Van ilyen. Kezdjük ott, hogy anyának sok-sok munkája van/lenne. Két EU-s pályázat zárás közepén vagyok, aki csinált már ilyet, tudja, hogy nem kis munkával és figyelemmel jár. Ami nem is lenne akkora probléma, mert eddig is megoldottuk. A probléma ott kezdődik, hogy mindeközben drága kisbabámnál elkezdődött a szeparációs szorongás. Miről is szól ez? Ádi eddig baromi jól elvolt nélkülem, a nagyszülőkkel vagy bárki mással képes volt fél délutánokat eljátszani anélkül, hogy észrevette volna, hogy nem vagyok vele (nem kis megdöbbenésemre és néha szomorúságomra). Hát ez most gyökeres fordulatot vett. Se a nagyszülők, se az apja, se a bébiszitter nem tudja 10-15 percnél tovább lekötni, mert amint rájön, hogy nem vagyok a közelében, éktelen, szomorú, krokodilkönnyes sírásba kezd. Ha ott vagyok, csak mást csinálok, 10-15 perc után észrevesz és csak hozzám akar jönni, csimpaszkodni, mászni, anyafázni. :)
Így azért nehéz dolgozni :DDD A változást tetézi ugye újdonsült mászási és álldogálási tudománya is, ami azt jelenti, hogy már az sem működik, hogy lerakom a nappaliban vagy akárhol, "játsszál Ádika" felkiáltással (eddig tök jól működött, letettem és Ádi borzasztó elmélyülten akár egy órát is képes volt egyedül eljátszani, szöszölni, molyolni, néha rám-rám nézve, hogy látom-e milyen ügyes :). Ha lerakom, pár percig elvan, aztán megindul felém, mint a kis zombi és aztán jön az anyafa. Ha nem jön, akkor pedig olyan életveszélyes mutatványokat produkál, hogy egyszerűen lehetetlen levenni a szemem róla, meg kell védenem önmagától. Így még nehezebb dolgozni. Vagy mosogatni. Vagy bármi mást csinálni.
A játszás sem mindegy ám, őúrfiságának folyamatosan új ingerekre van szüksége, mindig ki kell találni/mutatni valami felfedezetlent, valami újat, valami nem látottat. Szerencsére ebből azért van sok, de ha kifogyok az ötletekből, irány az udvar, a város, a játszótér. Mondjuk azt sem gondoltam volna, hogy ekkora kihívás lesz lekötni egy pár hónapos aprótalpút :)
De hogy még ez sem legyen elég, jön a baba foga is, már hetek óta megy a csócsálás, a nyáladzás és az ajjajjaj (tényleg így sír, mikor fáj valamilye, nagyon cukorfalat szegénykém) és ráadásként babácskám a fenti nagy változásokra való reagálásként nem és nem hajlandó a megszokott módon nappal aludni. Néhány napja egetverő ordítások, harcok, küzdelmek kísérik az elalvást, rólam lemászik a ringatásból, kitépi magát a kezemből, együtt lefekve rámászik és kavar, saját kiságyában félálomból képes felülni és ismét nekiindulni, hordozóból ki akar ugrani és üvölt. Már minden technikánk és ötletünk csődöt mondott, de muszáj aludnia a gyereknek, mert anélkül halál cukin, félig leragadó szemmel, tök kómásan csak esik-kel a fene nagy mászkálásban. Plusz nyilván egyre nyűgösebb és kiállhatatlanabb is, ahogy halad az idő. Szóval most visszatértünk a régi, rossz de legalább jól bevált kicsi tápszer, sok víz+ cumisüveg kombóhoz, ami anyacici helyett képes álomba itatni a mi kis túlpörgött perpetum mobile babánkat. Egy ideig. Remélem :)
Ez van. Megoldási javaslatokat kértem több, gyakorló anyukától, az egyetlen használható tanács: fogadd el, ez most ilyen, majd elmúlik. Szóval anya elfogad, alkalmazkodik és éjjel dolgozik. És majd alszik, ha nyaralni megy. Vagy mondjuk 18 év múlva :))
