2015.01.05.

Ez a bejegyzés nem a megírás pillanatában fog nyilvánosságra kerülni. Hogy miért? Mert még nem tudom a végét és mert nem szeretnék elkiabálni semmit. De akármi is lesz a vége, publikálni fogom.

Az új év legizgalmasabb eseménye ugyanis, hogy belevágunk a tesó-projektbe. Rég megbeszéltük, terveztük, minden elő van készítve. Pár nap múlva, ha megjön, már számolhatjuk is vissza a napokat a következő beültetésig. 

Fagyibaba akció indul ugyanis :) Az előző petesejt leszívásból maradt 5 fagyibabánk (nagyon cuki név a fagyasztott embriókra), így most kvázi Ádi ikertestvérét fogják beültetni 3 év késéssel :)

Én már készülök nagyon, lélekben és testileg is, szedem a vitaminokat, igyekszem kicsit egészségesebben élni (bár ezt a karácsony kicsit keresztbe húzta) és még a következő trónörökös születése előtt férjemmel loptunk magunknak 2 napnyi kettesben-időt is, kicsi wellness, kicsi romantika, kicsi pihenés, hiperbabánk pedig addig a totál unoka-szerelmes nagyszülőknél "nyaralt" és szuperjól érezte magát.

Szóval minden készen áll és bízom a jó szerencsénkben, ami bár tavaly év végén kicsit elhagyott, de úgy érzem, 2016-ban visszatér hozzánk.

Ádit is felkészítettük a tesó érkezésére, sokat beszéltünk róla, örül, mondja magától is, hogy "jön a tesó", hangoztatja, hogy kislány tesó legyen és olyan tüneményes-óvatosan bánik a játék babákkal, mintha már készülne az óvó-gondoskodó bátyó szerepére.

Hogy mit szeretnénk, kisfiút vagy kislányt? Mondanám, hogy mindegy, de a szívem mélyén egy okos, bátor bátyus és egy szertelen, szöszke kislány képe él. Persze nem történik semmi, ha kisfiú lesz, maximum az én szavazati jogaim csökkennek majd erőteljesen 3 pasi között :D

2016.01.06.

Őszinte leszek, van egy titkos álmom: egyszer az életben mégiscsak teherbe esni természetes úton. Ádám fogantatásakor elengedtem ezt az álmot, de amióta megszületett, azóta újra és újra visszatér. Mert olyan sok történet van, amben az első lombik után gyorsan jött a következő baba magától. Mert szülés után változott a szervezetem, hátha.. mert csak úgy, mert az ember reménykedik a csodákban. De az elmúlt két év azt mutatja, hogy okkal vágtunk bele az első lombikba is. És mégis. Én még mindig reménykedem, a legeslegutolsó pillanatig. Napokon belül megjön, ami a program kezdetét jelenti, én pedig tudatalattimban totálisan el vagyok foglalva azzal, hogy reménykedjek, mi van, ha mégsem lesz lombik? Milyen szép is lenne lefújni, mert sikerült.. Hátha most... hátha... Közben pedig érzem a közelgő nemvárt-várt jeleit, egyre jobban. Azért is izgulok, hogy menetrend szerint jöjjön meg, ne hamarabb, mert akkor felborítaná elég sok tervünket, programunkat. Ohh jaj, mennyi egymásnak ellentmondó érzés... Azért vettem pár terhességi tesztet, készülve a következő hónapra és félretéve mostanra, hátha... (ebből egy negatív, tudom, felesleges és korai volt, de meg kellett próbálni :)

 2016.01.10.

A nemvárt-várt menstruáció első napja papíron. És még semmi. De mégcsak jelek sem, sehol egy pattanás, sehol egyéb előjelek. Csak az alacsonyabb tűrőképesség van meg. És a remény...

2016.01.11.

Megjött. Egy remény oda, és indul egy új. Kezdődik a visszaszámlálás. Gyors telefon a Kaáliba, időpontkérés csütörtökre. Már csak 2 hét és a pocakomban lesz egy újabb kis csodacsomag, aki reméljük, hogy minket választ majd. 

2016.01.14.

Ma voltam a Kaáliban. Eddig minden ok. Ovulálnom kell majd, azért szurkolunk, nem kapok gyógyszeres rásegítést, csak ha most nem sikerül magától :) Már csak kb 10 nap... Érdekes és egyben fura érzés volt úgy ülni a sok nő, pár közt, hogy én kivételesen nyugodt vagyok, nincs bennem semmi rossz érzés, semmi feszültség, semmi sikertelenség miatti elkeseredés. Minek is, mikor már van egy csodabogyóm, a legcukibb a világon. És ha ketten lesznek, az plusz boldogság, de ha nem sikerül, akkor sem fogok elkeseredni, megyünk tovább szépen lassan. Azért jobb így nekivágni a lombiknak kétségkívül.

2016.01.17.

Édesanyám 50. születésnapja, egy izgalmas, szép ruhás gála Pesten, szuper hétvége a családdal és már megint egy kis torokfájós vírus a gyerektől. Ez a hétvége mérlege. A torokfájás igazán elmúlhatna holnapra, a hátam közepére sem kell. Épp szuperegészségesnek kellene lennem.

2016.01.21.

Utolsó ultrahang vizsgálat pipa, holnap tüszőrepesztő injekciót kapok és jövő héten beültetés! Persze, hogy ne legyen egyszerű az élet, a pár napos mensi késés miatt csúsztak kicsit a számításaim és hogy-hogynem pont aznapra esne a beültetés, amikor a forgalmi vizsgám lenne. A doktornőnek mondtam, hogy no para, lemondom a vizsgát, a baba fontosabb. Ebben maradtunk és hogy akkor szerdán találkozunk. Itthon utánajártam, hogy lehet lemondani a vizsgát és azt mondták, kell egy orvosi igazolás hozzá (ha vissza akarom kapni a vizsgapénzt). Hívtam az intézetet, hogy adjanak nekem holnap egyet, de mivel nem lehet tudni, hogy lesz-e egyáltalán életképes embrió a fagyasztottak közül, így nyilván a beültetés időpontja sem "fix", szóval nem tudnak előre papírt adni. A doktornő azt üzente, semmi gond, vizsgázzak nyugodtan és majd akkor 1 nappal később, csütörtökön találkozunk. Mondtam, ok. Aztán letettem a telefont és beindult a paragépezet. Hogy mi van, ha az az egy nap fog számítani? Ha pont amiatt nem sikerül? Biztosan jó lesz-e ez így? Ne mondjam le mégis a vizsgát saját felelősségemre, bukva azt a párezer forintot? A baba nyilván milliárdszor fontosabb, mint a vizsga. Utánaolvastam gyorsan és azt írják, a megtermékenyítést követő 3-5. napon kell visszaültetni az embriókat, szóval gondolom a doktornő sem mond hülyeséget, nem akar rosszat, nincs mit tenni, bízom benne és nem kavarok tovább :) Szóval jövő hétre a szuper tervem egy jogsi és egy gyerek. Hajrá :)

2016.01.22.

Megkaptam a tüszőrepesztő injekciót, a biztonság kedvéért inkább bementem az intézetbe és beadattam a nővérekkel, élénken élt még a kép, hogy mennyit röhögtünk-szerencsétlenkedtünk anno, mikor a férjem adta be itthon. Mondjuk elsőre a nővérkék sem voltak különösen bizalomgerjesztőek: mutatom, mit kellene beadni, ketten fogják, nézegetik, gondolkodnak, hogy hogy is van ez, mennyit kell beadni, hogyan, stb. Gondoltam magamban, úristen, ezért jöttem? :) Aztán az egyik kedvenc nővérkém meglátta, hogy a másik kettő szerencsétlenkedik, felpattant, elvette a kezükből az injekciót és azt mondja, "No jöjjön kedvesem, elintézzük". A szurit követő 2 napban közepes görcseim voltak, szóval gondolom, hatott a módszer :)

2016.01.25.

Elkezdtem szedni az Utrogestan-t (sárgatest hormon pótló cucc, az előző lombik alatt a 12. hétig kellett szednem). Anno és most is az első pár darabot követően hirtelen durván megüt a szédülés, le kell ülnöm/feküdnöm kb fél órát, míg elmúlik. Ezen kívül más hatását nem érzem, bár ez is épp elég itt a forgalmi vizsga előtt pár nappal. Majd ügyelek rá, hogy vezetés után vegyem be a gyógyszert, ne előtte :D

Közben elnézegetem a fiamat és döbbenettel látom, hogy elszaladt az idő. Már egyáltalán nem babát látok, hanem egy langaléta, nagyon okos, szuper memóriájú nagyfiút. Akire mérhetetlenül büszke vagyok és akivel nagyon élvezem, hogy egész nap társaloghatunk és már teljesen érthetően megosztja velem a gondolatait. El-elfog a nosztalgia, hogy milyen rég is volt, amikor ezt az egész eljárást miatta csináltuk végig. És hogy mennyire, de mennyire megérte. 

2016.01.27.

Eddig sikeres hét van a hátunk mögött. Ma három szuper dolog dobta fel a napot.

1, Végre valahára, 94 óra, 1 év és 1 bukás után sikerült a forgalmi vizsgám, jogosítványom lesz!!! Amikor elkezdtem, sose gondoltam volna. Nekem, a paragépnek, akinek minden oka megvolt arra (önismeret), hogy 30 évig ne akarjon vezetni :) Aztán a gyerekkel együtt jött az igény és a gondolat, hogy tán már megértem rá. Hát mostmár papírom is van róla, szóval végre itt az idő, megtanulhatok rendesen vezetni :D

2, Telefonáltam a biológusoknak, van 2 db életképes, beültethető fagyibabánk, holnap 10.30-kor beültetés!!!

3, Itt az anyukám, jött játszani Ádámmal, amíg anya egy hétig pihen és sokat fekszik, hogy a tesó velünk maradjon. Ádámmal madarat lehetne fogadni, olyan boldog, hogy itt a mamimami és én is nagyon szeretem ezeket a napokat. 

2016.01.28.

A FET (fagyasztott embrió transzfer) napja. Minden szuper. A nap gyönyörűen süt, eltűntek a ködfoltok és a hetek óta tartó hideg. Egyedül az árnyékolja be a bizakodó hangulatot, hogy Ádám tegnap óta lázas és fogalmam sincs, miért. Nehezen hagyom így itt, aggódom érte. A leendő gyermekemért kéne most izgulnom, de én inkább a meglévőre gondolok. A beültetés előtt sétálok egy nagyot, kicsit kiszellőztetem a fejem. Aztán az intézetben elkap a rutin gépezet: vetkőzés-átöltözés-várakozás-műtő és beültetés-1 óra pihenés, ultrahang fotó szorongatás, babához magamban beszélés-hazaengedés-gyors evés-ivás-szusszanás-izgulás. :) A várakozás nagyon mókás, másfél órát ülönk levetkőzve, egy szál műtős ruhában, lábzsákban, ki-ki a maga kusza gondolataival, történetével, pár szót váltunk, de olyan nehéz jó témát találni ilyenkor. Egyikünk küzdelme szomorúbb a másiknál, aki pedig egy kicsit szerencsésebb volt (mint pl én az elsőre sikerült lombikommal), az alig mer megszólalni, mikor például végighallgatott egy 5 lombikos, egyszer ikerterhes, aztán 5 hónaposan elvetélős történetet. Nincs is nagyon mit mondani. 

Mindenki megkérdi tőlem, hogy ugye akkor a kettőből kettő jön vissza. Én mindenkinek elmondom, hogy nem, csak 1-et kérünk vissza (ennek több oka van, a lényeg, hogy a családom, a fiam és saját magam érdekében nem szeretném kockáztatni az ikerterhességet, félek tőle őszintén szólva). A doktornő még az utolsó pillanatban is megkérdi, mi legyen. Mondom, hogy 1. (kb 2 másodpercig azért meginogok a szilárd elhatározásban). Azt mondja erre, hogy akkor a másikat meg kell semmisíteniük. Mondom, rendben, értettem. De akkor, ott, nem értem. Csak aztán, kint, az őrző-pihenőben, abban az egy órában, amikor gondolatban összekapcsolódhatok leendő gyermekemmel, akkor jut el az agyamig, hogy ezzel egy időben sajnos el kell köszönnöm egy másiktól :( és míg más éveket küzd, én elpazarolok egy leendő életet. 

De a szomorúság mellett most itt a remény, "Ádámtesó-lánytesó" a pocakomban van, Ádám már puszit is küldött neki, én pedig elmagyaráztam neki abban az egy intim órában, hogy nagyon várjuk, idekint szerető család, egy rutinos és kevéssé parás anyuka, egy szupermenő apuka és egy tündéri bátyó várja, szóval jöjjön csak, már most imádjuk őt is. Így legyen. Gyere, kicsi tündér, kicsi pindúrpandúr :)

2016.01.31.

Reggel hasszurkálásra ébredtem, ez jó, lehet annak a jele, hogy a kis törpe igazodik, helyezkedik, próbál beágyazódni, így legyen :) Még mindig nagyon nagyon szurkolunk, kicsit lassítottan megy most az idő, minden pillanatban ott van a gondolat a háttérben, hogy vajon velünk marad-e. Közben Ádám szerencsére meggyógyult, nagy a mamiszerelem, engem most különösen nem is igényel, csak alváshoz :)

2016.02.01.

Sokan kérdezik, mi történik most, mit lehet tenni, hogy sikeres legyen a lombik? Az egyetlen őszinte és egyenes válasz az, hogy 1) még az orvosok sem tudják befolyásolni a beágyazódás folyamatát, még ők sem tudják, mi alapján mi történik ilyenkor odabent és mitől függ a siker és hogy 2) egy dolgot tehetünk ezért jelen pillanatban: minden idegszálunkkal reménykedünk :)

Ez így azért elég totó-lottó, de ha más esélyünk nincs, ez is elég :) És az ember hisz, reménykedik, jeleket és bizonyosságokat keres. Ma például ahogy a városban sétáltam egészen durván hirtelen meg-megcsaptak szagok, amik korábban sosem zavartak/nem vettem észre. És persze egyből eszembe jutott, hogy Ádámnál is az egyre jobban működő szaglás volt az első jel... 

A családnak el sem mondtam, de a fentiek miatt nem bírom tovább, holnap tesztelek. Bár valószínűleg még korai. De úgy érzem, itt van velünk a legkisebb családtag. Érzem minden zsigeremben :)

2016.02.02.

Az első negatív teszt. A tegnapiak után azt hittem, már mutat valamit. De nem is tudom, mit vártam, ez még csak a 10. dpo. Mondjuk Ádám már a 11. dpo-n látszott. Mondjuk ők ketten voltak, az mindig magasabb hcg szintet jelent. Kicsit szomorkás a hangulatom máma... de nem adjuk fel. Érzem, hogy itt van velünk a kis manó, csak én siettem el a dolgokat...

2016.02.03.

Alaposan dokumentált babavárás. Mivel ugye az első alkalommal nem igazán produkáltam normális terhességi tüneteket, a haspuffadás, víz és légszomj nem tartozik azok közé :) Szóval ha most sikerülne (márpedig miért ne sikerülne :), akkor legyen végre leírva, mikor mit is éreztem, mert úgyis elfelejtem napok alatt :D 

A mai nap furcsasága így ET+6. napon, a ciklus 24. napján egy délután óta tartó masszív, állandó "görcs"-szurkálás, nem is tudom, micsoda. Éreztem ilyet Ádámnál is, de már 5-6 hetes terhesen és bejátszottak akkor a ciszták is, szóval nem tudom, hogy ez most a sikertelenség jele és holnap már meg is jön és vége a dalnak, vagy Csipkerózsika (ez lett a neve, lévén 3 éves álmából ébresztettük szegényemet) most kapaszkodik éppen belém minden erejével. Szúr bal oldalt, szúr jobb oldalt, a derekam, a petefészkeim, kisugárzik mindenhová. Nem elviselhetetlen, de annyira szúr éppen, hogy nem tudok másra gondolni :) Kapaszkodj csak, kis királylány(fi?), várunk szeretettel, őrzünk, védünk minden erőnkkel, ha úgy döntesz, velünk maradsz!

Ja és még egy tünet: tegnap kidőltem, miközben épp beszélgettem a férjemmel. Bamm, elnyomott az álom.

2016.02.04.

Még mindig görcsölök. És megint van egy negatív tesztem. ET+7. Össze vagyok zavarodva és egyre kevésbé tudok nyugodt maradni. Fogalmam sincs, mit tehetnék...

2016.02.05.

Hát ma nem igazán tartottam eddig a pihenés-fekvés nem emelés, nem megerőltetés szent előírásokat. Mami hazament én pedig gondoltam, kimozdulunk kicsit Ádámmal, már hetek óta itthon vagyunk. Azt hittem, egy kis gyerekkönyvtár látogatás könnyed program lesz. Csak azzal nem számoltam, hogy:

1, Ádám nem akar könyvtárba menni, bedobta a hisztit, a könyvtár különböző helyiségeiben kellett felkaparnom a padlóról és arrébb vinnem (cipelés többszörösen pipa, nehezítő tényező a rúgó-kapálózó gyerek :)

2, Mikor végre elhagytuk a helyet, kitaláltuk, hogy akkor sétálunk egyet, kerestem egy biztonságos, parkokkal és panelekkel körülölelt területet, ahol nem tűnhet el messzire. Persze, hogy percek múlva, az elmélyültnek tűnő földtúrás közben gondolt egyet és az egyetlen zsákutca úttestje felé vette teljes sebességgel az irányt, az úton pedig láttam, hogy épp autó közelít. Babakocsit otthagy és egy durva sprint alatt utol is értem a gyereket. Szerencsére épphogy lelépett az útra és az autó is messze volt, de benne volt a szituban a veszély lehetősége, még vagy 5 percig pihengtem és a gyomrom csomóban, hogy nem hiszem el. (rohangálás, megerőltetés pipa)

3, Gondtoltuk barátnőmmel, park helyett akkor a játszótér felé vesszük az irányt. Hintázás, mérleghinta, szaladgálás aztán egy jó nagy séta haza. (nem pihenés pipa)

Ha Csipkerózsika velünk marad, bizony szükség lesz a kitartására és ragaszkodására, azt hiszem :D

ui.: este az uram mellettem vmi nagyon finom szezámmagos ananászos salátát eszik, amit eddig szerettem. Most nagyon zavar, masszív dohos dohány szagnak érzem :)

2016.02.06.

ET+9. Érzések: nulla. Kicsit keményebb has, szédülés, fejfájás, derékfájás, este meghatódós sírás A Dal-on :D de ez lehet bármi. Délutánra kaptam egy kis munkás szabadidőt, a fiúk elmentek strandolni. Én pedig kicsit dolgozok, lazulok. Na jó, dolgozok :) 

Már egyre többen kérdik, mizu és nem tudok semmit mondani. Elég idegőrlő. Az éjszaka sem volt fáklyásmenet, Ádi még mindig mami után vágyakozik, éjjel 2x is be kellett hozzá mennem megnyugtani. Szóval 1kor fekvés (addig filmet néztem, én gyarló), 2.30-kor kelés, altatás, vissza az ágyamba, kidőlés, épphogy elalvás után 4.00-kor ébredés, visszaaltatás, kidőlés, 6.15-kor kelés. Délelőtt nem voltam valami toleráns állapotomban és ezt Ádi megérzi, szóval ilyenkor bepróbálkozik minden csintalansággal. Amitől egyrészt kiakadok, másrészt ha úrrá leszek magamon, csak nevetek, mert nagyon kópé :D

2016.02.07.

ET+10. Még mindig kemény a hasam, kicsit szurkál néha, de nagyon olyan érzésem van, mintha meg akarna jönni. Ma van (lenne) a napja. Hétfőig várni akartam a teszttel, de a tegnapi fura érzések után, gondoltam, hátha most jó lesz. Hát nem. Negatív lett. Totálisan. Én pedig bár Ádám előtt nem mutatom, legbelül kicsit összeomlottam. 5 napos embriókkal 10. napon már mutatnia kéne a tesztnek. 3 negatív teszt jelent valamit. Nagyon elrontottam. Nem tanultam semmit az előző terhességemből és abból, hogy ha nagyon erősen akarom, akkor nem jön össze. Hogy el kell engednem, hogy nem szabad mindent előre megterveznem, kikalkulálnom, hogy hogy is lenne a legjobb. Hogy ha ennyire tervezek, úgysem sikerülhet....

Lehet, hogy vissza kellett volna kérnünk a másik kis embriót és akkor lett volna esélyünk. Lehet, hogy ez a büntetés, amiért nem becsültem meg minden életet... 

Persze az is lehet, hogy még korai volt a teszt. Lehet, hogy nem sokat ér ilyenkor még a noname teszt, valami érzékenyebb mutatta volna. Bármi lehet. Igyekszem nem feladni. Összeszedni magam és remélni, hogy mindez nem jelent semmit, még van remény. És igyekszem nem összehasonlítani Ádámmal és a kezdeti ikerterhesség korai tüneteivel. És kifelé nem mutatni semmit a bennem örjöngő, kavargó viharból, bűntudatból, önvádból, reményből, vágyakozásból, kétségbeesésből. Amit azt hittem, el tudok majd kerülni, rutionos babaváró és lombikos révén...

A lombikos anyukás FB csoportba is írtam, hogy kinek mi segít átlendülni a negatív gondolatok hullámain, ők javasoltak egy meditációs videót, gondoltam, jó ötlet, kipróbálom, míg a gyerek játszik az apjával. Hát nem sikerült minden a tervek szerint :D Ádám mikor észrevette, hogy eltűntem, utánam szaladt a hálóba és kiráncigált, hogy legyek vele a nappaliban a kanapén. Mondom ok, ott is tudok fülhallgatóval meditálni. Játszottak is szépen, építették ketten a duplo-ból a tornyot, én közben néztem őket és hallgattam, hogy meg kell becsülni a jelent és örülni az életnek és elengedni a negatív gondolatokat. Ez gyönyörűen szinkornban is volt, a kép meg a hang együtt, igazán el is érzékenyültem, néztem, néztem a kis családom és folytak a könnyeim és arra gondoltam, hogy mit is akarok én, minek siettetek bármit, mikor itt az életem két tüneménye, akiket nem győzhetek elégszer megköszönni a sorsnak. Aztán jött a szövegben a türelem, az elfogadás, a nyugalom. És ebben a pillanatban odakint, a való világban robbant a bomba: Ádi elvesztette a türelmét, mert nem sikerült neki valamit megépíteni többedszerre sem. "Idilli" volt a jelenet, fejemben/fülemben próbálok csendet, nyugalmat és harmóniát teremteni, míg tőlem 2 méterre a gyerek tombol, hisztizik, kétségbe van esve és igen, jöhet a türelem, az én türelmemre van szüksége, hogy megnyugodjon. Úgyhogy meditáció ide vagy oda, a való világ visszarángatott a jelenbe, hiszen feladatom van, meg kell vigasztalnom a fiamat. És ez a legfontosabb. Minden más várhat. És amikor erre rájöttem és az ölemben elcsituló kis kópé fejét néztem, arra gondoltam, csak ennyi kellett, hogy helyrerakja a lelkem: megölelni a kisfiam, szeretni, becsülni, ami van és elengedni az álmokat és nem erőltetni a vágyakat és bízni a kis csipkerózsikában, hogy ő tudja, mikor kell közénk jönnie. Ha nem most, akkor nem most. A döntését nem tudom sem befolyásolni, sem siettetni.

2016.02.08.

Még egy negatív teszt, már meg sem lepődöm. Nincs több tesztem. Szerdán veszek még egyet, aztán hívom az eredménnyel a Kaálit. Addig úgy érzem, már teljesen felesleges tesztelgetnem. Majd jön, aminek jönnie kell. Aztán pedig újra próbálkozunk, ha nem sikerülne, nem adjuk fel. 

Délután 4 óta görcsöl a hasam, pont mint mielőtt meg szokott jönni. Játszunk Ádámmal és miközben nézem és nevetek vele, a gondolataim a háttérben könnyes búcsút vesznek csipkerózsikától :(

2016.02.09.

Kicsi görcs van, menstruáció nincs, ma nem tesztelek, nincs kedvem. Cserébe viszont sűrű lesz a program, gyorsan elrepül majd ez a nap. Holnap reggel még tesztelek egyet, aztán akármi lesz az eredménye, hívom a Kaálit, hogy mehessek csütörtökön vérvételre. Kivéve ha addig megjön...

Egy alapvetően nyugodt és szép nap volt amúgy a mai, jól szórakoztunk Ádámmal, de a nap végére, mikor minden elcsitult, csak azt érzem, hogy minden idegesít, hogy akármire gondolok, felkapom a vizet már gondolatban is. Jobb is hogy nincs itthon a férjem, ilyenkor nem vagyok jó társaság :) Gondolom a várakozás és a bizonytalanság feszültsége gyülemlik fel ilyenkor...

2016-02.10.

Egy álommal kevesebb. Barnázás, majd vérzés, görcsök, negatív teszt. Sajnálom, Csipkerózsika... Legközelebb jobban felkészülünk...

Tegnap valahogy éreztem, hogy nem sikerült. Este mint írtam, teljes mélabú lett úrrá rajtam, valahogy úgy éreztem, elrontottuk, hibáztattam előre magamat, a páromat, a világot, az időzítést, azt éreztem, minek vágtunk bele, úgysem sikerülhet, mikor esélytelen hogy egy kétéves mellett bármikor is pihenjek és a pöttömre tudjak koncentrálni. Nem fog menni sem a megtapadási szakaszban, sem a kritikus első hetekben. Így meg járhatjuk a lombik köröket sorra, csak én szívok vele, hogy kvázi feleslegesen pazaroljuk az alkalmakat, mert úgysincs esélye megtapadni. Persze ez hülyeség, mint ahogy az is, hogy bárkit hibáztatok, hiszen nem tehetünk semmiről, megpróbáltuk és mindent megtettünk, az a lényeg. Megrohantak a negatív érzések és tudtam, hogy csak át kell folyniuk rajtam, csak ki kell adnom, ki kell sírnom és a mai nap már sokkal jobb lesz, letisztulnak a dolgok és újult erővel és bizakodással vágunk majd neki a napnak. A férjem szerencsétlenségére viszont megijedt, hogy hogy érzem magam és hazaszaladt hozzám megvigasztalni. Bár ne tette volna, ráborítottam kicsit a szennyest, amit nem kellett volna hallania. De szerencsére már ismer annyira, hogy ilyenkor mindent felnagyítok, mindent ezerszeresen rossznak érzek és ok nélkül bűnbakokat keresek és szeret annyira, hogy ezt meghallgassa, ne vegye magára, átöleljen és szeressen ilyenkor is :)

Délre már erősödött a vérzés, elveszett az utolsó reményem is. Annak ellenére is, hogy felhívtam a doktornőt és azt mondta, ha nem erősödik tovább, még van esély, még szedjem a hét végéig a gyógyszereket és azt is mondta, hogy még korán teszteltem, fagyasztott transzfernél a 3. héten kell csak. És kért, hogy ne adjam fel, tartsak ki még egy kicsit, legalább a hét végéig. De hogy ne adjam fel, mikor nem érzek semmit, mikor pontosan tudom, hogy a 10. naptól nem érzem a méhem környékén azt a melegséget, amit addig, mikor látom a vért és tudom, hogy ez már "olyan" vér. És tudom, hogy nincs tovább. 

És tolonganak a fejemben a teljesen felesleges és buta kérdések, amikre az eszem tudja a választ, csak a szívem nem. Vajon ha a másik embirót is visszakérjük, lett volna esélyünk? Egyet eldobtunk magunktól azért mert én önző voltam, féltettem magamat és a családomat egy esetleges ikerterhesség okozta veszélyektől és nehézségektől. Volt-e erre jogom? Volt-e jogom arra, hogy előre elvegyek egy életet és még csak esélyt se adjak neki? A másikra, a megmaradtra pedig ezzel túl nagy terhet tettem és közben lehet, hogy nem vigyáztam eléggé. Képes vagyok-e legközelebb jobban csinálni? Tőlem függ-e, függhet-e bármennyire tőlem? Vagy egyszerűen csak nem volt itt az ideje, hiába éreztem úgy, hogy most van a tökéletes alkalom? Sok apró rossz döntés oka a kudarc vagy csak az élet vagy akármicsoda/kicsoda akarta így? Egyszer már sikerült. Vajon mitől függ, hogy újra sikerül-e? Vajon hogy lehet ép ésszel kibírni éveket, 4-5-6 sikertelen kezelést? Vajon hogyan kell elengedni az önvádat, a sajnálatot, a dühöt, a tehetetlenséget, a bánatot, ezt az összevisszaságot a lelkemben? 

Az élet megy tovább. A fiam nemsokára felébred és rám vár, a nevetésemre, a törődésemre. Miatta, előtte erős vagyok, vidám vagyok és mindig az leszek. Kicsit látott pityeregni, jött is megvigasztalni és megtörölte az orromat. :) Amúgy durva, hogy mennyire érzékenyek a szenzorai. Nap közben játszott a kis babájával és mondta, hogy letöri a baba fejét (ezt mondogatja egy ideje, néha eszébe jut és fogalmam sincs, honnan veszi). Mondtam neki, hogy nem szabad a fejét bántani, mert akkor nem fog élni. És aztán egész délelőtt néha eszébe jutott és rám nézett nagy szemekkel és közölte: "A baba nem él". Megragadta a lényeget. Én pedig néma könnyeim közt mosolyogtam rá és megsimogattam. Nagyon szeretem őt. És nagyon szerettem azt a kis életet is, aki 2 hetet velünk töltött. És borzasztóan bánom, hogy önző módon egy másik életnek esélyt sem adtam, pedig ki tudja...

Ki tudja, mi lett volna ha...

Most pedig megyek, átöltelem a fiamat, alszom még vele egy kicsit, aztán pedig várom az estét, hogy még ma egyszer, utoljára összeomolhassak, aztán megrázzam magam és engedjem, hogy az élet továbbsodorjon a maga útján. 

/A doktornő azt mondta, 3 hónap múlva lehet a következő transzfer a leghamarabb, március közepén telefonáljak és újrakezdjük. Addig lesz időm felkészülni. Remélem.../