Pár nap és 6 hónapos a mi kis kópénk. Ennek örömére belehúzott rendesen a fejlődésbe az elmúlt másfél héten annyi új képességet, varázslatot szedett össze, amivel már néha magam sem tudok mit kezdeni. Sőt, el is bőgöm magam. Tudván, hogy egy új korszak köszönt ránk: eddig minden erőmmel védnem és óvnom kellett a mi kis törékeny újszülöttünket. Mostantól viszont meg kell tanulnom együtt élni a gondolattal, hogy meg fog sérülni. El fog esni. Be fogja verni magát. Meg fogja karcolni magát. Sírni fog. Megijed. És megy tovább. És nekem is mennem kell tovább. Ó, egek!! Ez nehezebb lesz, mint eddig bármi.

Miért mondom ezt? Jóslatokba nem akarok bocsátkozni, de azt hiszem, kíváncsi fáncsi babánkat nem sok választja el attól, hogy birtokba vegye a lakást. Az udvart. És úgy egyáltalán az egész világot. Az elmúlt kb. másfél hétben ugyanis villám sebességgel megtanult:

- körbe forogva kúszni

- hátrafelé kúszni

- négykézláb hintázni (még nem haladni, csak kinyomni popót, pocakot)

- sportkocsiban ülni, anyát nem nézni, világot bámulni

- gőgicsélni, hangokat kettőzni, kommunikálni és visongani

- ülni egyedül, támaszték nélkül

- felismerni, hogy a tárgyak állandóak és nem tűnnek el, ha kikerülnek a látóteréből. Ebből adódóan:

- tárgyak után nyúlni hirtelen mozdulat-váltásokkal és forgásokkal. Ebből adódóan:

- ülésből hátraesni és fejet koppantva a padlóba verni. 

Ezekből pedig következik egy boldog, elégedett és rettentően beijedt anyuka. Aki azért baromira büszke, na :)))

ui.: az első esésen kívül ma még volt sok elsője Ádi babának: az első hintázás játszótéren, az első utazás sportkocsiban, az első randalírozás a kertben, az első találkozás fűvel, fával, napsütéssel. Csudaszép nap volt :) Íme a bizonyíték: