Komolyan, van egy ilyen hűtőmágnes a hűtőmön, csak hogy mindig emlékezzek, mik is a korlátaim :) (vagyis volt, le akartam fotózni illusztrációként a poszthoz, de sehol nem találom, feltételezem a hűtőmágnes guru gyerekem a hibás, ő kavarhatta el valahová)

Én ezzel az állítással amúgy teljesen egyetértek és mivel minimális háziasszonyi géneket örököltem, tökéletesen boldog is voltam ebben az állapotomban. Szeretem anyu főztjét, de a rendelt kaját is és szerencsére a férjem sem válogatós :) Eddig két opció közül választottam főzés kapcsán, mivel csak amolyan hangulatszakács vagyok: 

1) Van kedvem főzni - általában hideg, otthonülős hosszú hétvégéken vagy alkalmakkor, ha kell, szuper dolgokat tudok rittyenteni. Persze igazi hangulatszakácsként nem ám receptből, az csak inspiráció. Inkább amolyan, mit találunk a hűtőben, szekrényekben és abból mi finomat lehet összehozni alapon. Még szórakoztat is a dolog. Ha van hozzá hangulatom.

2) Nincs kedvem főzni - ez a jellemzőbb :)

No de mostanság a baba fejlődése miatt (és mert az anyja vagyok és mégiscsak nekem kell táplálnom őt) egyre többször találkoztam azzal, hogy Nincs kedvem főzni, de muszáj. Beletörődtem hamar, no, mert valljuk be, nem nehéz egy 4-9 hónaposnak főzni:

- a választható alapanyagok listája véges, így könnyű kitalálni, melyik nap mit hogy kombináljunk, hogy lehet keverni az ízeket úgy, hogy a babának is jó legyen.

- az elkészítés módján viszont szerencsére nem kell agyalni, gyakorlatilag minden elkészíthető max fél-1 óra alatt főzéssel együtt: pucolsz, szeletelsz, párolsz, turmixolsz. Kész is van a babakaja :) A pároló/edény/turmixgép mosogatása emellett mondjuk még plusz fél óra, de azt csak kibírja az ember, pláne ha több napra készít ételeket.

Viszont:

9-10 hónapos kor körül a gyerek már jellemzően eszi a darabosat (a képen Ádi az étteremben épp túrós palacsintát kissé illetlenül :). Mit eszi, a püré már fúúúj, az kell, amit a mami és a papi eszik.

DE! Most jön a csavar, elárulom: minimum egy éves koráig még nem eheti azt, amit a mami és a papi, nem ajánlott a tej, a méz, az erős fűszerek és még oly sok más (persze szoktatjuk szépen az ízekhez és csak-csak megkóstol egy kis pörköltet, palacsintát, de azért nagy dózisban adni még nem éppen támogatott). Enne már a baba mindenféle nyalánkságot is, csak gyorsan be kéne dobni valamit tízóraira, uzsira, hogy kibírja két főétkezés között, de vajon mit? A kölesgolyón kívül egészséges, nem ártalmas rágcsálni, nassolnivalóval (ami nem igényli a pucol-reszel-párol szentháromságnyi munkát) nem igazán találkozni, lehet választani krémtúró és túrórudi egyéb nyalánkságok közül, ha nem akar kreatívkodni az ember. Ez pedig ugye nem valami jó döntés egy cseperedő gyerkőc esetében, akarom mondani, nehogymár 10 hónapos korában elkezdjük adni neki az édeset, az adalékanyagosat, a tele-E-cuccokat... ráér még arra később is, ha oviba/bölcsibe/nagymamák kezébe kerül :)))

Szóval ha nem akarjuk már egy éves kora előtt elrontani a gyerek étkezését és ízlésvilágát, nincs más hátra, főzni kell. Meg sütni (legalábbis nálunk, mert kiderült, Ádám odavan a süteményért, naná :)). Őszintén, bár tudom, nincs más választásom, ennek azért annyira nem örültem elsőre. Pláne azért mert az erre szánt időt az oly értékes és jól beosztott nappali alvásidő vagy az éjszakai munkás műszak helyére kellett beütemeznem. Elsőre annyira nem fűlt a fogam az egészhez, hogy jó vállalkozó lévén azonnal kitaláltam egy céget és szolgáltatást, ami megoldaná a dolgokat és főzne helyettem, 1 nap alatt összedobtam rá egy rövid stratégiai és üzleti tervet :) 

Aztán jött anyukám. Pár napig nálunk volt, és olyan sütit sütöttem vele, olyan főzeléket kutyultunk össze és olyan nasikat találtunk ki, hogy Ádi ezen a héten a boldogabbnál is boldogabban cuppogott és hümmögött minden étkezésnél. Öröm volt nézni. Jóleső, felemelő érzés. Mert megérte dolgozni azért az arcért, azért a mosolyért, azért a hümmögésért és elégedetten, jóllakottan hátradőlésért a székben :) Szóval úgy döntöttem, felveszem a harcot és bendítom az anya, mint háziasszony, de legalábbis szakács üzemmódot. 

Aztán meglátjuk, anyám jobban főz-e? :)

/és belőlem is egyél-igyál-egyél-igyál mami lesz-e /

Olyan sokmindent szeretnék megtanítani a fiamnak. Volt 9 és még ennél is sokkal több hónapom arról ábrándozni, hogy majd mit hogyan fogok csinálni, hogy majd én milyen szuper anya leszek és mennyi mindent fogok neki adni, tanítani, mennyi mindennel megismertethetem majd és jaj, hát igazán izgalmas kihívásnak ígérkezett egy tabula rasa-ra rajzolni élete fonalát. Bevallom, kicsit kíváncsi, kísérleti jelleggel tekintettem a nevelésre. Zsenit akartam nevelni. Több nyelven beszélő diplomatát. Vezetőt. Okos vagy boldog embert :) Nálam jobb embert. És még sokminden mást. 

Ehhez persze elméleti síkon képeztem magam, utánajártam, hogy lehet a babám okos baba, nyomtattam előrehaladási táblázatokat, kerestem nyelvet tanító youtube videókat (mert aki nem tudná, egy kutatás szerint azoknál a nyelveknél, amiket a csecsemő 10 hónapos kora előtt megismer, ha megtanulja később, nem lesz akcentusa, mert az első pár hónapban megismerte és elsajátította az anyanyelvi kiejtéshez szükséges hangokat). Aztán mi lett belőle? Teljeskörű Ad-hoc nevelés :)

Azt kell ugyanis mondjam így utólag, hogy szép, szép az igyekezet, de akármennyire is szerettem volna minden egyes pillanatot különlegessé tenni célirányos programmal, foglalkozással, oktatással, ezek igen keveset érnek akkor, amikor:

- igazából oly sok minden van a világban amit szeretnék megmutatni, megtanítani az én törpémnek, hogy egy élet sem elég rá. Hagynom kell, hadd szelektáljon, őt mi érdekli

- a hétköznapokat elmossa a rutin, hiába a tervek és a mit-is-kell-még-tanítanom-a-gyereknek listák, amikor a napok hipp hopp eltelnek, észre sem veszem és már lassan egy éves a gyerek és én hajjh, hol vagyok a terveimtől... :) De cserébe ezek a hétköznapok a legszebbek és az még szebb, hogy tudatosság ide vagy oda, ösztönből működik az egész: észre sem vesszük, de szinte mindenre ösztönből reagálunk, saját tudásunk, szemléletünk, hagyományaink, velünk született vagy öröklött tulajdonságaink alapján. A gyerek ezt látja, ebből tanul, észrevétlenül. Akár akarjuk, akár nem.

- az irányított foglalkozás meddő próbálkozás egy nyiladozó értelmű kislegénynél: hiába akar anya anyagokat tapogattatni a babával, ha a baba tesz rá, mert épp fontos egyéb rágcsálni-futni-pakolnivalója van.

- az irányított foglalkozásnál sokkal de sokkal nagyobb mulatság mind a babának mind a mamának az irányítás nélküli, kötetlen, felhőtlen együtt töltött idő. Nincs is szívmelengetőbb érzés, mint lekuporodni a földre és óvó-vigyázó szemekkel lesni, ahogy gyermekünk önállóan felfedezi és birtokba veszi a körülötte levő világot. Valójában talán így tanul a legtöbbet. A mi Ádinknak is ez a kedvenc foglalatossága: mint egy kis méhecske száll tárgyról tárgyra, mindent megfog, megrág, megnéz, tátott szájjal jól megtanulmányoz majd megy tovább a következő érdekességre :)

Szóval a tanító jellemű és kontrollmániás énem helyett a fiam kihozott belőlem valami egészen mást: a kezdeti parákat, félelmeket, túlzott aggódást felváltotta egy egészséges lazaság és magabiztosság: hagyom, hogy a gyermekem az legyen, aki, hagyom, hogy önállóan ismerjen meg mindent, veszélyt és örömöt, de úgy, hogy én mindig ott legyek a közelében és biztonságot nyújtsak. Ő így igazán bátor kislegény lett, én pedig nem félek már az esésektől, a kisebb balesetektől, a homoktól, a kosztól, a káosztól, a kiömlő kajától... Inkább bízom magamban, a józan ítélőképességemben, a fiamban, a szerencséjében és élvezem, hogy részese lehetek az életének és a világ közös újra-felfedezésének annak minden csetlésével-botlásával. Nem irányítva. Csak felügyelve.

Hát végleg vége annak az időnek, amikor az ember lerakja a gyereket és ő ott marad. És azt csinálja, amit mi szeretnénk. Kisbabából, csecsemőből tipegő lett. Igazi kisfiú.

Még egy év sem telt el, mégis beigazolódni látszik minden előzetes, a terhesség során a fiamról alkotott elképzelésem: bizony, el kellett fogadnom, hogy az én gyerekem "hiperbaba" születése után is, mindennel, ami ezzel jár :)

Hipergyorsan fejlődik, 9 hónaposan elindulni ritkán szoktak a babák, olyannyira, hogy alig kaptam a kis törpe lábára való járós cipőt. (persze végül sikerült találnom megfelelőt, de az áráról nem szeretnék beszélni :)

Hipergyorsan tanul, ha megmutatok neki valamit, okos szemeivel néz, elemez, majd kérésre azonnal utánoz. Ha új játékokat találok ki, másodpercek alatt felfogja a játékszabályokat és másnap is emlékszik rá, sőt, ő kezdeményezi újra a játékot. A mesekönyvekkel és oktató könyvekkel nem tud betelni, nem lehet eleget és elégszer olvasni neki. Ha olvasni szeretne, odahozza hozzám a könyvet és az ölembe ejti. Ha olvasás közben mással beszélek vagy elbambulok, megfogja a kezem és ráteszi a könyvre. Könnyekig hatódok magamban ilyenkor, minden egyes alkalommal :)

Hipersokat beszél, persze a maga kis babanyelvén, de folyamatosan karattyol vagy kiabál vagy tülköl (nincs rá jobb szó, komolyan :)). A 'pápá' már tök stabilan megy, tudja, mikor kell használni, ha mondják neki, válaszol, reagál, sőt mondja magától, ha megunt valamit, ha menni akar, ha befejezettnek/lezártnak tekint adott tevékenységet, időtöltést. Döbbenet. Lehet ezt első szónak nevezni vagy várjam meg a mammát? :)) Az is megy amúgy, ha kilépek a képből, és ez pont nem tetszik őfelségének, jön utánam és sírdogál és szívfájdítóan dünnyögi, hogy "mammmamma"... 

Hipersokat mozog, egész nap, megállás nélkül jár fel-alá, úgy fogalmaznám meg, hogy olyan, mint egy kis méhecske, csak csinálja a dolgát, megy virágról virágra, itt is pár perc, ott is pár perc, hosszan megülni sehol nem kell, mindig halad, dolgozik, fut, lépeget, mászik, tesz-vesz. Az én gyerekem folyton izzadt és nem azért, mert nem tudom öltöztetni :) Nekem az, hogy sokat mozog, fel sem tűnik, hozzászoktam ahhoz, hogy egész nap csinálunk valamit és hogy mindig figyelnem kell rá, nem zavar, élvezem, sőt, egyszerűen imádom, ahogy nyiladozik a fiam értelme és akarata és ahogy egyre ügyesebb, egyre jobban hasonlít egy emberre :))) És hogy sokat mozog, folyton jön-megy? Jó az, minden érdekli, így tanul. Másrészt muszáj, hogy mozogjon, mert a megfigyeléseim szerint ha nem fárad ki fizikailag, nem akar/tud elaludni sem, akkor csak kínlódunk. Bezzeg egy jó alapos játszóterezés után simán megy az alvás. Örül baba is, mama is :) Mások viszont el vannak képedve Ádi hiperségén és még engem sajnálnak/féltenek, hogy hogy bírom és hogy úristen, mi lesz, ha már tényleg önállóan járni, szaladni fog :) Mi lenne? Anya még fogy egy kicsit, nem árt az :)))

Hideg, esős, borús idő van a tengerparton, be vagyunk zárva reggel óta a kis, 27 nm-es apartmanba. Egy picit féltem a helyzettől, pláne, hogy baba még nincs abban a korban, hogy társasjátékokkal, mesékkel le lehetne kötni, az ő korához illő játékok tárháza hát igencsak véges, főképp ha azt nézzük, hogy van ugyan számtalan lista arról, mit is taníthatnék egy 9 hónaposnak, de a fene megeszi az egészet, ha a babának épp nincs kedve tanulni.

Hát nem lett különösebb gond (eddig), mert bár az én értelmezésem szerinti szórakoztatásra (mesenézés, autó vagy labdagurigatás) Ádi csak 2-3 percre (komolyan, mérem! :) vevő, van azonban más, ami képes lekötni őt fél-1 órákra:

1) Ovasás - elég annyit mondanom, hogy a három hete vásárolt Mosó Masa rongyosra lett lapozva? :))

2) Kaja - ha ehet, ha önállóan csipegethet vagy csak kajákat fogdoshat, az igen hosszan kielégíti a boldogságát

3) Felfedezés - ha bútorokba kapaszkodva vagy négykézláb el lehet jutni új, érdekes helyekre, akkor bizony elégedett a baba :)) Legújabban a wc ülőke a menő és az 1 másodperc alatt elillanás anya szeme elől, de ennél is újabb a...

4) Járva felfedezés - Ádi amióta a nagyszülők megmutatták neki a kézenfogva sétálásban rejlő korlátlan lehetőségeket, azóta ha lát valami érdekeset és úgy érzi, négykézláb nem elég gyors/hatékony, azonnal, kapkodó kis mozdulatokkal a kezünket keresi és már szalad(na) is. A maga kis suta, fel-felforduló, ide-oda imbolygó, pördülő-forduló széles vigyorú, kacagó módján. Mert járkálni bizony felettébb vicces és boldogságos :) És mivel bizonyára érezte már, hogy anya a hátát fájlalja a sok vezetgetéstől (persze anno azt is eldöntöttem, hogy nem vezetgetek, de sajna nincs opció ellenállni a kíváncsi, kutató, kérlelő gyermekkezeknek :), ezért ma, ezen a hideg, borongós napon úgy gondolta, megy ez neki magától is. 2014.9.1-én, 9 hónaposan a fiam elindult. Először csak 2 lépést tett meg. Aztán hármat. Aztán négyet. Most alszik és én kíváncsian várom a délutánt :) Addig pedig büszke vagyok és szétkürtölöm a tudományát :DDD

ui.: a képen Ádi épp csajozik, de erről egy következő posztban írok. A lényeg: az elinduláshoz fontos ám a motiváció :) Épp féltem is hogy vajon én leszek-e az első lépések megtételének indoka vagy a kaja, de a csajokra nem is gondoltam. Pedig bizony velük voltam szoros versenyben és örömmel jelenem, én nyertem! (egyelőre :))

A gyerek ma benyomott reggelire másfél szelet lekváros kenyeret :)

Update: ebédre pedig egy babaadag bolognai spagettit turmixolás nélkül, csak a tésztát kis darabokra vágva. Ennek örömére az uzsonnára pépes bébiétel már nem volt buli, lett is belőle nagy kiabálás :)))

Mostanság új kihívások elé állít az anyaság és Ádám. És be kell valljam, egyelőre nem sikerült tökéletesen alkalmazkodnom az új helyzethez és megtalálnom a megfelelő hozzáállást, stratégiát.

Mert mi is történt? Semmi különös, mindössze annyi, hogy a fiam önállósodni kezdett.

Ez szuper. 

Csakhogy az is vele jár, hogy mostantól hiába ilyen vagy olyan rendszer, jól bevált módszerek és megszokások, rituálék, a fiam ezeket hangulatától függően ignorálja. :) Ami azt jelenti, hogy kéremszépen harcban állunk. Hidegháborúban egyelőre. És ehhez nem vagyok hozzászokva :DDD

Hozzászoktam, hogy leteszem a babát valahol és oké, már nagyfiú, nem marad ott, de legalább a szobában marad. Vagy legalább ha rászólok, hogy "Ádám, ne menj tovább", akkor nem megy tovább. Hát Ádám már nem marad a szobában. De még az épületben sem. Kettőt pislantok és már el is tűnt. Lehetőleg ki a nyitott ajtón, le/fel a lépcsőn, oda a szomszéd asztalhoz az étteremben, be a vízbe a strandon. Ha rászólok? Arra figyel. Megáll, hátranéz, mosolyog, tart 2 másodperc szünetet, és... nem, nem fordul vissza. Megy tovább :) Se a hangerő, se az erélyesség nem számít, ha neki teendője, mennivalója van :)

Hozzászoktam, hogy a pelenkázás a mi kis meghitt szeánszunk, puszikkal, simikkel, egymás szemébe nézéssel, nevetéssel. Hát ez is a múlté. A pelenkázástól már előre félek, közelharccá fajult ugyanis a helyzet :) Valahogy így: nadrág rángatása közben a gyerek tekereg és már fél méterrel odébb van. A popó felemeléséből a baba fejenállásba küzdi magát. Vissza pedig csak és kizárólag úgy hajlandó érkezni, hogy a meztelen, jóeséllyel még takarításra szoruló fenekét ne a pelenkázó alátétre tegyen, hanem mellé, fölé. Így lesz a takaró, a ruhám, a ruhája mindenféle. És még olyanabb :) A friss pelenka felhelyezése két emberes feladat, teljesen mindegy a testhelyzet, a gyerek se állva, se ülve nem kooperál, a fekvés 2 mp-ig nyugton pedig szóba sem jöhet, játékkal, énekkel átverni, lekötni nem lehet. Már azon is gondolkodtam, hogy lábzárat alkalmazok :) 

Hozzászoktam, hogy a fiam hallgat rám, kitartással eddig bármit meg tudtam tanítani neki. Már tudta, hogy ha mi eszünk, ő abból nem kap, kivéve pár meghatározott esetet. Hát mintha elfelejtett volna mindent. Hiába épp tele a hasa az ebéddel, amint meglátja a számban a falatot, tülkölni kezd úgy, hogy minden szem rá(nk)szegeződik :) Csak és kizárólag akkor hagyja abba, ha elére a célját. Akkor viszont mintha mi sem történt volna, vidám mosollyal falatozik. Én pedig még egy órán keresztül heverem ki a kínos helyzetet vagy a bennem dúló szomorú-dühös érzéseket, amit az vált ki, hogy sírni látom a gyerekem és hogy képtelen vagyok hatni rá :)

Hozzászoktam, hogy Ádi nagyon barátságos és nagyon jól érzi magát mindenkivel, ezért mindig lehetett pár órácskára másra hagyni, ha dolgom volt. Most viszont a nyaralás miatt bejött a képbe a matrica üzemmód (ismertebb nevén szeparációs szorongás), aminek köszönhetően a gyerek kétségbeesett sírásba és mammmma-mammázásba kezd, amint látja, hogy kimegyek a képből. Ha ő megy ki, azzal persze nincs gond :) De ha elmegyek mosdóba, netán fürdeni szeretnék 3 percet, vagy esetleg főznöm, mosogatnom, egyéb kötelező házimunkáznom kellene, szembe kell néznem egy engem követő, a lábamba kapszkodó vagy a wc ajtóra kívülről feltapadó, kétségbeesetten síró törpével. Hiába mondom neki, hogy mindjárt jövök, hogy nem tűntem el. Ez most még mit sem számít. Gondolom, később lesz értelme. Addigis nem is magamat sajnálom, hanem szegény apját, aki bár igyekszik lekötni és felvidítani a babát, ha mama lelép, nem sok jóra számíthat :) Mindemellett Ádi ha a közelében vagyok, még mindig nagyon barátságos, hiába vagyunk külföldön, ő minden nációval kiválóan megérteti magát, remekül használja elbűvölő, mostmár hatfogas mosolyát és kópé nézését, így akárhová megyünk, mindig akad egy-egy rajongója, új barátja :)

Szóval önállósodik a fiam, én pedig nem halogathatom tovább, hogy elkezdjem a nevelését, azt hiszem ez az a pont, amikortól kezdve muszáj változtatni a hozzáállásomon, muszáj rájönnöm, hogy hogyan ne legyek mérges, ideges vagy frusztrált minden ellenállástól, hogy hogyan legyek képes megkülönböztetni és megkülönböztetett módon kezelni a valós problémákat jelző sírást és a hisztit (amit a férjem már most tud, csak az én szívem lágyul meg a könnyes szemek láttán), különben biztos vagyok benne, hogy a fiam pillanatok alatt átveszi az irányítást :) 

Azt mondják, gyerekkel a nyaralás már nem ugyanolyan, mint korábban. Ez igaz.

Vagyis részben igaz, legalábbis nálunk: egyrészt ugyanolyan, mint régen, ugyanazokat a dolgokat csináljuk, mint korábban és nagyjából ugyanúgy is, Ádi nagyon ügyesen alkalmazkodik hozzánk. Másrészt tényleg kicsit más, hiszen ebben a szuper "igazodásban" azért nagy adag logisztika is rejlik, plusz a gyerek napirendjének ismerete és az ahhoz való alkalmazkodás. A leginkább pedig abban más, hogy bár ugyanazokat csináljuk, a fókusz áttevődött rólunk a babára. És ez nem baj. Sőt, nagyon szórakoztató. Mert mit csináltunk eddig?

Régen: feküdtünk a parton és beszélgettünk/olvastunk/napoztunk/aludtunk/világot váltottunk meg. Ja és úsztunk.

Most: fekszünk a parton, fél szemünk a babán és nevetünk a próbálkozásain, vagánykodásán vagy éppen aggódunk bátorsága miatt :) Ja és úszunk a babával.

Régen: halkan beszélgetve ebédelgettünk, kávéztunk és baromian idegesek voltunk, ha gyerek volt a közelben

Most: mi vagyunk a család a hangos gyerekkel és ez egy cseppet sem zavar :)))

Régen: sokáig aludtunk az apartmanban, filmet néztünk esténként vagy csak beszélgettünk az erkélyen és néztük a csillagokat

Most: korán kelünk és sokat altatunk az apartmanban, és ha lehetőség van rá, mivel a nap felénél már kidőlünk, délután még mi is szundikálunk egyet :) Itt jegyzem meg, hogy bámulatos, mennyi energiájuk van ezeknek a törpéknek :) Este pedig jókat dolgozunk az erkélyen, néha talán lopva összeölelkezünk és eszünkbe jutnak a csillagok. 

Azt is mondják, hogy nem lehet a gyerek mellett úgy pihenni, mint régen. A fentiekből is látszik, hogy amit korábban pihenésnek neveztünk, az a semmit nem csinálós, elnyúlós, levegőbe bámulós, félig alvós pihenés valóban a múlté. De van helyette egy sokkal vidámabb, érdekesebb és különlegesebb pihenés: céltalanul fetrengeni a babával, dögönyözni, nevetgélni, játszani és persze könyvet olvasni. Hiszitek vagy sem, nincs is annál pihentetőbb és örömtelibb dolog a világon, mint a strandon heverészve keményfedeles mesekönyvből 'olvasni', vagyis egymás után ötvenszer, százszor változatos hangon ismételni, hogy 'vau-vau', háp-háp' vagy 'züm-züm', úgy hogy ezen együgyű tevékenységünk a mellettünk heverésző kisdedből óriás, csodálkozó bogárszemeket, mutogatást tanuló ujjacskákat, rendszeres HÖ felkiáltásokat és boldog kacajokat vált ki :)))

Lassan egy hete, hogy tengeren vagyunk babával és meg kell mondjam, annyira nem is para, mint gondoltam :) Persze, nagyon ügyeltem arra, hogy ne viselje meg nagyon a környezetváltozás, amit tudtam, hoztunk magunkkal, hogy minél több legyen körülötte a megszokott tárgy (játék, ágyneműk, pelenka, törlőkendő, stb). Ennek köszönhetően az autónk dugig volt, a bepakolásból így lett egy másfél órás hadművelet, a férjem pedig életében először megkérdőjelezte a szállítani kívánt dolgok fontosságát és szükségességét :))) 

Hogy mi mindenre kell számítani, ha az ember babával utazik?

Utazás

Okos szülő gyerekkel ha teheti, éjjel utazik, ez a megállapításom. A szokásos esti fürdést követően Ádámkát bepattintottuk a babahordozóba, majd nekiindultunk az éjszakának. 8-tól fél 4-ig utaztunk, Ádi 8-tól 3-ig aludt. Akkor ébredt meg, amikor letértünk a pályáról és lassítottunk :)) Úgyhogy egy szavunk sem lehet. Annál pedig nem létezik cukibb és szívet melengetőbb dolog a világon, ahogy a fiunk arra reagált, hogy ébredéskor egy másik dimenzióba került: szó szerint meg volt veszve, kapkodta a fejét ide-oda, tele szájjal nevetett dumált, akart menni mindenhová vagy egyszerűen csak angyali mosollyal és óriás bociszemekkel nézelődött az út melletti parkolóban, ahol megálltunk enni, kinyújtózni kicsit. A tenger, a fénylő hold és a néha-néha elszáguldó autók látványa elkápráztatta és bár tudom, ő nem fog még emlékezni erre a pillanatra, nekünk nagyon emlékezetes és boldog emlék marad :)

Alvás

No amilyen jól megy az alvás az autóban, a babakocsiban és bármilyen egyéb hordozóeszközben, a nyaralás alatt akkora macera lett a kiságyban altatási rituálé, ami konkrétan nem létezik itt, mint opció. Ádi valamiért utálja a kiságyat, ha nem alszik egész mélyen, azonnal felébred és cirkuszolni kezd, amint az ágyat éri. Ha megpróbálom a szokásos módon altatni és bedugom a kezem a zipp-záras oldalsó ajtón át hozzá, azonnal jön a hasadékhoz és azt kezdi őrjöngve tépni, cibálni. Ha kicsit magára hagyjuk, hadd próbáljon meg elaludni, kiabálva tréningezik, húzóckodásokat végez az ágy szélébe kapaszkodva.Szóval így. Ha pedig nem elég álmos és úgy próbálom lerakni, akkor számíthatok ölben járásra, kézben mászásra, harapásra, kiabálásra. Az sem opció, hogy magunk közé vesszük (pedig már elkeseredésemben ezt is megpróbáltuk): Ádám annyira örül a családi idillnek és a rugós, pihepuha ágynak, hogy bár már totál álmos, képes még másfél órát elörvendezni köztünk az ágyon: jön-megy, dumál, játszik, ránk mászik, hajam tépi, szám-fogaim-fülem-szemem kapirgálja, tanulmányozza, ágyon feláll, betámaszt, nem kapaszkodik majd seggre huppan, majd hátravágja magát (ez a kedvenc játék). Szóval élvezi na. Én kicsit kevésbé, már amikor elfogy a türelmem, amúgy meg nagyokat nevetünk néha rajta, mert szupercuki. Volt, hogy már fáradtságában egyszercsak bedőlt közénk és nekiállt valamit dünnyögni és ez annyira édes volt, hogy párommal összenéztünk és nem tudtuk visszafojtani a nevetést. No erre persze Ádi is felélénkül és nevet velünk, ennyit az alvási kísérletről. Hát így vagyunk mostanság. Gondolom, lesz jobb is. Addig meg ringatás van, ölelés van :)

Játékidő

Ohh az a legviccesebb. Anya és apa lehet akármilyen fáradt, lehet akármennyi dolga, ha a babának játékidő van, akkor játékidő van. És szerencsére, mivel már alapvetően egész jól közlekedik a gyerek (bútorról bútorra, lépcsőre fel), így a fél szem mindig rajta kell, legyen, mert persze a kedvenc játékok a következők:

- fiókot kihúzni, fiókból kipakolni

- lépcsőkön felmenni (le még nem megy, de képes megülni annyira a szélén, hogy az ember lányát az infarktus kerülgeti). Ez már csak azért is vicces, mert a szálláson és a környéken lépcsőkből nincs hiány: lépcső vezet a hálóból az erkélyre, a hálóból a konyhába, a házból az utcára, az utcáról a tengerre.

- hangyákat nézni (oké, ezt én is bírom, aránylag nyugis és veszélytelen hobbi)

- követet mütyürgetni, dobálni, nézegetni és néha meg-megkóstolni (utóbbit szerencsére egyre ritkábban)

- mesekönyvet olvasni, minden oldalt egymás után legalább százszor (könnyed, pihentető, csak kissé unalmas tevékenység felnőttek számára)

- anyát anyafának és kaparófának és tornászszőnyegnek és minden egyébnek használni: a rámmászás következményeképp úgy nézek ki, mint egy hadirokkant, a testem tele harapásnyomokkal (harapva akar kapaszkodni a drága, hiába szólok rá erélyesen minden alkalommal, hogy nem szabad), csípés, markolásnyomokkal, karmolásokkal és egyéb külsérelmi kék-lila-zöld foltokkal.

- és persze pancsi, pancsi, pancsi a tengerben, minden mennyiségben. 

Evés

A kajálási szokások szerencsére nem változtak, eszik a baba szokás szerint sokat és még annál is többet, mivel a kunyerálási eszköztára is sokat fejlődött. Így történhetett, hogy Ádika kóstolt már fagyit, palacsintát, mángoldot, fügét, péksütit és bármit, ami a mi kezünk ügyébe került. Neki pedig minden ízlik (a mama és a nagyik legnagyobb örömére). Tegnap például amit találok a hűtőben módon csináltam neki enni, ebből lett a paprikás, uborkás, sonkás, parmezános főzelék, mely kreálmány szintén elnyerte a gyerek tetszését :) 

Fürdés

A legjobb, hogy a gyerek imádja a tengert. És hogy nem fél tőle. Én parázok, ha jön egy nagyobb hullám, ha nyelek egy kis vizet, ha a baba nyel egy kis vizet, ha nem ér le a lábam, hogy nem ér le az ő lába, stb. Nagyon szeretem én is a tengert, de van egy veleszületett, le nem küzdhető csak mérsékelhető víziszonyom is. Ezért már a kezdetektől tudatosan azon voltam, hogy a vizet a babával a férjem szerettesse meg, ne pedig tőlem tanulja a pancsi-parát. Szerencsére a projektet sikeresnek ítélhetjük, Ádika ha meglátja a vizet, már indulna is :) Szupercuki, ahogy kézben lubickol, nevet a hullámokra, benyel fél liter vizet, fülén-száján jön ki a sós víz, ő pedig csak megrázza magát, mint egy kiskutya és rötyög. Az is szupercuki, ahogy belecsücsül a kis autós, kormányos baba úszógumijába és onnan csapkodja a kezével a vizet vidáman. Szóval napi kétszer tengerezünk, hogy mindenki boldog legyen :) 

Az esti fürdés ezzel szemben kicsit macerásabb lett, kádat nem hoztunk, gondoltam kiválóan elcsücsülget majd a zuhanytálcában, de az sajnos elég undi, nem ültetjük bele. Helyette beletettük a kis medencéjét, na azt meg valamiért utálja, így az esti fürdés jelenleg gyors és üvöltéssel teli. De majd kitalálunk valamit :))) 

A nagy meleg miatt ezen kívül beiktattunk egy déli csapban mosakodást is, muszáj volt, mert a nap közepére a gyerek akármilyen meztelen, annyira melege volt már mindig, hogy éktelen kiabálásba kezdett és pár napig fogalmunk sem volt, mi baja. Mindig az oldotta meg a dolgot, hogy lekapkodtam róla az egyszem pólóját és bedugtam a csapba :) szóval most lett egy új rituálénk.

És a nagy kedvenc: akarat és anyásságosság

A környezetváltozás persze nem múlhat el következmények nélkül, ne legyen már minden tökéletes: a nagy változásra való alkalmazkodást Ádi úgy oldotta meg, hogy hozzám kezdett el hihetetlen mértékben ragaszkodni: anya nélkül sehová, ha lát kimenni a szobából, vigasztalhatatlan sírásba kezd, ha nem lát és eszébe jutok, sír, ott tartunk, hogy tegnap sírva utánam mászott a wc-re és míg dolgom volt, a nadrágomba kapaszkodva nyafogott :) Mindemellett erőteljesen próbálgatni kezdte a szárnyait: ha valami nem tetszik neki, éktelen holló-rikácsolásba kezd, legyen szó akár arról, hogy még mesét kell olvasni vagy hogy menni akar fürdeni vagy nem akar menni valahová vagy a legújabb kedvencem a nem akar pelenkázást (ez utóbbi a vitatkozó hangvételen kívül konkrétan meztelen seggel elszökéssel is jár, így a pelenkázás mostanság úgy zajlik, hogy ketten megyünk a gyerek után és ami rákerül, az rákerül :))

Szóval a nyaralás egy 8 hónapossal csupa kacagás mert nagyon vicces és megható nézni, ahogy felfedezi ezt az új világot. Emellett kell hozzá egy nagy adag türelem is, hogy képesek legyünk alkalmazkodni a megváltozott, esetleg felfokozott érzelmekhez és kezelni azokat. Szép, kihívásokkal, új élményekkel teli napok elé nézünk :) Nem is fogok sokat blogolni.