Megjelent életünkben az agresszió. A mi békés, nyugodt, veszekedésmentes övezetünkbe tört be Ádám hisztikkel, kiabálásokkal, indokolatlan dühkitörésekkel, kezdetben csak verbális, majd fizikai agresszióval. 

Életkori sajátosság, persze, tudom. De hogy kezelje ezt egy anya, aki világéletében került minden konflikust? Egy anya, aki gyerekként szinte mindig az agresszió áldozata volt? Aki utálja az agresszió minden megnyilvánulási formáját?

Próbáltam magyarázattal, sokszor ismételt szép szavakkal, türelemmel. Néha pedig kiabálással, a gyerek fizikai korlátozásával, szeretemegvonással való fenyegetéssel, de nemigen működtek, be kell valljam. Azt láttam, hogy ha érzi, hogy kiborít, az csak további erőt ad neki és alátámasztást, hogy a viselkedése elfogadható. Sőt, arra is hamar rájött, hogy ha megigéri, hogy egy adott viselkedéssel felhagy, megbocsátok és így ő tovább folytathatja, amit addig csinált :) Ráadásul kicsit szélmalomharc jellege volt a dolognak, mert a cselekedetek többségét nem magától találta ki, hanem vele szemben követte el más gyerek a játszótereken. Így azt csinálta/adta tovább nagyrészt, amit látott. Azt pedig igen nehéz elmagyarázni egy két és fél évesnek, hogy amit neki nem szabad, azt miért szabad egy nála nagyobb (értelmesebb) gyereknek.

Hetekig tipródtam, hogyan oldhatnám meg, hogy ne tegyék tönkre rendszeresen a szép közös pillanatokat, játékokat hirtelen jött támadások, úgymint dobálás, ütögetés, homokszórás, fejbeverés, harapás vagy éppen lefejelés. Nem csak én kaptam, kaptak a kis barátok is, akik azóta megint a kisbabaként megfigyelt óvatos félelemmel közelítenek Ádám felé. 

És én nem szeretném, hogy féljenek a fiamtól. Nem szeretném, ha az ilyen viselkedés olyan gyakori lenne, hogy ő is elkezdje agresszív, verekedős, félelmetes gyereknek látni magát. Amíg lehet, szeretném visszafordítani és jó útra terelni. Sok emberrel beszéltem, sok szakirodalmat elolvastam és jelentem, talán sikerült megtalálni a jó irányt, az elmúlt másfél hétben a fizikai agressziót visszaszorítottuk a verbális agesszió szintjére, tehát csak beszél róla, hogy mit csinálna, de nem csinálja meg vagy csak jelképesen, komolyabb fájdalmat okozó erő kifejtése nélkül.

Hogy mi volt a módszer?

- A negatív tettek azonnali megtorlása halk, nyugodt, magabiztos érvelés kíséretében, kiabálás nélkül (pl.: játszótéri csínytevés esetén a játszótér azonnali elhagyása)

- A helytelen viselkedés okozta érzelmi veszteségek tudatosítása szóban, eljátsszva és mesélve (a rosszul viselkedő, a másikat bántó gyereket elkerülik a többiek, nem akarnak játszani vele, egyedül marad, stb.)

- A helytelen viselkedés egyszeri, alapos átbeszélése, a jó megoldások felvázolása, közös megoldások keresése, a történések utólagos értékelése nap végén, az ágyban, összebújva, beszélgetve

- A pozitív viselkedés többszöri megerősítése, a szép, problémamentes napok hangsúlyozása, a pozitív érzelmek hangsúlyozása, a pozitív cselekedetek dicsérete és más családtagoknak, ismerősöknek történő közös elmesélése

Magam sem gondoltam volna, de úgy tűnik, javul a helyzet, Ádám a legutóbb barátnőm közel egy éves kislányával például tüneményesen kedves és gyöngéd volt. A védőnőnk szerint a fiunk fizikailag és értelmileg is egy 3 éves szintjén van, így már meg lehet vele beszélni a dolgokat, sőt, érzelmeket lehet kommunikálni, ok-okozatokat feltárni, mert érteni fogja. 

Ma este például nagyon meglepődtem, mert fény derült egy féléves titokra: hogy miért nem akart Ádám egyik napról a másikra bölcsibe járni. Valahogy elalvás előtt szóba hozta a bölcsit és beszélgetni kezdtünk. Felemlegettem neki a dadusokat, a gondozó nénit, emlékezett rájuk és mondta, hogy szerette őket. Felidézte, hogy miket csináltak együtt (pl.: közös kávézások, illóolaj szagolgatások és papírvagdosás az egyik gondozó nénivel). Akkor megkérdeztem tőle, hogy ha szerette a néniket, szerette a játékokat, akkor miért sírt olyan sokat, mit nem szeretett a bölcsiben, mert szeretném én is megtudni, mi volt a baj. És akkor elmesélte, hogy egy kisfiú és egy kislány többször bántotta. A lányról tudtam, hogy nehezen kezelhető, én is tanúja voltam 1-2 akciójának, de a fiú meglepett. Ádi elmesélte, hogy a kislány rugdosta, megütötte többször is és hogy nem szerette őt, félt tőle. Aztán azt is elmesélte, hogy kit szeretett: egy okos, 3 éves kislányt, aki játszott vele, tanította és sokszor csinált neki homokból gombóc fagyit :D És akkor beszélgettünk még kicsit arról, hogy akkor kicsi volt, de mostmár nagyfiú és átbeszéltük, hogyan védheti meg magát egy nagyfiú. Sőt, felidéztettem vele, hogy milyen rossz érzés volt neki, mikor a kislány bántotta. És amikor láttam az arcán az emlékektől átsuhanó rándulást, a félelmet, elmeséltem neki, hogy ha másokat bánt, például a legjobb barátait, azok pont ugyanilyen rosszul érzik magukat és pont így félnek tőle. És felidézettem vele, hogy milyen jó volt a kedves kislánnyal játszani. És megállapodtunk, hogy ő is inkább kedves lesz és csinál másnak gombócot meg szed virágot :)

Elolvadok attól, hogy ilyen nagy fiam van, akivel már mélyen és komolyan lehet kommunikálni. És úgy tűnik, meg is érti, amiről beszélünk. Persze, ez majd kiderül 1-2 nap múlva :D