Azt tudtam, hogy egy gyerek nagy felelősség. Azt is tudtam, hogy sok időmet elveszi és kifáraszt. De komolyan mondom, eddig nem ismertem igazán a felelősség fogalmát. És nem tudtam, milyen is igazán fáradtnak lenni. 

Olyan nevetséges. Hogy mitől vagyok lemerülve, mint valami kifáradt lufi? A saját, egyetlen, drága, szuperügyes és szupercuki kisfiamtól.

Aki áll. Kapaszkodik. Halad. Támaszkodik. Örül. Dumál. Mászik. Jön-megy. Mint a fenti videón is. De én drága, kedves, szupercuki fiam, soha-de-soha nem gondoltam volna, hogy te képes vagy ezt EGÉSZ ÁLLÓ NAP csinálni és közben leizzadni ugyan, de el nem fáradni és annyira örülni az új képességednek, hogy nincs kedved még aludni sem és nem félni semmitől és menni és menni és felfedezni :))) Én pedig nem győzök:

1, felügyelni és óvni és védeni és jajneessel, jajavigyázzafejedre, jajjmegintelőredőlpedigmegtanítottamleülni, jajjholvagymármegint, jajegypicitmaradjnyugtonamíganyakezetmos ... ohh mennyi veszély, és igen, ohh, mennyi felelősség és éberség kell ehhez!

2, álmélkodni, hogy az én fiam milyen hihetetlenül ügyes. Az egyik nap még csak felhúzza magát, aztán már magabiztosan kapaszkodik, aztán lépegetni kezd oldalra, ma pedig már ott tartunk pár napi álldogálás után, hogy csak fél kézzel támaszkodik vagányan, hogy a sima és egyenletes falon is feltolja magát állásba, hogy pár másodpercre kapaszkodás nélkül álldogálást próbálgatja arcán büszke vigyorral, hogy már próbálkozik távolságokat áthidalni. ohh mennyi újdonság és mennyi büszkeség és elragadtatottság!

Szóval ezért nem írok blogot. Mert most pár hétig nem csinálok semmit. 

Csak hagyom, hogy a gyermekem felfedezze a világot és mindeközben épségben maradjon :)