Ezennel kijelentem, hiszek az anyai ösztönben :) Eddig azt hittem, hülyeség, de az elmúlt napok történései megerősítettek benne, hogy amikor egy nő érez valamit, az úgy is van :D
Mi is történt?
A hét végén a stagnáló állapot miatt ismét tele voltam kétséggel, ezért egyik éjjel kiötlöttem, hogy ismét lemegyek a kaáli-ba a doktornőhöz, mondja már el ő is a véleményét a cisztáktól + igazából kíváncsi voltam a két baba-egy baba rejtélyére is. A doktornő azonnal fogadott, nagyon kedves volt, elmondta, a ciszták miatt ne aggódjak, a 12. hét után el fognak múlni, addig kell csak nagyon vigyáznom a mozgással, nehogy bajt okozzanak. Ez után megvizsgált ultrahanggal és megerősítette korábbi véleményét, sőt meg is mutatta nekem a bizonyítékot:
Valóban két babával indultunk, vagyis mindkét kis beültetett pöttyöm beágyazódott és fejlődésnek indult, az egyik törpike (anyu észrevette, hogy így hívom őket, akkor maradnak is törpikék :)) viszont sajnos megállt a fejlődésben és elhalt valamikor út közben. Szóval kettőből így lett egy, ezért mondtam, hogy működtek az anyai ösztöneim :))) Ráadásul a doktornő hozzátette, egy baba nem is okozhatott volna ilyen mértékű hiperstimulációt, ezért mérges is volt a klinika orvosaira, hogy erre nem gondoltak, nem vették észre / nem vették figyelembe. Azt ígérte, felhívja a fogadott orvosomat, megmutatja neki a képeket és tájékoztatja a helyzetről. Holnap megyek megint az orvosomhoz ultrahangra, kíváncsi is leszek, mit fog mondani :) Gondolom a doktornő lecseszi rendesen :)
Még egy ok, amiért kíváncsi vagyok az ultrahang eredményére: A doktornő sajnos felhívta a figyelmem arra, hogy a gyengébb kis babóca közelebb van a méhszájamhoz, ráadásul kialakult benne egy kis vérömleny, ami nagyon közel van az egyetlen, megmaradt, élő hiperbabánkhoz. Ez azt jelenti, hogy 1-2 hétig még nagyon komolyan feküdnöm kell, meg kell próbálnom megelőzni az elhalt embrió kilökődését (és annak veszélyét, hogy nehogy magával rántsa a tesóját) és lehetőséget kell adnom a kisbabámnak ahhoz, hogy gyors és ügyes növekedésével elnyomja a kistestvérét, hogy az felszívódhasson vérzés nélkül. Jó bonyolultan és félelmetesen hangzik ugye? Hát még milyen ijesztően néz ki az ultrahangos képeken :)
Először bevallom, nagyon megijedtem, hogy nem elég, hogy ennyi nehézséget leküzdöttünk, egy nagy megpróbáltatás és veszélyforrás még előttünk áll. Olyan "sosincs már vége?" érzésem volt, kicsit ki is borultam. Szerencsére olyan fából faragtak, hogy elég a párom megnyugtató hangja, egy alvás és máris megint mindent pozitívan látok :) Szóval másnap megbeszéltem babócával, hogy nem izgulok, nem idegeskedek, bízom benne, hiszen eddig is úgy tűnt, nagyon jönni akar (azonnal megtapadt és ezt egyből jelezte is nekünk, legyőzte a hiperstimulációt és szépen, gyorsan fejlődik), rábízom a dolgokat, hogy elrendezze odabent ügyesen a helyzetet. Én annyit tehetek és teszek is, hogy biztosítom számára a körülményeket, pihenek, fekszek, nem mozgok hirtelen, nem emelgetek, nem ugrálok.
Csak várok rá. Hogy jelezzen, hogy minden rendben...Remélem, minél előbb jelez.
Aztán kimegyünk ebből a kórházból és kis pocakkal, nagy mosollyal, boldogan, szép nyári ruhában fogunk korzózni a városban, a Tisza parton és mindenfelé :) A hátralévő pár hetet pedig kibírjuk, történjen bármi.
Közben baba egyre inkább kifejezi, hogy itt van, egyik nap gyomorégés, másik nap egész napos álmosság, megjöttek a véletlenszerű sírások is, minden napra ad valami plusz programot, valami újdonságot. Tegnap például azon sírtam el magam, hogy elolvastam, a 8. héten, amibe pénteken léptem, már mozogni kezd a baba, csak még nem érezni :) Szerencsémre lekopogom, eddig semelyik tünetem nem volt vészes, nem volt zavaró vagy terhelő, mindegyik elmúlt elég hamar. Bízom benne, hogy így marad a továbbiakban is és jóban leszünk törpikével :D
