Úgy látszik ilyen ez a terhesség. Hiába próbálom óvni, védeni magam, újabb és újabb nyavaják kapnak el. Épphogy meggyógyul a derekam, már alig érzem, erre mire ébredek reggel? Torokfájás, vagyis torokkaparás a legújabb játszópajtásom. Szerencsére semmi láz, volt már ilyesmim a kórházban is, bízom benne hogy pár nap teázás, szopogatós tabletta, méz segít majd enyhíteni a tüneteket. Addigis igazán szexis a hangom :) 

De azért lassan vége lehetne már a mindenféle bajoknak mert kezd elegem lenni :DD Mi lenne akkor, ha nem vigyáznék magamra meg a babára? :)

Lassan két napja, hogy itthon vagyok. Mondanám, hogy felhőtlen a boldogság, de egy apró, ám annál zavaróbb tényező beárnyékolja a napjaimat. Na nem mintha bármi nagy baj lenne, szerencsére a cisztáim alig érzem, a közérzetem is rendben, bátran tudok/merek főzőcskézni és egy kicsit sétálgatni is a szép napos időben.

Node: másfél hónap kórházi fekvés és a speciális ágy, ami mindig megemelve tartotta a felsőtestem sajnos hozzájárult ahhoz, hogy a testem hozzászokjon ehhez a fekvési formához. És nem mellesleg elszokjon az itthoni, kényelmes, egyenes és kicsit puhább ágytól. Nem gondoltam volna, hogy ez gondot okozhat. Az első éjjel azonban sikerült az ágyváltás következtében egy olyan durva idegbecsípődést összehoznom, hogy azóta jobban nyavajgok minden egyes mozdulatnál, mint eddig bármikor a ciszták vagy a haspuffadás miatt :))) Nyilván elmúlik egyszer, de jelenleg eléggé elrontja a napjaimat. Alvás előtt kb. egy óra míg találok egy pózt, amiben kevésbé fáj. Napközben a kanapéról felkelés 10 perces jajgatós procedúra. A nevetéstől sírok, a tüsszögéstől ölni tudnék :D

Kaptam a gyógyszertárban kismamáknak szánt fájdalomcsillapítót és egy melegítő övet, úgy tűnik, valamit használ, de gondolom, még pár napig elszórakoztat majd a fájdalom :) Őszintén szólva nem érdekel, kibírom, ameddig kell, mert tudom, hogy ez sem engem, sem a babát nem veszélyezteti. Végre valami normális, hétköznapi betegség :)

Apropó betegség, eszembe jutott, hogy le akartam írni, hogy néz ki egy átlagos nap a kórházban, hogy ha bárki bekerülne, tudja mire számítson:

Reggel 5 óra: ébresztő és egy teljesen felesleges lázmérés olyan lázmérőkkel, amik feltűnően nem működnek, de használnod kell, mert ez a "protokoll". Vidám napokon félkómásan még részt vehetsz ilyen időpontban egy vérvételen is.

Reggel 6-7 óra közt: Visszaaludnál, de esélytelen. Jön a takarítónő, ajtót nyit-zár, csapkod, puffog. Mindemellett műszakváltás van, ami visongó és hangosan nevető nővérkékkel jár.

7-8 óra közt: már korog a gyomrod, de várod a vizitet. Ha ekkor elindulsz a mosdó vagy a kávéautomata felé, a sasszemű nővérek azonnal megállítanak és visszaparancsolnak, hiszen mindjárt vizit. Majd vársz még fél órát szomjasan/tele hólyaggal, ami kismamáknál nem vicces :). A vizit lezajlik úgy 3 perc alatt. Nálunk hétfőn és csütörtökön ráadásul professzori vizitre is számítani lehetett, de soha senki nem tudta, lesz-e. Ez a két nap minden héten bolondokháza volt, reggel kötelező súly és vérnyomásméréssel, ágynemű húzással és saját portánk (ágyunk, szekrénykénk) rendbe rakásával. Aztán vagy jött a professzor vagy nem. Jellemzően nem. Csak mi vártunk sokkal tovább a reggelire.

8-9 közt: meghozzák a reggelit. Az éhes betegek kiváló hallással már messziről megérzik az étkezős kocsi hangját, így ki sem pakolják az ebédlőben a csomagokat, már lassan csoszogó zombi kismamahordák veszik körül az asztalt. Kézben az elhagyhatatlan bögre, hiszen ilyenkor osztják a reggeli teát és tejeskávét.

9-12 óra: a csapat egy része kimerül a reggelitől és egy kényelmes délelőtti sziesztába fog. Én konkrétan bármilyen zajban el tudtam aludni evés után. Sokan ilyenkor fogadnak látogatókat is, de a délelőtt legizgalmasabb programja, ha valaki a szobából vizsgálatra megy :) Ha nem te vagy, aki megy, akkor is izgi, mert lehet szurkolni a szobatársnak a jó eredményekért. Teljesen jó program egész délelőttre :)

12-13 óra: ebédidő ismét csoszogó kismamahordákkal, majd újabb alvás, mert elfáradunk az evéstől. 

13-20 óra közt: délutáni szieszta, alvás, fekvés és a plafonra bámulás, vendégek, látogatók fogadása, zuhanyzás, pletykálgatás, délelőtti események alapos elemzése.

20-21 óra közt: a fáradt kismamák aludni térnek vagy elkezdenek megnézni egy műsort/filmet, amin aztán elalszanak, hiszen tudják, másnap korán kelnek :)

Ugye milyen feszes és izgalmas program a kórházasdi? :)))

- Minden egyes alkalommal, mikor lementem ultrahangra az orvosomhoz, megkérdeztem, hogy mikor mehetek már haza. Ma nem kérdeztem meg, gondoltam, unja már és még úgyis biztos sok van hátra...

- Kedves szobatársnőim ketten szintén nagyon bentlakásosak voltak, megbeszéltük hogy együtt húzzuk ki április végéig. Tegnap éjjel megszült az egyikük (egészséges ikerbabákat 1300 és 1800 grammal! - mit tud az orvostudomány, megdöbbentő), ma reggel pedig a másikuk ment le a szülőszobára vajúdni. Engem pedig egyedül hagytak, el is szomorodtam kicsit, hogy lányoook, nem ezt beszéltük meg...

Ennyi jelből már értenem kellett volna, de nem kapcsoltam valami gyorsan, hogy nagy nap lesz ez a mai :)))

Az ultrahang kontrollon a dokibácsi megnézte a cisztáimat és azt mondta, mivel végre felszívódott körülöttük a víz, a becsavarodás veszélye már nem áll fent. Ráadásul a vérömlenyem (hematóma) mérete csökkent, a baba pedig a vérömleny háromszorosa már (kemény 26 mm, hétfőn volt 17,80, nagyon gyorsan nő a drága :) -> mostmár nem nagyon veszélyezteti a kicsit a vérzés. Dokibácsi meg is kérdezte a diagnózis után: - "Nos, szeretne hazamenni?"

:DDDD

"Igen, igen, igen"-feleltem, majd örömömben még 10 percet sírtam a folyosón mielőtt felhívtam volna a családot a jó hírrel és aztán sem tértem magamhoz egész délelőtt :)

Ennyi idő után az otthon a világ legszebb helyévé válik, ahová visszatérni olyan hihetetlen érzés. Csend, nyugalom, tisztaság, szabadság :) Már csak a szüleimhez szeretnék eljutni, hogy teljes legyen az öröm, de erre még várni kell egy kicsit.

Jövő héten megyek az orvosomhoz kontrollra, megbeszéljük, mit szabad, mit nem, mi a következő lépés. Addigis azért ágynyugalomra, fekvésre vagyok még ítélve itthon is, de nyilván könnyebben megy, ha nem egyedül alszom, ha van kihez hozzábújni, ha finomakat ehetek, amiket a baba megkíván, ha tiszta a wc, ha van tv és rendes internet :)

Az első dolgom az volt, hogy alaposan bevásároljak, hiszen mostantól én ügyelek a saját egészségemre, táplálásomra és a kicsi táplálására is. Körültekintően eltöltött fél órás nagybevásárlás után mit ne mondjak, annyira elfáradtam, hogy órák óta csak pihenek, a kaják szép lassan, több részletben jutottak el a hűtőig :)  De nem számít, időm, mint a tenger, ezt a kórház és az élet megtanította rendesen  :) Ráadásul egy másik fontos programom is volt: meg kellett mutatnom a kicsinek a lakást, megmutattam, hol lesz a helye, hol fog aludni, hol fogunk játszani, mesét olvasni, együtt főzőcskézni. Persze csak elméletben, a 6. hónapig szigorúan letiltom magam mindenféle bútor és kiegészítő vásárlásáról :)))

Sokan kérdezték, hogy nem unalmasak-e a napok a kórházban, hogyan telnek el egymás után. Holnap, ha eljutok odáig, leírom ezt is, hogy mindenki megtudja, lehet jó móka a kórházasdi :)

Addigis végre, hónapok óta ma aludni fogok egy hatalmasat, mert végre nincs, aki reggel 5-kor lázmérővel ébresszen :)

Ezennel kijelentem, hiszek az anyai ösztönben :) Eddig azt hittem, hülyeség, de az elmúlt napok történései megerősítettek benne, hogy amikor egy nő érez valamit, az úgy is van :D

Mi is történt?

A hét végén a stagnáló állapot miatt ismét tele voltam kétséggel, ezért egyik éjjel kiötlöttem, hogy ismét lemegyek a kaáli-ba a doktornőhöz, mondja már el ő is a véleményét a cisztáktól + igazából kíváncsi voltam a két baba-egy baba rejtélyére is. A doktornő azonnal fogadott, nagyon kedves volt, elmondta, a ciszták miatt ne aggódjak, a 12. hét után el fognak múlni, addig kell csak nagyon vigyáznom a mozgással, nehogy bajt okozzanak. Ez után megvizsgált ultrahanggal és megerősítette korábbi véleményét, sőt meg is mutatta nekem a bizonyítékot:

Valóban két babával indultunk, vagyis mindkét kis beültetett pöttyöm beágyazódott és fejlődésnek indult, az egyik törpike (anyu észrevette, hogy így hívom őket, akkor maradnak is törpikék :)) viszont sajnos megállt a fejlődésben és elhalt valamikor út közben. Szóval kettőből így lett egy, ezért mondtam, hogy működtek az anyai ösztöneim :))) Ráadásul a doktornő hozzátette, egy baba nem is okozhatott volna ilyen mértékű hiperstimulációt, ezért mérges is volt a klinika orvosaira, hogy erre nem gondoltak, nem vették észre / nem vették figyelembe. Azt ígérte, felhívja a fogadott orvosomat, megmutatja neki a képeket és tájékoztatja a helyzetről. Holnap megyek megint az orvosomhoz ultrahangra, kíváncsi is leszek, mit fog mondani :) Gondolom a doktornő lecseszi rendesen :)

Még egy ok, amiért kíváncsi vagyok az ultrahang eredményére: A doktornő sajnos felhívta a figyelmem arra, hogy a gyengébb kis babóca közelebb van a méhszájamhoz, ráadásul kialakult benne egy kis vérömleny, ami nagyon közel van az egyetlen, megmaradt, élő hiperbabánkhoz. Ez azt jelenti, hogy 1-2 hétig még nagyon komolyan feküdnöm kell, meg kell próbálnom megelőzni az elhalt embrió kilökődését (és annak veszélyét, hogy nehogy magával rántsa a tesóját) és lehetőséget kell adnom a kisbabámnak ahhoz, hogy gyors és ügyes növekedésével elnyomja a kistestvérét, hogy az felszívódhasson vérzés nélkül. Jó bonyolultan és félelmetesen hangzik ugye? Hát még milyen ijesztően néz ki az ultrahangos képeken :)

Először bevallom, nagyon megijedtem, hogy nem elég, hogy ennyi nehézséget leküzdöttünk, egy nagy megpróbáltatás és veszélyforrás még előttünk áll. Olyan "sosincs már vége?" érzésem volt, kicsit ki is borultam. Szerencsére olyan fából faragtak, hogy elég a párom megnyugtató hangja, egy alvás és máris megint mindent pozitívan látok :) Szóval másnap megbeszéltem babócával, hogy nem izgulok, nem idegeskedek, bízom benne, hiszen eddig is úgy tűnt, nagyon jönni akar (azonnal megtapadt és ezt egyből jelezte is nekünk, legyőzte a hiperstimulációt és szépen, gyorsan fejlődik), rábízom a dolgokat, hogy elrendezze odabent ügyesen a helyzetet. Én annyit tehetek és teszek is, hogy  biztosítom számára a körülményeket, pihenek, fekszek, nem mozgok hirtelen, nem emelgetek, nem ugrálok.

Csak várok rá. Hogy jelezzen, hogy minden rendben...Remélem, minél előbb jelez.

Aztán kimegyünk ebből a kórházból és kis pocakkal, nagy mosollyal, boldogan, szép nyári ruhában fogunk korzózni a városban, a Tisza parton és mindenfelé :) A hátralévő pár hetet pedig kibírjuk, történjen bármi.

Közben baba egyre inkább kifejezi, hogy itt van, egyik nap gyomorégés, másik nap egész napos álmosság, megjöttek a véletlenszerű sírások is, minden napra ad valami plusz programot, valami újdonságot. Tegnap például azon sírtam el magam, hogy elolvastam, a 8. héten, amibe pénteken léptem, már mozogni kezd a baba, csak még nem érezni :) Szerencsémre lekopogom, eddig semelyik tünetem nem volt vészes, nem volt zavaró vagy terhelő, mindegyik elmúlt elég hamar. Bízom benne, hogy így marad a továbbiakban is és jóban leszünk törpikével :D