Az anyaság a világ legmeghatározhatatlanabbul legszebb élménye. Nagyon sok olyan apró, szinte leírhatatlan, másnak tán semmit nem jelentő pillanat van, amikor érzi az ember lánya, hogy igen, ezért megéri anyának lenni. Spontán gyűjtés alapján néhány ilyen pillanat, néhány "első":

- amikor 9 hónap után végre megszületik és először látod/hallod a hangját

- amikor hazaviszed és bemutatod neki a lakást

- amikor először rád nevet

- amikor először érezzük azt, hogy férfiból és nőből, párból család lettünk

- amikor sikerül megnyugtatni a vígasztalhatatlanul síró babát

- amikor alszik és csak nézed és nézed, hogy ki ez a kis ember, honnan jött, milyen lesz és tényleg, megérdemled-e egyáltalán...

- amikor fáradtan este megpihensz és elnézed, ahogy önfeledten játszik az apjával

- amikor hosszú út után a baba mély, édes álomba merülve arra sem ébred fel, hogy kibugyolálod és ágyba fekteted

- amikor először keres a lakásban és kiáltja utánad, hogy "anya, anya"

- amikor először indul el önállóan (fordul át/ül fel, stb)

- amikor először ébredsz reggel babasírás helyett arra, hogy a kisded békésen gügyörészik, suttog a plüssállatainak a kiságyban

- amikor először nézed végig, ahogy teljesen önállóan eszik a kiskanállal és hozzá elégedetten vigyorog saját teljesítményén

- amikor először ad neked puszit/ölel át magától, mindenféle kérés, felszólítás nélkül (nálunk például a minap a férjem miután csókkal elköszönt tőlem, Ádám meglátta és azonnal hozzám szaladt, tőle is kaptam egy puszit, ha már az apja is adott. Megzabáltam-meghatódtam :))

- amikor először nyúl a kezed után a féktelen rohangálás helyett, biztonságot keresve nálad

- amikor egyszercsak arra eszmélsz, hogy beszélgettek, kommunikáltok, bár ezt a nyelvet a világon rajtatok kívül más még nem ismeri :)

- amikor elnézed, ahogy elmélyülten játszik valamivel (molyol, fizikázik :)

- amikor saját babanyelvén meséli el a napját vagy olvas fel a mesekönyvből

- amikor ráébredsz, hogy saját humora van

- amikor körülnézel a bombatámadásra és játékboltra hasonlító lakásodon és bosszankodás helyett csak mosolyogsz, mert amit látsz, arra emlékeztet, hogy valami bizony nagyon megváltozott és ez jó :)

- és amikor félbehagyod a blogírást, mert álmában felsírt a baba, otthagysz csapot-papot, ölbe veszed, szeretgeted és csak úgy, a nap közepén, összebújva álomba szenderülsz vele :D

Én minden "első" pillanatnál kicsit meg-megállok és jó grafomán módjára igyekszem mindent dokumentálni is, mert tudom, hogy ezek olyan első pillanatok, amikre később alig fogok emlékezni. Én mégis szeretnék, mert ezek miatt olyan jó, olyan szép. Az pedig bónusz ajándék nekünk, anyáknak, hogy néha egy nap olyan sok az első pillanat, hogy megszámolni sem lehet. És mi még csak a 15. hónapnál tartunk. Mennyi, mennyi csodapillanat vár még ránk ... juppii (ahogy Ádi mondaná)