Néztem-néztem ma a gyereket és az jutott eszembe, mennyire szeretem. Úgy, ahogy van. És hogy mennyire szeretek az anyja lenni. Aztán az, hogy ha őszinte akarok lenni magamhoz, hosszú út vezetett odáig, hogy ezt kijelenthessem.
Mert persze, születése, sőt már a "várása" óta csak szuperlativuszokban tudok róla beszélni, imádom és rajongok és ölni tudnék érte és a többi, de az első év nekem így visszagondolva nagyon az összeszokásról szólt. És az elfogadásról.
El kellett fogadnom a saját szerepeim változását, azt, hogy ha sztereotípiákkal akarom kifejezni, akkor karrierista nagyvárosiból kisvárosi anyuka lettem.
El kellett fogadnom, hogy többé nem én vagyok az első. És nem is a férjem :)
El kellett fogadnom azt, hogy nem tudok mindent egyedül megcsinálni, hogy nem lehetek egyszerre jó anya, feleség, háziasszony és ügyvezető. Hogy van, amiről le kell mondanom ebben az élethelyzetben és van, ahol segítséget kell kérnem és segítséget kérni nem a gyengeség/esetlenség jele. Hogy ha mindent csinálok, összedőlhet a kártyavár, ha nem vigyázok (éppen tavaly év végén jelezte a szervezetem, hogy elég, vegyek vissza, én balga azt hittem, neurológiai problémáim vannak, a neurológus pedig csak mosolygott, hogy kedvesem, maga krónikusan fáradt és a szervezete sikítva ugrál, hogy vegyen vissza. Megfontoltam, megfogadtam, más, de jobb így. Zárjójel bezárva.)
El kellett fogadnom, hogy olvashatok ezer szakirodalmat és hallgathatok száz tanácsot, a saját gyerekemet úgy fogom nevelni, ahogy legjobb tudásom szerint képes vagyok és hogy ez nem jó és nem rossz, néha jó és néha rossz és mindenki szemében sose lesz jó. És hogy mindez nem számít, mert az egyetlen saját magamon kívül, aki érdemben jogosult megítélni és meg is fogja ítélni a szülői képességeimet, az a fiam lesz úgy 15-20 év múlva. (na jó, a 15 éves véleményét azért még nem fogom annyira komolyan venni :DD )
El kellett fogadnom, hogy a gyerekkel történő együttélés, a gyereknevelés nem egy egyenesen haladó folyamat, az életünk vele a folyamatos változásról szól. Én, aki alapvetően szeretem a változásokat, sőt, igazi ikrek lévén sokszor ki is kényszerítem őket, őszintén szólva meglepődtem magamon, hogy azért mégsem vagyok annyira rugalmas, mint gondoltam. Hogy sokszor felbosszantott, amikor a baba egyik napról a másikra felrúgta a nagy nehezen kialakított rendszer egyes elemeit. Hogy kettőnk közül én alkalmazkodom lassabban és nehezebben, sőt, néha még az is napokig eltartott, hogy leessen, valami változott :). Meg kellett értenem és el kellett fogadnom, hogy ez a természetes folyamat, a gyerek gyorsan és ugrásszerűen fejlődik és az én feladatom ezt kísérni, ehhez alkalmazkodni és ez alapján folyamatosan újrarajzolni a kereteket. Jajj, mennyivel egyszerűbb volt egy folyamatosan változó projektet vagy ügyféligényt lekezelni, mint ezt :)
El kellett fogadnom őt, mint egyéniséget. Azt, hogy néha nem azt akarja, amit én. Azt, hogy impulzív, hangos, örökmozgó és örökkíváncsi. Azt, hogy sok figyelemre van szüksége. Azt, hogy nem átlagos. Azt, hogy emiatt én sem élhetem sosem mellette az átlagos anyukák életét.
El kellett fogadnom azt, hogy rendszerben élünk. Mi, az örök rendszertelenek, azok, akik egy pillanatban kitalálják, hogy strandra mennek és lőn, már mennek is. Akik egy héten egyszer raktak rendet. Akik képesek voltak egész nap ágyban heverni és sorozatot nézni hétvégén, ha úgy tartotta kedvük. És akiknek most (legalábbis nekem biztosan) órára pontos időbeosztása van, akár esik, akár fúj, akár álmos/beteg/stb. vagyok, akár nem. Mert a rendszer jó a gyereknek és ha neki jó, nekem is jó. A rendszerben az a jó, hogy a baba tudja, mi után mi jön, így kevesebb a hiszti, kevesebb az ellenállás és amivel sokaknak gondja van (nem akar aludni, elmászik a pelenkázón, nem akar enni, stb.) az nekünk tán könnyebb, mert a fiam tudja, sőt várja a történéseket, mert ismeri a dolgok egymásutániságát. És így kevesebb a küzdelem, kevesebb a nyűg és a harc.
El kellett fogadnom azt, hogy a baráti köröm megváltozott, hogy a haverok, az ivócimborák, a bulipajtások, sőt a messze élő barátok, ismerősök eltűntek, hogy bár szeretném, nehéz már összeegyeztetni akár egy találkozót, de még egy telefonhívást is. Hogy már nem vagyok olyan érdekes. Hogy már más az érdeklődési körünk, hogy nehéz közös pontokat találni és hogy bizony, a mi van velem kérdésre sokszor csak gyerekkel kapcsolatos dolgokról tudok mesélni, annak ellenére, hogy azért nem estem ki például a munka körforgásából sem a gyerek születésével (sok más anyukával ellentétben). De még így is, minden körülötte forog. El kellett fogadnom, hogy anya vagyok, család vagyunk és ebből adódóan az új barátaim is többségében anyák és családosak és hogy sosem leszek már az, aki a terhesség előtt voltam, bármennyire is hiányzik néha.
El kellett fogadnom, hogy felnőttünk, felnőttem és hogy érdekes módon a gyermek születésével együtt szinte mellbevágott engem is és férjemet is az öregedés, az elmúlás gondolata. Azzal, hogy ő megjelent az életünkben, rájöttünk, hogy örök felelősséggel tartozunk érte és hogy ez az örökké mégsem szól örökké. És hogy a fiatalos szüleink nagyszülők lettek. És hogy egyszer minden elmúlik (mi is), ahogy halad az idő és nem tehetünk ellene semmit. Csak elfogadhatjuk.
Örülök, hogy ezeket sikerült "leküzdeni" és annak is, hogy megélhettem, átélhettem. Mert mindeközben fejlődtem és erősödtem, mint ember, megismertem magam, elfogadtam és megszerettem az új önmagam és megismertem őt is, sőt, megismertem a férjemet is, mint apát. Most pedig azt érzem, hogy családunk egysége szilárd és megbonthatatlan és nem bánok semmit, mert így szép, így kerek az élet.
