Sok-sok minden kavarog bennem most, hogy kint vagyok a kórházból és van időm csendben lenni, önmagamban, párbeszédet fojtatni a gondolataimmal és a babával. És a legmegdöbbentőbb felfedezés, hogy már nem félek. Gondolom az itthoni, nyugodt környezet, az orvosi eredmények, a szeretteim közelsége, megnyugtatása segített benne, hogy a terhespatológián töltött idő alatt hallott rémtörténetek lecsengjenek bennem és arra tudjak koncentrálni, ami most igazán fontos:
Hogy túléltük, (lekopogom) és túl vagyunk talán a nehezén és mostantól csak annyi a feladatom, hogy mindent megadjak ennek a kis kópénak, aki napról napra növekszik bennem, nem csak a testemben, hanem a lelkemben is. Értem is, miért mondják, hogy a terhesség feledékennyé tesz. Sok időt lefoglal gondolataimban a baba: hogy jól van-e, hogy nem lesz-e gond, hogy mi vár még ránk ezen az izgalmas közös úton, hogy milyen lesz, ha kibújik, hogyan fogjuk nevelni, hívni, becézni, ő hogy becéz majd minket. Milyen lesz babaként, kiskamaszként, én milyen leszek anyukaként, képes leszek-e egyensúlyban tartani a nőiességem, a munkám, a párkapcsolatom és az anyaságom...
Megannyi izgalmas kérdés és mégis. Felvetődnek ugyan a kérdések, de nem félek tőlünk, inkább kíváncsisággal vegyes izgalommal tekintek az ismeretlenbe.
Persze ez nem azt jelenti, hogy a nap 24 órájában ez foglalja le a gondolataimat, sőt :) Van úgy, hogy egyszercsak eltelik a nap a pihenéssel vagy épp a teendőkkel vagy csak úgy :D és este, lefekvés előtt jut eszembe, hogy jaj, hát ma még nem is kommunikáltam a kicsikémmel. Ilyenkor a hasamra tesztem a kezem, elmesélem magamban a napomat és jóéjt kívánok neki. És szólok apucinak, hogy ő se felejtse el az esti poci simit :)
Az érintéssel kapcsolatban:
Érdekes, de nem tetszik már a gondolat sem, hogy hónapokon belül mindenki a pocakomat akarja majd fogdosni :) Valahogy úgy érzem, ez a mi szentségünk, aminek bizonyos elemeit meg kell tartanunk saját magunknak.
Pont tegnap olvastam Vavyan Fable egyik könyvében egy szép gondolatot, ami szépen leírja, amit a terhességről és a házasságról gondolok én is:
"...Ezek szent dolgok. Úgy értem, meghitt ügyeinket át kell élnünk. Magunknak! Nem állítom, hogy egyedül, de kevésbé revüszerűen. Miközben a fizikai részéből csinálunk cintányéros felhajtást, a lelki oldala elsikkad, pedig az egész arról szól, hogy amikor az ember szerelmes, kézfogózik, babásodik, szül, akkor személyesen találkozik a csodával. Lehetőleg a szentségekre rátelepült iparágak nélküli, meghitt, mennél szűkebb körben. Az én bensőmben szimfónia szól! Nem hagyom, hogy a külső zajok elnyomják a zenét..."
Saját kiegészítésem a fentiekhez, hogy valóban ez tűnik a legfontosabbnak: meghallani a belsőnkből jövő zenét. Ez az, ami irányít, ez az, ami szavak nélkül is tudatja velem, hogy mi jó nekem és mi jó a babának. Nem kell 1000 ellentmondó jótanács, közhiedelmek és közhelyek és tiltások és kötelezettségek, elég, ha önmagamra és az érzékeimre hallgatok, amik mostanság amúgy is kiélezettek :D
Szóval a megoldásom: egy darab, általam elfogadhatóan gyakorlatiasnak ítélt könyvet vettem, mely végigvezet a terhességtől a baba 10 hónapos koráig. Ezt fogom olvasni. Ezen kívül pedig úgyis mindent megbeszélünk Csempikével :) (Csempike az átmeneti nevünk addig, míg nem tudjuk, kisfiú lesz-e vagy kislány).
Apropó nevek: még nincs eldöntött nevünk, abban maradtunk, hogy ha megtudjuk a nemét, akkor gondolkozunk. Addigis listát írunk a szóba jöhető nevekről, várjuk az ötleteket :) Lánynevünk már van sok, fiúval bajban vagyunk, eddig mindet leszavaztuk :DDD
Mostanság pedig izgalmas napok jönnek: holnap végre hazautazunk a családomhoz, jövő héten újabb ultrahang, (már a 12 hetes) utána pedig az első házassági évfordulónk.
