Ádám imádja a csigákat, ezt mindenki tudja, aki ismeri. A csigarajongás olyan méreteket ölt, hogy kétnaponta hazahozunk egy csigát, akire vigyáznunk kell. Az utcán ha sétál, inkább visszafelé haladunk, mint előre, mert mindig meglát egy kóbor csigát vagy csigaházat, amit mindenképpen ki kell kotorni a földből és magunkkal vinni. Néha a csigával szeretne enni vagy aludni (utóbbiról gyorsan letiltottam, mindent azért nem vesz be a gyomrom :). Ha talál egy barátságosabb csigát, órákig megfeledkezik rólunk, csak ő és a csiga létezik. És valamilyen fura módon a csigák érzik a feléjük áradó szeretetet: többségük bátran közeledik Ádám felé, kukucskálnak kis csápjaikkal, nézve, vizsgálgatva, hogy ki ez a kisfiú, aki rendületlenül énekli nekik a "Csigabiga gyere ki" vagy éppen "Csiga biga, bújj vissza" (saját verzió) kezdetű dalocskákat. 

Node akadt egy kis probléma ezekkel a csigákkal. Az elmúlt héten két egymást követő napon két különböző ember hívta fel Ádám figyelmét arra, hogy fúúj, a csigák nyálkásak, sőt, megkérdezték tőle, hogyhogy nem fél a nyálkás csigáktól. Hogy mi lett ennek a következménye: totális káosz. Ádám ugyanis még mindig imádja / imádná a csigákat, de elkezdte zavarni, hogy nyálkásak. 

Ha a csiga kicsit is nyálas (vagy csak vizes az esőtől és emiatt nyálasnak tűnik), azonnal törlést kér. De a törölgetés után is nyálkás marad / lesz a szerencsétlen állat, nyilván. Ez baj, óriási hiszti kerekedik belőle. Ha esetleg szegény Csiga úr megunja a macerálást és visszabújik a házába, akkor az a baj. Abból is hiszti van. Csiga nélküli üres ház már nem oké, az nem jó, az nem kell. De csigával ellátott ház sem oké, mert jellemzően nyálkás. De a csigát fel kell venni. Aztán kiabálni és hisztizni mert nyálkás. Ha megunom és visszarakom a csigát a földre, az még nagyobb baj. Ha újat találunk, ami talán jó, arról kiderül, hogy mégsem jó. Keressünk másikat? Azt nem lehet. Menjünk vissza az 5 méterrel előbb félretett nemjó csigához. Aztán persze kiderül, hogy az sem jó. Érzitek a 22-es csapdáját, ugye?

Figyelemelterelés, kaja, másik játék, inkább katica keresése sem jó. Semmi sem jó. Az a baj, hogy nyálkás, az a baj, hogy nem nyálkás... Valahogy így érzem magam ilyenkor:

És mindenközben mindennél jobban szeretném megvigasztalni a kis törpét, mert látom, hogy teljesen össze van omolva, ő sem tudja, mi a jó, ő sem tudja, mit szeretne, ő sem tudja, hogy nyugodhatna meg. Igyekszem segíteni, de egyelőre nincs bevált recept. Alkudozás, halk, nyugtató beszéd, mély levegővétel tanítása ideig-óráig működik, de elég egy újabb csiga látványa és máris megint borul a bili. Már harmadik napja rontja el a délelőtti békés-boldog sétánkat egy fél órás utcán üvöltözős, földhözverős vagy babakocsiban örjöngős csiga-saga. 

Az is furcsa, hogy ami délelőtt még baj volt, az délután már nem az. Délután, ha már szárazság van és inkább sárosak a csigák, nem vizesek, egyből jó pajtásokká válnak megint. Ki érti ezt...

Kezdem megutálni az esőt és a csigákat, pedig szerencsétlen párák igazán nem tehetnek semmiről. 

Nekem kellene megoldanom az ő félelmeit, segíteni neki kezelni a megmagyarázhatatlan érzéseket és borzasztó, hogy néha teljesen tehetetlen, eszköztelen vagyok. Remélem, hamarosan jön  valami ötlet, ami megoldja ezt a se veled se nélküled szerelmet. Valami jobb ötlet, mint hogy nem mozdulunk ki eső után a lakásból / eltakarom a gyerek szemét egy kendővel / likvidálom a környék összes csigáját.

Mindegyikünk nyugalma és ép eszünk megőrzése érdekében.