Mostanság új kihívások elé állít az anyaság és Ádám. És be kell valljam, egyelőre nem sikerült tökéletesen alkalmazkodnom az új helyzethez és megtalálnom a megfelelő hozzáállást, stratégiát.

Mert mi is történt? Semmi különös, mindössze annyi, hogy a fiam önállósodni kezdett.

Ez szuper. 

Csakhogy az is vele jár, hogy mostantól hiába ilyen vagy olyan rendszer, jól bevált módszerek és megszokások, rituálék, a fiam ezeket hangulatától függően ignorálja. :) Ami azt jelenti, hogy kéremszépen harcban állunk. Hidegháborúban egyelőre. És ehhez nem vagyok hozzászokva :DDD

Hozzászoktam, hogy leteszem a babát valahol és oké, már nagyfiú, nem marad ott, de legalább a szobában marad. Vagy legalább ha rászólok, hogy "Ádám, ne menj tovább", akkor nem megy tovább. Hát Ádám már nem marad a szobában. De még az épületben sem. Kettőt pislantok és már el is tűnt. Lehetőleg ki a nyitott ajtón, le/fel a lépcsőn, oda a szomszéd asztalhoz az étteremben, be a vízbe a strandon. Ha rászólok? Arra figyel. Megáll, hátranéz, mosolyog, tart 2 másodperc szünetet, és... nem, nem fordul vissza. Megy tovább :) Se a hangerő, se az erélyesség nem számít, ha neki teendője, mennivalója van :)

Hozzászoktam, hogy a pelenkázás a mi kis meghitt szeánszunk, puszikkal, simikkel, egymás szemébe nézéssel, nevetéssel. Hát ez is a múlté. A pelenkázástól már előre félek, közelharccá fajult ugyanis a helyzet :) Valahogy így: nadrág rángatása közben a gyerek tekereg és már fél méterrel odébb van. A popó felemeléséből a baba fejenállásba küzdi magát. Vissza pedig csak és kizárólag úgy hajlandó érkezni, hogy a meztelen, jóeséllyel még takarításra szoruló fenekét ne a pelenkázó alátétre tegyen, hanem mellé, fölé. Így lesz a takaró, a ruhám, a ruhája mindenféle. És még olyanabb :) A friss pelenka felhelyezése két emberes feladat, teljesen mindegy a testhelyzet, a gyerek se állva, se ülve nem kooperál, a fekvés 2 mp-ig nyugton pedig szóba sem jöhet, játékkal, énekkel átverni, lekötni nem lehet. Már azon is gondolkodtam, hogy lábzárat alkalmazok :) 

Hozzászoktam, hogy a fiam hallgat rám, kitartással eddig bármit meg tudtam tanítani neki. Már tudta, hogy ha mi eszünk, ő abból nem kap, kivéve pár meghatározott esetet. Hát mintha elfelejtett volna mindent. Hiába épp tele a hasa az ebéddel, amint meglátja a számban a falatot, tülkölni kezd úgy, hogy minden szem rá(nk)szegeződik :) Csak és kizárólag akkor hagyja abba, ha elére a célját. Akkor viszont mintha mi sem történt volna, vidám mosollyal falatozik. Én pedig még egy órán keresztül heverem ki a kínos helyzetet vagy a bennem dúló szomorú-dühös érzéseket, amit az vált ki, hogy sírni látom a gyerekem és hogy képtelen vagyok hatni rá :)

Hozzászoktam, hogy Ádi nagyon barátságos és nagyon jól érzi magát mindenkivel, ezért mindig lehetett pár órácskára másra hagyni, ha dolgom volt. Most viszont a nyaralás miatt bejött a képbe a matrica üzemmód (ismertebb nevén szeparációs szorongás), aminek köszönhetően a gyerek kétségbeesett sírásba és mammmma-mammázásba kezd, amint látja, hogy kimegyek a képből. Ha ő megy ki, azzal persze nincs gond :) De ha elmegyek mosdóba, netán fürdeni szeretnék 3 percet, vagy esetleg főznöm, mosogatnom, egyéb kötelező házimunkáznom kellene, szembe kell néznem egy engem követő, a lábamba kapszkodó vagy a wc ajtóra kívülről feltapadó, kétségbeesetten síró törpével. Hiába mondom neki, hogy mindjárt jövök, hogy nem tűntem el. Ez most még mit sem számít. Gondolom, később lesz értelme. Addigis nem is magamat sajnálom, hanem szegény apját, aki bár igyekszik lekötni és felvidítani a babát, ha mama lelép, nem sok jóra számíthat :) Mindemellett Ádi ha a közelében vagyok, még mindig nagyon barátságos, hiába vagyunk külföldön, ő minden nációval kiválóan megérteti magát, remekül használja elbűvölő, mostmár hatfogas mosolyát és kópé nézését, így akárhová megyünk, mindig akad egy-egy rajongója, új barátja :)

Szóval önállósodik a fiam, én pedig nem halogathatom tovább, hogy elkezdjem a nevelését, azt hiszem ez az a pont, amikortól kezdve muszáj változtatni a hozzáállásomon, muszáj rájönnöm, hogy hogyan ne legyek mérges, ideges vagy frusztrált minden ellenállástól, hogy hogyan legyek képes megkülönböztetni és megkülönböztetett módon kezelni a valós problémákat jelző sírást és a hisztit (amit a férjem már most tud, csak az én szívem lágyul meg a könnyes szemek láttán), különben biztos vagyok benne, hogy a fiam pillanatok alatt átveszi az irányítást :)