Annyira nincs semmi bajom fizikailag az elmúlt napokban, hogy már az a bajom, hogy miért nincs. Persze ha ki is mondom, milyen jól vagyok, babóca azonnal jelez és még aznap rámküld pár méhösszehúzódásos késszúrást, nehogymár kétkedjek a létezésében :))

Közben pedig azért hogyismondjam, nem állok éppen a helyzet magaslatán, csak éppen mostmár nem a testem jelez, hanem elkezdődött szellemi és lelki leépülésem.

Ami a következőkben fejeződik ki:

- konkrétan minden nap többször azon kapom magam, hogy nem jut eszembe a megfelelő szó / rossz kifejezést mondok valami más helyett / elfelejtem, mit akartam mondani és azt, hogy mit akartam csinálni. Olyan vagyok, mint egy öregasszony. Ami talán nem is lenne baj, ha nem dolgoznék és ha nem lenne fontos emlékezni arra, melyik ügyféllel mit beszéltem :) 

- idegbajos lettem, ezt sose gondoltam volna. Apró kis kellemetlenségek annyira ki tudnak borítani, hogy ugyan nem sírok és török-zúzok, de képes vagyok rágni magam fél napig egy negatívabb hangvételű e-mailen, egy építő jellegű kritikán, amivel a munkámat illetik, stb. Ez pedig elég gáz, tekintve azt, hogy a nap nagy részében ilyen e-maileket szoktam kezelni és a grafikai terveim is a folyamatos visszajelzések alapján véglegesednek. Vagyis véglegesednének, mert jelenleg azt játszom, hogy megcsinálok valamit, kapok rá visszajelzést, amin felhúzom magam és egy napig nem vagyok hajlandó hozzányúlni az adott dologhoz. Másnap megnyugszom javítok, visszajeleznek és így tovább :))) Értem már, miért javasolják a kismamáknak a munkaidő csökkentését. Nem lehet úgy dolgozni, hogy az ember közben frusztrált a feledékenysége miatt és feszült minden csip-csup dolog miatt. Persze nem mondom, hogy mindezek ellenére nem élvezem, mert imádok dolgozni, alkotni és látni, hogy csupa szépet, jót hozunk létre. Csak most kicsit meg kell barátkoznom az új helyzettel. Nem csak nekem, a körülöttem lévőknek is (szegény muci :)

Azt mondják egyébként, hogy a feledékenység a terhesség természetes velejárója, ugyanis ilyenkor a kismama minden szabad kapacitását és gondolatát a várva várt kisbaba köti le, az érkezés körüli teendők, a tervezgetés és az, hogy minden rendben legyen. Mondjuk ebben lehet valami, szellemi leépülésem másik szép példája, hogy valóban nagyon sokat gondolok magunkra. Tegnap konkrétan 100 soros, 6 oszlopos excel táblát alkottam, melyben összeszedtem a baba érkezésével járó összes beszereznivalót, bontásban aszerint, hogy mi kell a mamának, a babának és mi kell a lakásba. Külön jelöltem ám, miből vállaljuk a használtat és miből ragaszkodunk az újhoz, valamint, hogy melyik terméknél mire kell figyelni a vásárlás során. Az elkövetkező hetek projektje az lesz, hogy tételenként felkutassam a legjobb ár-érték arányú termékeket :) Nem igazán normális, ugye? :))) Emellett sokat gondolunk rá ketten is, már beszélgettünk arról, vajon milyen lesz kamaszként, felnőttként, milyen sportot fog szeretni, zseninek vagy boldognak neveljük-e :DDD 

Szóval kezdek elég unalmassá válni a korábbi érdeklődő énemhez képest :)

Az jutott tegnap eszembe, hogy egy évvel ezelőtt ilyenkor, mikor már nagyon vágytunk rá, hogy sikerüljön teherbe esnem, ahogy tudtam, kerültem az olyan nőket, mint amilyenné most én kezdek válni. Nem szerettem és egyben irigyeltem is őket. Utáltam, hogy egyfolytában a gyerekről beszélnek, mintha nem lenne más érdekes és értelmes téma a világon. Nem értettem, hogyan lelkesedhetnek ennyire. És persze irigykedtem, hogy én ezt ki tudja, átélhetem-e valaha.

Nos, kedves természet Úr és kedves Kiskrapek, köszönöm a leckét, amit az elmúlt hét során megtanítottatok nekem: akármennyire is szeretnék különbözni másoktól, vannak dolgok (női dolgok), amikben sosem fogok :)))

És köszönöm azt is, hogy Nincs Semmi Baj.  

* Fodor Ákostól loptam a címet, nagyon szeretem ezt a gondolatot :)