathattam és bámultuk bámultuk egy óráig, ahogyan alszik, grimaszol, nyújtózkodik édesen. És suttogtuk, hogy nem hisszük el. Hogy ez a kis hihetetlen hulk, ez a kis húsos, görbülő szájú, csíkszemű kis csomag a miénk. Azt hiszem, akkor fogom elhinni, ha hazavittük. Addig még mindig egy kicsit olyan megfoghatatlan vágyálomnak érzem, ami bármikor elillanhat. Félek egy kissé még mindig. Félek attól, hogy mit gördít még elénk a sors. De közben bizakodom, hogy ennyi volt. Az, hogy megtalálták a baj okát, hogy kezelik, hogy kivehettem az inkubátorból, hogy én is gyorsan és szépen elkezdtem regenerálódni, arra mutatnak, hogy végre jobbá fordul minden. Azért persze most áldom az eszem, hogy vettünk légzésfigyelőt, lesni fogom minden szavát azt hiszem :)

Addig pedig nincs más dolgom, mint felgyógyulni, megerősödni (elvégre is egy négy kilós babát kell majd nap mint nap emelgetnem úgy, hogy a műtéti sebem bírja a kiképzést) és persze fejni, hogy a mi kis hiperbabánk (aki mellesleg a nővérkék szerint folyton éhes, nagyon sokat eszik és nagyon határozottan tudja követelni a kaját) kaphasson majd annyi táplálékot tőlem, amire szüksége van. Szerencsére ez utóbbi úgy tűnik, jól fog menni, a többi császáros anyukának még nincs teje, nekem ma éjszaka már volt, tudtam is fejni szépen, szereztem fejőgépet is, úgyhogy indul kéremszépen a fejőstehén üzemmód :))) 

És minden jóra fordul, ahogy a mesékben.