Múlt héten tengerpart mellett ünnepelhettem a születésnapomat úgy, hogy közben az internetnek hála mindenkitől kaptam pár kedves szót, köszöntést. Nem is kellhet az embernek ennél szebb születésnap, pláne úgy, hogy közben a szíve alatt hordja első és oly várva-várt gyermekét :)

Érdekes egyébként, hogy nagyon régóta afféle elhatározásként él bennem, miszerint 28 éves korom előtt szeretnék teherbe esni. És nehezen ugyan, de tessék, sikerült, a vágyaim teljesültek. A baba szerencsére mostmár teljesen jól van, ma voltunk terhesgondozáson, megdicsérte az orvos, hogy  szépen, szabályosan fejlődik, a védőnő pedig csodálkozott, hogyan lehet az, hogy semmi panaszom nincs. Még rám is szólt: "Tessék már panaszkodni egy kicsit". Erre annyit tudtam mondani, hogy vizes a cipőm, ez az összes bajom (aznap sikerült belefutni egy komolyabb felhőszakadásba :))). Szóval jól vagyok én is, a baba is, köszönjük szépen.

Amiről viszont írni akartam, az egy gondolat, ami a születésnapomon minden évben újra és újra megfogalmazódik bennem: ilyenkor eszembe jutnak a szüleim és az, hogy valójában, nekik köszönhetem, hogy élek. És azt is, ahogy élek. Amikor csak tudom, elmondom nekik, de talán még így sem tudom elégszer megköszönni, hogy olyan embert faragtak belőlem, aki lettem. Azt hiszem büszkék lehetnek rám és én is az vagyok rájuk: a kamaszkori ellenállások, hibák és veszélyek ellenére, most, felnőtt fejjel és felnőttként látszik igazán, milyen értékeket hoztam otthonról. Az elméletem szerint a szülői nevelés hatása nem gyermek vagy kamaszkorban jön ki igazán, hiszen akkor sokunkban dolgozik a dac, a düh, a fiatalos kíváncsiság és sok más. Hanem felnőttként, mikor már képesek vagyunk érett fejjel áttekinteni a múltat, felismerni, hol bukhattunk volna el és mi billentett helyre, és amikor már ismerjük és elfogadjuk saját értékeinket és hibáinkat egyaránt. Ilyenkor látszik igazán milyen emberek lettünk és milyenek lehettünk volna. És ha a "lettünk" jobb a "lehettünk volna" képénél, akkor azt hiszem, ezerszeres köszönet illeti a szüleinket. Hiszen a jó tulajdonságok, a normális értékek, az érett gondolkodás mind-mind az ő nevelésük, mélyről jövő értékeik eredménye.

Azt hiszem, az én szüleim annak ellenére, hogy nagyon fiatalon és tapasztalatlanul lettek szülők, nagyon jó munkát végeztek és nem vagyok beképzelt :)))

Csak reménykedhetem abban, hogy én is képes leszek hasonló bravúrokra. Mostanság párommal egyre többet beszélgetünk a jövőről. Igyekszünk - bár még inkább elméleti síkon - lefektetni az alapszabályokat, megbeszélni a számunkra fontos értékeket, amiket mindenképp szeretnénk átadni a kis trónörökösnek. Beszélgetünk a nevelési alapelvekről, legyen szó akár a dicséret vagy a büntetés formáiról, a következetességről, egy elevenebb fiúcska kezeléséről (legyen szó megzabolázásról vagy a sérülések nyugodt, higgadt kezeléséről)... Merthogy eleven lesz, ahhoz semmi kétség nem férhet, meg kell csak nézni engem vagy a férjemet :DDD

Szóval lélekben már most készülök arra, hogy sérüléstől ne ijedjek meg, kíváncsiságot csak indokolt esetben korlátozzak és ha minden percben koszos a kis kópé, azt is képes legyek majd kezelni. Juj, nagyon izgalmas :) Igazából azt hiszem közös életünk során nem csak a gyerek fog fejlődni, hanem nekem is elég sok mindenben változnom kell még. De ha túlaggódnám, túlparáznám, túl komolyan venném a dolgokat, jó tudni, hogy van egy kedvesem, aki 2 mondattal bármikor képes helyrerakni és megnevettetni :) 

Izgalmas és felelősségteljes dolog, hogy szülőként képesek legyünk majd mielőbb felismerni a kicsi személyiségét, érdeklődését, hangulatait és ahhoz igazítani a saját viselkedésünket és nevelésünket. Abban ugyanis már most egyetértünk, hogy nem fogunk semmit ráerőltetni, inkább figyeljük, tanulmányozzuk és az alapján szeretnénk majd segíteni neki kibontakozni, felnőni.

Szép kis elképzelések, ugye? Gondolom jókat fogok majd 1-másfél év múlva nevetni magamon és a naivitásomon :))  Nembaj, egy próbát megér...