2017.06.16.
13:40

Írta: zsmaria

Szüléstörténet 4. - A testvér születése

Kicsit megkésve írok, épp egy hónapja volt a nagy esemény, dehát istenem, nem kétgyerekeseknek találták ki a blogolást :D Örülök, ha aludni, enni, inni, fürdeni tudok és 1 hét alatt megbeszélni 1 témát a férjemmel :)

Szóval...

Tádáám. Íme Áron baba. Született 2017.05.16-án reggel 8.56-kor. 3560 gr, 52 cm és szupercukiság :) Ennyit elöljáróban. 

18818243_10213778290599478_287212185_o.jpg

És most jöjjenek a részletek.

15-én, a terminus napján reggel 8-kor be kellett mennem a kórházba. Bő egy óra várakozást követően felvették az adataimat és kaptam egy szép ágyat a terhespatológián, a régi, jól ismert környezetben (itt feküdtem majdnem két hónapot anno Ádámmal). A nővérke nagyon kedves volt és felajánlotta a választás lehetőségét: vagy betesz egy kis kórterembe kismamák közé, akik közül nagyon sok horkol, vagy vállalom, hogy nap közben néhány abortuszra váró kismama lesz a szobatársam, cserébe ők estig hazamennek és én aludhatok nyugodtan, csendben :D Mivel már 3.5 éve nem pihentem ki magam rendesen és tudtam, hogy eztán sem fogom, naná, hogy az alvás lehetőségét választottam. És naná, hogy végül nem tudtam élni vele :) Gondolom, izgultam vagy mi lehetett, mindenesetre borzasztó éjszakám volt, forgolódós, éber, nyűglődős. 

Nap közben is zajlottak az események: hol az orvosom látogatott meg, hol az aneszteziológus jött egyeztetni, hol elvittek a nővérek előkészíteni a műtétre, hol vizit jött, hol gyógyszereket hoztak, hol leküldtek a földszintre az ambulanciára még egy utolsó ctg-re és ultrahangra... nem volt megállás. Mire lehunytam volna a szemem, hogy kicsit pihenjek, tuti jött valaki. Közben persze barátkoztam az abortuszos csapattal és szomorúbbnál szomorúbb sztorikat hallgattam végig. 

A borzasztó éjszaka után reggel kicsivel fél 9 előtt jött értem a műtős, addigra a férjem már velem volt, együtt vártuk, hogy vigyenek. Átöltöztem kórházi ruhába, felraktak a műtős ágyra és mentünk. Olyan volt, mint a filmekben: fekszem, látom a plafonon a fényeket, mintákat, mellettem a férjem siet. Szürreális volt, mintha kívülről látnám magamat. Bevallom, pont ezért féltem is kicsit a mostani császártól: Anno, Ádámmal a műtét maga már megváltás volt, alig vártam, hogy történjen valami és furcsa-nem evilági fájdalommal és kába tudattal éltem meg a műtétet és az előkészületeket is. Most viszont tudtam, nagyjából mi vár rám és a tudatom is teljesen tiszta volt és nagyon izgultam, hogy be ne pánikoljak.

A műtőben elkezdték a gerincérzéstelenítést, egy asszisztens vagy gyakornok vagy ki csinálta az aneszteziológus inányításával. Valami cuccot vagy háromszor próbált eltalálni, így el is kezdtem kicsit rosszul lenni, éreztem, ahogy már percek óta ülök mozdulatlanul, előre hajolva és kezdek szédülni, kezd melegem lenni. Szerencsére, mire szóltam volna, befejezték az érzéstelenítést. Vagyis a kísérletezést. Ugyanis mikor már kikötöztek az ágyhoz és előkészítettek a műtéthez, kiderült, hogy az érzéstelenítés el lett bénázva: mindent éreztem, az érzéstelenítő egyáltalán nem hatott sehol. Hiába jegelt, csipkedett az aneszteziológus, én mindenre lelkesen mondtam, hogy igen, ezt érzem. Ezt is. És ezt is. Közben az orvosomon láttam, hogy haladt volna, szó szerint fente a kezében lévő eszközöket :) Szóval az aneszteziológus egyszercsak megunta a dolgot és azt mondta, hogy akkor altatni fognak, ha nem gond. Mondtam, nyugodtan, legalább nem a vágásnál derült ki, hogy rosszul érzéstelenítettek. A következő pillanatban fölém került az altató maszk, szippantottam belőle 4-et, majd snitt....

A kettőspontok után fél órán belül valamikor megszületik a második kisfiunk, Áron. 10/10-es apgarral, nagy hanggal, 3560 grammal, 52 cm-vel. 

19339937_10213976512474901_1465095903_o.jpg

.... A következő pillanat, amire emlékszem, hogy ébresztgetnek és közlik, hogy "Gratulálunk, anyuka". Annyi maradt meg az ezt követő órákból, hogy kómásan-kótyagosan megkérdezem, hogy a baba rendben van-e, egészséges-e (attól rettegtem, hogy őt is elviszik, mint anno Ádámot). Egy távoli igen válasz után visszazuhanok a kábulatba. Félig érzékelem, hogy körülöttem történnek dolgok, de ezek a részletek megint kiesnek, mint az első szülés után. A férjem utólag meséli, hogy mivel tudták, hogy éjszaka sem pihentem, hagytak kicsit tovább aludni.

Az első emlékem, hogy etetésre elhozzák nekem Áront. Még kicsit kába vagyok, de átérzem a pillanatot és hálát adok a sorsnak, hogy a kezemben foghatom. Hogy minden rendben van vele és itt lehet velem és nem vitték el sehová. Nézem, csodálom, gyönyörködöm, ismerkedünk, barátkozunk és láss csodát, cicre is tudom tenni. Bimbóvédő nélkül, minden nélkül, természetesen, szépen, ahogy kell. Közben épp megjön a férjem és az anyósom, behívom őket, hogy lássák ők is a babát, szeretnék osztozni velük a boldogságban. 

A pár gyönyörű, harmonikus pillanat után kettesben maradunk még kicsit a babával, aztán pedig elkap a kórház gépszíja. Szigorú rend szerint intéznek minket: A műtét napján este 7 órakor én már a friss sebemmel el kell, hogy sétáljak a folyosó végére tusolni. MIre kiheverném a dolgot, szoptatás idő van. Éjjel is hozzák 3 óránként a babát, így aludni csak szakaszosan, felszínesen lehet. Reggel fél 10-kor már a saját lábamon hagyom el a posztoperatív osztályt és sétálok le egy emelettel lejjebb a Gyermekágyas osztályra. Az engem kísérő nővérek még úgy tudják, ha szeretnék pihenni, odaadhatom majd a kicsit estére az újszülöttes nővéreknek. Aztán kiderül, rosszul tudják: az újszülöttes nővérek szigorúan közlik, ez bizony az én érdekemben és a baba érdekében egy 24 órás rooming-in szolgáltatás, vagyis a gyerek teljes egészében az én felelősségem és velem van 0-24-ben. Ők maximum segítenek, ha kell. Mikor első éjjel könyörgök nekik, hogy egy picit hadd pihenjek, mert nagyon ki vagyok merülve és szoptatás közben elbóbiskolok és emiatt féltem a kicsit, nagy kegyesen de teljesen lenézően annyit engedélyeznek, hogy az esti fél 9-es és fél 12-es szoptatás közt vigyáznak Áronra. Egyrészt borzasztóan örülök a kis "szabadidőnek", másrészt a nézésükkel elérték, hogy a világ leszarabb anyájának érezzem magam, amiért már második nap le akarom passzolni a gyereket.  

Hát ilyen hangulatban telt a gyermekágyas időszak a kórházban. Magamban puffogtam, alig vártam, hogy hazamenjünk. Arra gondoltam, hogy ha már teljesen az én felelősségem a baba, miért nem lehetek vele inkább otthon, kényelmesen, kórházi ágy helyett a sajátomban. Ehhez képest megint türelemre tanított a sors: a hazaengedésünk tervezett napján, mikor már majdnem mindent bepakoltam, reggel jött a gyerekorvos és közölte, hogy Áron az utolsó pillanatban besárgult, 1 napig kék fény alá teszik. No itt borultam ki :) Kijött rajtam az elmúlt pár nap nemalvása, a stressz, a család hiánya, az elesettség, a műtéti fájdalmak, a tehetetlenség és az aggódás. Kb 2 órát egyhuzamban sírtam. Mindenki jött vigasztalni, még a gyógytornász nő is megpróbált életet lehelni belém, de hasztalan, mondtam is, hogy csak kicsit hagyjanak békén, kisírom magam és oké leszek. 

Másnapra szerencsére Áron segített nekem és gyorsan rendbejött, hazaengedtek minket. Az orvosom is jófej volt, reggel 7-kor már keresett, hogy a sebem átkösse és ellássa, mondván, rajta ne múljon, ha hazaengednek, rá ne kelljen várnom :) Repestem a boldogságtól. Áron jól bírta a hazautat, jól bírta az otthoni káoszt és hangzavart és nyüzsgést és azóta is jól bír mindent. Olyan, mint egy kis buddha. Minden ok, ha kaja van, nézelődnivaló van, kipihente magát és nincs tele a pelusa. Ha esetleg vár valamire (pl tudja, hogy evés következik), de előtte leteszem, mert valamit még meg kell csinálnom, akkor nagyon cukin megsértődött fejet vág és sírásba kezd. Ha nagyon éhes, nagyon sír. De őszintén szólva a kórház óta nem nagyon hallottam, hogy nagyon éhes lett volna.

19349631_10213976512674906_1491929917_o.jpg

És ami külön jó: tudok szoptatni. Ádámmal a szülést követő 4. nap találkozhattam először, addig tápszerezték. Az első szoptatásban egy nővérke "adott tanácsot", miszerint kicsi a mellem és a mellbimbóm és csak bimbóvédővel fogok tudni szoptatni és már rám is pattintotta a bimbóvédőt. Ez + a cumizavar + a tápszer + a kései találkozás ahhoz vezetett, hogy 4 hónapig részben szoptattam, de többségében tápszereztünk és a 4. hónapra eljutottunk oda, hogy már megnyugtatáshoz sem kérte a gyerek a cicimet. Másodjára eldöntöttem, hogy nem hiszek a nővéreknek és csakazértis megpróbálok rendesen szoptatni, még bimbóvédőt sem vittem a kórházba. És láss csodát, sikerült. Gondolom, hozzájárul, hogy Áront kézbe kaptam elég hamar, vele nem volt gond és hogy ügyesen szopizott plusz én is érzem, hogy sokkal jobban rá vagyok hangolódva a jelzéseire, mint bizonytalan anyukaként az első gyerekre. Nem volt sok tejem az elején, egy kicsit kellett pótolni, de az első hónap végére eljutottunk oda, hogy kizárólag anyatejes lett, amire nagyon büszke vagyok :) Még egyelőre furcsa kicsit a random csordogáló tej, az éjjel bedurranó mellek, a fejés maga, amiközben kistehénnek érzem magam. Az viszont felemelő, hogy a baba belőlem, általam majdnem egy kilót hízott 1 hónap alatt, hogy mikor eszik, szorosan magamhoz ölelhetem és megteremtődik a mi kétszemélyes birodalmunk. 

Gyorsan eltelt ez az egy hónap, szinte észre sem vettem. Áron ügyesen beilleszkedett a családba, olyan, mintha mindig itt lett volna. Annál pedig nincs szebb érzés a világon, mikor átöltelik egymást a testvérével, vagy mint amikor vasárnap délelőtt együtt sétálunk el a pékségbe és a nagyobbik fiú büszkén megjegyzi: mi vagyunk egy család: apa, anya, Ádám és a kis Áron. 

Az egyetlen dolog, ami még aggaszt és amit szeretnék nagyon jól csinálni: néha megszakad a szívem a kis hős nagyobbik fiamon, aki szenved a hiányomtól. Aki a maga kisfiús módján hisztikkel, kiabálásokkal, butaságokkal és extra sok törődéssel, öleléssel, szeretettel fejezi ki, hogy mennyire hiányzom neki. Mindent velem akar csinálni. Ölelget, simogat, puszilgat, magától mondogatja, hogy mennyire szeret. És olyan jó lelkű, hogy bár féltékeny, nem vetíti ki a testvérére, abszolút pozitívan viszonyul hozzá. Helyette csak vágyakozik és igyekszik a saját módján türelmes lenni, kivárni a sorát. Én pedig igyekszem minél több időt tölteni vele, figyelni rá, ölelni, szeretni, de tudom, hogy ez most még kevés. Az ovi és a baba miatt nyilván nagy visszaesés neki a 0-24 órás figyelem után a jelenlegi helyzet és csak bízom benne, hogy az iránta érzett töretlen szeretetemet ő is érzi. Olyan nagy a szívem, beleférnek mindketten, de bárcsak az időm is exponenciálisan nőhetne a sok szeretet kifejezéséhez. 

De biztosan megoldjuk ezt is. Mert egy család vagyunk. Én és a három gézengúzom :)

Szólj hozzá!

Címkék: fotó család első szülő alvás szülés szüléstörténet kórház szoptatás orvos boldogság fejlődés itthon szeretet hétköznapok érzések születés anyaság büszkeség kisfiú altatás hazatérés nagyfiú szülésindítás terhesség utolsó hónap

A bejegyzés trackback címe:

https://hiperterhes.blog.hu/api/trackback/id/tr1212554059

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.