Ádi pár napja áll. Nem csak akar, csinálja is. Bárhol, bármikor, bárhogy, akárhogy. Először (néhány napja) még minden kis izma megfeszült, mostmár játszi könnyedséggel húzza fel magát bármiben, ami kapaszkodóként funkcionálhat. Ha nincs kapaszkodó, nyúl utánam és addig matat rajtam, míg kapaszkodóvá nem válok.

Ennek persze "súlyos" következményei vannak:

- a kiságy immár elsősorban nem alvásra, hanem gyakorlásra való. Elképesztő, ahogy a félig alvó, esetenként az álmosságtól síró gyerek az ösztönétől vezérelve képtelen vízszintesben maradni és másodpercek alatt ülésbe/állásba húzza magát és onnan folytatja a műsort :) Egyszerűen annyira aranyos, hogy még haragudni sem leher rá.

- a világ felfedezésre vár, ez azt jelenti, hogy az én 8 kilós csöppöm az alváson kívül meg nem áll egy percre sem. Folyamatosan jön-megy-pörög-forog-kapaszkodik-esik-kúszik-mászik és közben vagy hangosan kacag vagy tátott szájjal ámuldozik a sok újdonságon. Ettől anya is kapkodja a fejét.

- az álldogálást minden lehetséges eszköz támogatja, de leginkább én, ennek már rengeteg külsérelmi nyoma van: a testem tele karmolásokkal, csípésnyomokkal, a ruháim leszaggatva, nyúzva, nyújtva, a hajam kitépéséről pedig ne is beszéljünk. De őszintén szólva imádok anyafa lenni, nagyon szórakoztató :)

- a fürdés a más gyerekeknél ilyenkor szokásos vízben játszás helyett az esti, lefekvés előtti tréninggé változott, az edzésterv: 10 felállási kísérlet a kádban, legalább három beborulás háttal vagy arccal előre nevetéssel kísérve, kád szélébe kapaszkodva 3x5 fekvőtámasz, vízben pörgés lazításképp, négykézlábból kiindulva popó égnek emelése 2x5, pihenésképp néhány jelzésértékű vízbe pacsálás, csapkodás, rugdosás. Mindehhez persze hatalmas, a kádból kizúduló vízmennyiség és még annál is több kétfogú, "na ugye milyen ügyes vagyok" szupercuki büszke vigyor is társul :))) Aminek ugye mint tudjuk, nem lehet ellenállni.

- és persze a babakocsi újra nem buli. Végre, amikor a pár hónapnyi babakocsiban üvöltözést átváltotta a békés nézelődés, végre amikor már lehetett nagyobb távokat megtenni vele a városban, hát nem kitalálja, hogy ő bizony nem akar ülni? Elvan a kocsiban, kb negyed-fél órát nézelődéssel. Egészen addig, míg nem lát valami érdekeset. Amit megfogna, szájába venne, megtanulmányozna. Akkor aztán jön a rekedt hangú kiabálás (nem sírás, hanem az a szuper, kifejlesztett mint-akit-nyúznak-üvöltés, amiről szerintem pontosan tudja, hogy mindenki felkapja a fejét, én pedig égetem magam szaranyaként és így vélhetően bármit megteszek majd, hogy abbahagyja). Aztán persze ha kiveszem a kocsiból sétálni, nézelődni, azonnal csend lesz és a világ legcukibb és legszélesebb mosolya :) Egészen addig, míg vissza nem rakom a kocsiba :DDD

Végezetül a mai nap híre, ha már a cím kapcsán témánál vagyunk: Ádámka életében először összepuszilkodott egy kedves kis barátnéjával. Tündériek voltak, ment a vigyorgás, egymás játékának elszedése, egymás kicsit sem finom letapogatása (két kis akaratos duracell nyuszi ha találkozik :), szó szót követett, majd egyszercsak látjuk ám, a törpök egymásba kapaszkodnak, feltérdelnek és ment ám az arcra puszi. Ádi folytatta volna még, de a kislányt jobban izgatták a játékai :)

Hát így "állunk."