Az elmúlt két hét "apróságai": Életünk zanzásítva:

Csőtörés, avagy hogy önti el a víz másfél óra alatt a lakás 70%-át

Másfél óra. Mindösszesen ennyi időt voltunk ugyanis távol egyik este és mire értünk haza? Hogy 4-5 cm vízben úszik a lakás. Az első sokk után az egyetlen száraz szobában ledobáltunk magunkról mindent, a gyerekre gyorsan gumicsizmát adtunk és nekiestünk a takarításnak gondolkodás nélkül. Amikor láttuk, hogy rongyokkal, felmosóval teljesen hatástalanok vagyunk, a férjemnek eszébe jutott, hogy az új porszívónk bizony vizet is szív. Na így azért más volt a helyzet, nem ültem le a sarokba sírni, hanem nekiálltunk újra és sikerült cirka 5 óra alatt szárazzá tenni a lakás nagy részét (a szőnyegeket leszámítva). Mindeközben mit csinált a gyerek? Borzasztóan örült az árvíznek, hajókat úsztatott benne, kísérletezett, pacsált, velünk takarított ügyesen és kihasználta az illegális pancsolási alkalmat. Azért nem olyan egyszerű dolog egy csőtörés, az 5 óra takarítást követően 2 hétbe telt, mire a lakás visszanyerte nagyjából eredeti állapotát. A károsultak? Két hangfaltalp, 1 padlószőnyeg, penészedő falak, a fa bútorok állapota pedig jelenleg ismeretlen. De legalább kicseréltük a hálóban a padlószőnyeget szép padlólapra (amúgy is tervben volt) és szoktuk a gondolatot, hogy mi vár ránk a tavaszra tervezett lakásfelújítás során :)

Amikor a mosógép tönkretétele már nem tétel

A Nagy Csőtörés kellős közepén míg mi lelkesen mentettük, ami menthető, Ádám is dolgozott a maga módján. Így történhetett, hogy nem vettük észre, hogy telepakolja a fürdőjátékaival a felültöltős mosógépet. Majd behajtja (nem csukja) a dob ajtaját és megpörgeti a dobot. Mikor mosni próbáltam, hát nem kis meglepetésben volt részem. A dob beszorult. Basszus. A férjemmel egymásra néztünk és csőtörés után már csak röhögtünk. Ez nem lehet igaz. A párom gyorsan szétkapta a gépet. No akkor lábunkra zúdult a "mosatlan" játékok tömege. És kiderült, hogy Ádám további meglepetést is tartogatott: egy függönykarikát beszuszakolt a dob és a mosógép közé. Leültem és megint csak nevetni voltam képes. Nem para, szétkapjuk még jobban a gépet. Garancia helló :D Legalább jót mulattunk.

A káposzta kutató expedíció

A terhes nők kívánóssága eddig számomra csak legenda volt. Eddig. Egy nap ugyanis beütött a savanyú káposzta láz. Savanyú káposztát kellett ennem. Olyan igazit. Jó savanyút. Finomat. Nassolni akartam. Köretnek. Mindenhez. Minden szabad gondolatomban / evés tájékán eszembe jutott, hogy de jó lenne... nem tudtam lepattanni a témáról. Nekiálltam káposztákat venni. A zöldségesnél. A nagyáruházban. A kisboltban. De 3/3 csalódás volt. Nem olyanok. Az egyik túl vizes. A másik túl édes. A harmadik tele van tömve mindenféle adalékanyaggal. Végül a piacon egy néninél (aki már a harmadik volt, akinél káposztát kóstoltam) megtaláltam az Igazit. A Savanyút. Boldogság. Itthon este filmnézés alatt betömtem a felét. A másik feléről pedig utána meg is feledkezdtem. 2 hét után dobtam ki :) A három "hibás" adagot azért sajnáltam volna kidobni, ezért belőlük egy jó nagy adag székelykáposzta készült :D A lényeg: savanyúságot csak piacról. 

A padlón fetrengő gyerek

Sosem gondoltam volna, hogy ez megtörténik. Egész jól haladtunk már az ovival, az egyik pénteki napon végre, másfél hónap óvoda után eljutottunk odáig, hogy Ádám nem sírt sem reggel, sem érkezéskor, sem mikor bement a csoportszobába. Ettől én, a kismama olyan boldog lettem, hogy Ádám helyett én sírtam, míg haza nem értem :D No de aztán jött 1 hét betegség miatti távolmaradás. És persze utána kezdhettük újra, a szokottnál is nagyobb ellenállással. A visszatérés második napján Ádám lábai már az utcán lecövekeltek. Ő onnan nem megy sehová. Könyörgéssel elsétáltunk, vonszolódtunk az ovi bejáratáig. Az ovi folyosóján még az öltözőbe vezető ajtó előtt a gyerek újabb támadásba lendült, immár a padlón fekvést választotta. Felkelni nem szándékozott. Ordítani annál inkább. Próbáltam valahogy felhúzni, de a lábai mintha rongyból lettek volna, rendre összeomlott. Végül pocak és óvatosság meg nem emelgetés ide vagy oda, felkaptam a vállamra a kis vergődő sózsákot és úgy cipeltem be az oviba. Egész jó műsorszám volt. És ami a legdurvább: Másnap odafelé elmondtam neki, hogy "Ádám, anyának nagyon rossz érzés volt, hogy tegnap hisztiztél az ovi előtt, egész nap szomorú voltam, mert arra gondoltam, hogy így kellett elválnunk. Ma kérlek, ne hisztizz, hanem legyél ügyes és szedd össze magad, jó?" Erre azt mondja: "Jó". És bemegy. És nem hisztizik. És tartja magát. Aztamindenit, nem gondoltam volna, hogy ez ilyen egyszerű... Azóta is ügyes, bár a szája görbül és látom, hogy szomorú és legszívesebben sírna, inkább görbe szájjal bizonygatja nekem édesen, hogy "megemberelem magam", "összeszedem magam". Nem tudom, melyik szívszorítóbb :(

Liba nap

A gyerek első pozitív közösségi élménye az oviban: Márton napi készülődés címen egy héten keresztül mécseseket készítettek a kis lurkók, közben libás dalokat tanultak, libás meséket hallgattak, ujjal-kézzel libákat festettek. Látszott a gyereken is a készülődés izgalma, minden új élményt hozott haza és most először magától mesélgetni/énekelni kezdett. Aztán a hét végén behívták a szülőket is egy közös éjszakai mécseses sétára, majd zsíroskenyér evésre és liba-vadászatra a sötétben. Nagyon aggódtam, mert a program miatt 1 órával később mentünk Ádiért, aki 5 perc késést is nehezen tűr, de nem volt gond, sőt. Kis arca kipirult az izgalomtól, a tömegtől, a várakozástól és az élményektől és míg öltöztünk, alig győzte szusszal elmesélni az új élményeit. Az udvaron később az óvó nénijei is elkaptak és végre nem csak pár hasznos infót cseréltünk, hanem maguktól elkezdtek áradozni a gyerekről, hogy milyen ügyes, milyen sokat fejlődött, mennyire nincs baj vele, mennyi mindent mesél, stb. És ami a legjobban megdöbbentett: nem csak azt mondták, hogy sokat mesél nekik, hanem felsorolták részletesen Ádám sztorijait. Ezek szerint figyelnek rá és megjegyzik, amit mond. Ennél több nekem nem kell, megnyugodtam, jó helyen van a gyerek.

Ádi simogatja a tesót és énekel neki

Védőnőnél voltunk 3 éves státuszon. A "váróteremben" mellettünk egy 1 éves forma pufi, éppen állás-mászás közt ingadozó baba, mellette Ádám igazán nagyfiúnak, igazi óvodásnak tűnt, most vettem észre először, hogy már tényleg nem baba, átlépett egy másik életszakaszba. Énekelt, táncolt, mesélt mindenkinek, a babával négykézláb mászásban akart versenyezni (Vigyázz-Kész-Rajt), elbűvölően gézengúz volt :D És egyszercsak elkezdte simogatni a hasamat óvatosan, kedvesen, majd közölte, hogy ő most elaltatja a tesót és énekel neki. És a csilingelő kisgyermek hangján nekiállt dalolni az Érik a szőlőt, közben a pocakomat simogatta. Csak azért nem sírtam, mert meghatódott helyettem is a nagy számú várótermi nézőközönség :)

Az a lényeg, hogy a gyerekkel minden rendben

Múlt héten egy hajnalban arra ébredtem, hogy a lábam környéke nedves. Először arra gondoltam, hogy a mellettem fekvő gyerek bepisilhetett. De megtapogattam, nem ő volt a forrás. Na erre már megijedtem, szaladtam a wc-re. Magzatvíz vagy mi az isten lehet? Gondolkodni sem tudtam rendesen hirtelen. Aztán a wc-ben megláttam a nagyobb mennyiségű vért. Az átázott ruhámat, bugyimat. Csak annyit tudtam kinyögni, kicsit tán hangosabban a kelleténél, hogy "Baj van..." Erre felébredt mindenki, a gyerek megijedt, sírni kezdett. Akármit is éltem át abban a pillanatban, az első feladat az volt, hogy őt visszaaltassam, megnyugtassam. Mondanom sem kell, én nem aludtam semmit hajnali 4 és 7 között. A férjem sem nagyon. Fogtuk egymás kezét a sötétben némán, gyorsan elsuttogva a lehetőségeket és a teendőket. Ha görcsölni kezdek, megyünk azonnal kórházba. Ha tovább vérzek, akkor is. Ha alábbhagy, reggel korán visszük a gyereket oviba és onnan megyünk a dokihoz. Nem lesz baj. De azért bepakolok pizsamát, papucsot is, hátha azonnal bent tartanak a kórházban. Ha bent tartanak, mit kell elintéznünk. Stb. Az a 3 óra maga volt a rémálom. Mint amikor Ádi megszületett, elvitték tőlem és nem tudtam semmit, csak vártam. Most is csak vártam. Hogy hová tart ez  a dolog. Hogy mikor lesz reggel. Szerencsére mire az orvoshoz kerültem, a vérzés alábbhagyott.

Reggel a klinikán ide-oda küldözgettek, majd nagy nehezen elérték az orvosomat. Aki leszaladt hozzám az ultrahang rendelőbe és 2 perc alatt megvizsgált, diagnosztizált. Ja, valóban volt egy kis vér. Gyerek rendben. Méhlepény rendben, nincs leválás. Magzatvíz rendben. Ok, mehetek haza, menjek táppénzre. Pihenjek  vagy feküdjek? - kérdeztem. Elég a pihenés. Mitől lehet? Gyorsan soroltam: megerőltettem magam az utóbbi pár napban, rendbe tettük a csőtörés utáni lakást, attól? Abbahagytam a progeszteron gyógyszert, lehet, hogy túl korai volt és attól? Erre az orvos felírt nekem a biztonság kedvéért még egy adag gyógyszert és közben azt tátogta, hogy "Nem tudom, fogalmam sincs, mitől lehetett". Bakker. Kösz. Bizonytalan anyuka haza. Háziorvoshoz táppénzért. Aztán otthon lefekszik és próbál arra gondolni, hogy a "Nem tudom" is válasz. Ha tudta volna, az lett volna a nagyobb baj. És hogy minden rendben lesz. Másnap még volt egy kis vér, de lekopogom azóta nem volt hozzá szerencsém. Remélem, már nem is lesz. Jó lenne végre végre normális, problémamentes terhesnek lenni. Legalább egy kis időre...

Indul a mandula - a születésnap

Jujj, de készültem a 3. születésnapra! Szuper ajándékokat és programokat találtam ki. Ádámra szülinapján ovi helyett várt volna a Csodák Palotája és a kedvenc ventillátoros étterme. Meg egy csokikból összetákolt torta, lsd fotó (jól sikerült :). Hétvégén pedig egy nagyobb családi buli. Erre mi üt be, na mi? Hát persze, hogy amitől féltem: az ovis bacik és egyéb betegségek. Nálam orrdugulás formájában, ami bár kellemetlen, de lehet vele élni (most olvastam épp, hogy ez simán lehet a terhesség egyik velejárója), Ádámnál pedig tüszős mandulagyulladás és magas láz formájában. Nyilvánvalóan a születésnapján. Szóval a nagy tervekből maradt kis orvoshoz járás, kis csokitorta az enni nem akaró gyereknek (így lehet, hogy még mindig áll a torta :)), kis játék és sok fekvés, mesenézés, olvasás. Azért a lehetőségekhez mérten igyekeztünk széppé varázsolni a napját, azt hiszem sikerült is. Ajándéknak élete első tv-ben kinézett játékát kapta, nagyon boldog volt tőle, virult a kis arca és százszor is elmondta, hogy hogy örül. A tortáért pedig odavolt :) Gondoltuk, ez is olyan mandulagyulladás lesz, mint legutóbb, akkor 1 nap magas láz után túl volt a dolgon, csak én kínlódtam a lakásba zárt, túlpörgött gyerek szórakoztatásával és lekötésével még 1 hétig, míg a doki otthonlétet javasolt neki :D Most viszont negyedik napja lázas, mint kiderült, ez a különbség a vírusos és a bakteriális gyulladás közt. 2 nap van a buliig és még semmi értékelhető javulás. Szóval lehet, hogy még a családi buliját is lefújjuk. Jujj, de utálom én ezt az ovis-immunrendszer erősítős-beteges-ősz-téli bacilusos időszakot. Olyan jó lenne már túllenni rajta. De még gondolom, vár ránk ez meg az :)